Isten nem tesz különbséget

Mint vihar után a szélcsend, olyanok ezek az idők ‒ gondolta Péter. Pillanatnyilag senki sem fenekedik ránk, békében hirdethetjük, terjeszthetjük az Úr tanítását. Ki tudja meddig? Nos, ezen kár töprengeni, ne foglalkozzunk a holnap gondjával, inkább nézzük, mi vár ránk ma! ‒ fordult a sebbel-lobbal feléje tartó férfiak felé.

Azok ketten a sietségtől zihálva, az arcukról csorgó verejtéket törölgetve álltak meg előtte, mély meghajlással köszöntve őt.

‒ Joppéból jöttünk hozzád, Simon Péter, Jézus Krisztus ott élő tanítványainak megbízásából ‒ lépett kicsit előrébb az egyik. ‒ Egy a tanítványok közül, Tabita asszony, aki annyi jót tett városunk lakosaival, oly buzgó volt az Úrhoz való könyörgésben, megbetegedett és meghalt. Tudva az Úr nevében végrehajtott csodás gyógyításaidról, arra kérünk téged, amilyen gyorsan csak tudsz, gyere el hozzánk!

Péter mélyet sóhajtott. Joppé, Lindához képest, ahol jelenleg tartózkodik, jó háromórás gyalogútra van.

‒ Induljunk ‒ mondta.

Amikor megérkeztek, éppen csak leverték az út porát, és már mentek is fel a halott asszony házának emeletére, ahol az elhunyt megmosva, kiterítve feküdt. Kísérői itt lemaradtak tőle, siránkozó nők vették körül, magasztalták az eltávozott jóságát, és mutogatták neki azokat a ruhákat, és köntösöket, amiket Tabita készített egykor számukra.

Kiparancsolta őket a teremből, majd, mintegy az előtte álló hatalmas feladat súlyától megroskadva, térdre borult, imádkozott. Kérhet-e ilyen hatalmas kegyelmet? Ez lüktetett agyában. Aztán érezve az áradó energiát, az előtte fekvő halotthoz fordult, és felszólította:

‒ Tabita, kelj fel!

Az kinyitotta szemét, őrá nézett, és felült. Péter reszkető lábakkal mellé lépett, kezet nyújtva az asszonynak, segített neki leszállni az ágyról. Utána álltak egymás mellett némán, mígnem Simon Péterből kirobbant a feszültség, és hatalmas hangerővel szólította be a kint tolongó gyászolókat:

‒ Gyertek, legyetek tanúi az Úr csodájának, Jézus Krisztus segítő erejének!

Este lepihenve a gyülekezet nevében neki szállást, ellátást kínáló Simon tímár tengerparti otthonában, egyre az dübörgött benne: az Úr halott feltámasztására tette képessé! Jézus mellett annyi mindent átélt, mégis megszokhatatlan ezzel a földöntúli hatalommal való szembesülés. Odakint a hullámok ütemesen csapódtak a sziklákhoz, morajuk visszarepítette a hajókhoz, hálókhoz, régebbi életéhez. Oda nincs visszatérés ‒ látta be, a sötétet kémlelve ‒, de ez az új meg elég keserves, megszokhatatlan. Olyan jó lenne végre egy darabig ugyanott maradni, ismerősök, barátok között morzsolni a napokat! Mióta a Mester kiválasztotta, mintha egy forgószélbe került volna. Szerencsére, bárhová vezérelte az Úr, azért mindenütt a vérei, a kiválasztott nép, a zsidók között lehetett. Hálaadó imát mormolva lassan elaludt.

A következő napokban buzgón tanította a hozzá ellátogató, a csoda nyomán a gyülekezethez csatlakozó embereket mindarra, amit Jézustól hallott. Szeretet vette körül, hittek szavának, jól esett neki ezeknek a mózesi törvényeket ismerő férfiaknak és nőknek a társasága. Úgy ült köztük, akárha szülőföldjén, Kafarnaumban lett volna.

Egyik alkalommal, amikor szokása szerint délben felment a ház tetejére imádkozni, nagyon megéhezett, és megkérte a háziakat, hogy készítsenek számára ételt. Ahogy ismét elmélyült imájában, révületbe esett, és azt látta, hogy megnyílik az ég, és onnét valami lepedőféle ereszkedik alá négy csücskénél fogva a földre. Mindenféle négylábú és csúszómászó állat meg égi madár volt benne. „Nos, Péter, öld le és edd meg ezeket” ‒ szólalt meg egy hang.

„Szó sem lehet róla, Uram” ‒ felelte Péter felháborodottan ‒, „sose ettem én semmi közönségest vagy tisztátalant!”

„Amit Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak” ‒ mondta erre a hang, s intelmét háromszor megismételte, aztán az egész jelenés hirtelen felemelkedett az égbe.

Ahogy a révület elszállt, és magához tért, lerogyott a tetőre. Mi lehet mindennek az értelme? ‒ meredt maga elé. Valamit közölni akartak vele az Égiek, az biztos. Csak mit? Az Úr megint neki, az egyszerű halásznak ad fel ilyen rejtélyeket! ‒ öntötte el az indulat.

Kissé kábán, hirtelen haragja miatt röstelkedve kászálódott le a tetőről. Elveri az éhét, utána biztos könnyebben boldogul a rejtély megfejtésével ‒ gondolta. Ekkor az utca felől kiáltozást hallott, idegen férfiak utána tudakozódtak. Különös érzés fogta el. A konyha helyett lefelé indult, és maga nyitotta ki a kaput.

‒ Én vagyok, akit kerestek. Mi járatban vagytok? ‒ nézett a ház előtt álló katonára, s két kísérőjére.

‒ Kornéliusz, az itáliai légió századosa, aki az egész zsidó nép tanúsága szerint derék, istenfélő férfi, egy szent angyaltól azt az utasítást kapta, hogy hívasson el házába, és hallgassa a tanításodat ‒ mondta egy szuszra a katona.

Döbbenten nézett rájuk. Menjen el egy prozelitához? Menjen a pogányok közé? Ő, Jézus tanítványainak a feje? Szegjen meg minden rendes zsidó emberre vonatkozó törvényt? Mi kerekedne ebből?

Belül a Lélek hangját vélte hallani: „Kelj velük útra, mert én küldtem őket!” Megborzongott. Vonja magára az összes tanítvány, barát, ismerős, az őt eddig szeretve körbevevő nép értetlenségét, sőt haragját? Ekkor beléhasított, miként intette meg egyszer Jézus: „Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.”

‒ Gyertek be hozzánk, legyetek a vendégeim! ‒ szólt oda az egyre nagyobb zavarban álldogáló férfiaknak. — Holnap majd útra kelünk Cezáreába a századoshoz.

Amint terelte őket befelé, s látta a házába tartó pogányok miatt vendéglátója, a derék tímár arcára kiülő megdöbbenést, hirtelen megértette a tetőn látott jelenés értelmét.

Cezáreában, Kornéliusz százados a háza előtt fogadta őt, és a kíséretében lévőket, s megindultan a lába elé borult. Azonnal felsegítette. Odabent egymás hegyén-hátán tolongtak a százados rokonai, ismerősei.

‒ Jól tudjátok, hogy mennyire tilos zsidó férfinak idegennel érintkeznie vagy vele tartania ‒ szólította meg emelt hangon a sokaságot ‒, de nekem az Isten megmutatta, hogy egy embert sem szabad közönségesnek vagy tisztátalannak tartani, ezért elfogadtam a meghívásotokat! Ugyanis Isten nem tesz a személyek közt különbséget, mindenki kedves előtte, aki féli, és az igazsághoz igazodik, bármely nép fia is. Hallgassátok tehát a tanítást, amit Jézus reám bízott!

S azok csillogó szemmel hallgatták, akárcsak tegnap a hívei Joppéban. Jézus életéről, haláláról, feltámadásáról, intelmeiről beszélt nekik. És a Szentlélek leszállt a hallgatóságra, mindannyian magasztalták az Istent. Erre Péter elrendelte, hogy Jézus Krisztus nevében kereszteljék meg őket. Míg tartott a szertartás, futólag ismét eszébe jutott, vajon mit szólnak majd mindehhez a társai Jeruzsálemben? Az ég felé fordította tekintetét. A Mester soha nem ígért könnyű sorsot neki, a szolgájának.

Hegyi Ferenc

2020-07-31