Isteni!

Mit tennénk, ha tudnánk, hogy elérkezik a világ vége? Az utóbbi pár évtizedben, többször is „túléltük” a világvégét – valószínűleg előtte is, de manapság a „globális faluban” élve az egész világ tudja az adott napot. A legutóbbi világvége szeptember 23-ára lett beharangozva, egy numerológus híressé vagy éppen hírhedté vált teóriája szerint.

 

Az X bolygó, más néven Nibiru ütközött volna a Földdel azon a napon, amelyen a csillagok ritka állása a Jelenések könyvében található Napba öltözött asszony (Apokalipszis Asszonya) jelenét formálta meg. A legfrissebb világvége nem volt számomra olyan meglepő, mint a nyilvánosság és a figyelem, amivel még egyes fő hírcsatornák és számtalan internetes kisfilmek is kezelték.

A szeptemberi világvége másnapján egy felnőtt csoportnak tartottam kateketikai előadást, és bár mindannyiunk nevetéssel vagy legyintéssel reagált az álhírre – ismerve Jézus kijelentését: „Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya. Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő.” (Mk 13,32), mégis megkértem őket, hogy egy pár percben gondolkodjanak el rajta, mit tennének, ha tudnák, hogy egy hetük van a világ végéig. Ezeket a válaszokat kaptam: szentmisére és szentségimádásra mennék mindennap; elmondanám a családomnak, hogy mennyire szeretem őket; kiengesztelődnék azzal, akivel haragban vagyok; szentgyónásra mennék; többet imádkoznék; bocsánatot kérnék azoktól, akiket megbántottam; többet beszélgetnék a családommal. Valószínűleg egy halálosan beteg hívő ember is hasonló válaszokat adna, talán azzal a különbséggel, hogy gondoskodnia kell a végrendeletéről. Halálunkkor ez a világ gyakorlatilag véget ér. Az egyik válasz, amely számomra a legkedvesebb volt, így hangzott: „Mindent ugyanúgy folytatnék… Szeretném a családomat, napi misére mennék, gyónnék, ahogy eddig is, végezném a kötelességem, nem pánikolnék.”

Számítottam ezekre a feleletekre, és csak egy oka volt, hogy feltettem a kérdést a hívőknek, mégpedig az, hogy lássák, minden egyes válaszuk nem a természetes életünkön alapszik, hanem a természetfölötti, azaz a megszentelő, megistenítő kegyelmi életből. „Az örök életre való elhivatottságunk természetfölötti.” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 1998) Amit olyan természetesnek és magától értetődőnek veszünk (különösen is azok, magamat is beleérve, akik vallásos, hitet gyakorló családba születtek) az valójában több mint természetes. Isten emberi életet alkotott nekünk, amelynek megvan a maga emberi természete. De ami nem természetes, az az isteni életben való részesedés, az eredeti szentség kegyelme, amivel Isten megajándékozta az embert a Paradicsomban, és amit az emberiség elvesztett az első bűn elkövetésével. A kegyelem volt az, amely az embert felemelte, hogy részese legyen az isteni természetnek, hogy Istennel képes legyen kommunikálni és teljes szeretetegységben élni, emellett képessé tette, hogy teljes harmóniában éljen önmagával, másokkal és az egész teremtett világgal. Ezt a megistenítő kegyelmet szerezte vissza nekünk Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által. „Az Ige testté lett, hogy bennünket az »isteni természet részeseivé tegyen« (2Pt 1,4)”[1] A kegyelem nélkül nem lennénk képesek Istennel egységben élni, részesedni isteni életéből, nem hívhatnánk magunkat Isten gyermekeinek, őt pedig Atyánknak, és nem is juthatnánk el a mennyországba, az örök hazánkba.

Isten megszentelő kegyelme a legszebb ajándék, amit kapunk. Amellett, hogy Isten ingyenes ajándéka, legjellemzőbb tulajdonsága, hogy megistenít minket, hogy olyanná tesz minket, mint Isten. Nem olyan könnyű ezt hallani, és még inkább elhinni vagy elképzelni. Hogyan is lehetnénk mi olyanok, mint Isten? Persze ez nem azt jelenti, hogy egyenlők leszünk Istennel, hogy mindenható és mindentudó lények leszünk már itt a földön, hanem azt, hogy ez a megistenítő kegyelem felemel minket a pusztán emberi létformából, és bevon minket Isten közösségébe, a Szentháromság életébe, amely a mi létünknél kimondhatatlanul magasabb szinten van. Szent Atanáz szavaival: „Ő azért lett emberré, hogy mi istenekké váljunk.” Hasonlóképpen fogalmaz Aquinói Szent Tamás is: „Isten egyszülött Fia, mert istenségének részesévé akart tenni minket, magára vette természetünket, hogy emberré lévén az embereket istenekké tegye.”

Milyen módon kaphatjuk meg a kegyelmet, ami a Szentlélek ingyenes ajándéka? Először is a keresztség szentsége által. A keresztség pillanata az első alkalom, amikor a Szentlélek behatol lelkünkbe, feltölti azt a megszentelő kegyelemmel, amely lemossa az eredeti bűnt, új lényekké tesz minket Krisztusban, és befogad minket Isten családjába. Onnantól fogva emberi és isteni élet lakozik bennünk. Kegyelmeket kapunk minden szentségen keresztül: életet a keresztségben, megerősítést a bérmálkozásban, lelki eledelt és az Életet, Krisztust magát az Eucharisztiában, a gyógyulás, a kiengesztelődés és a béke kegyelmét a szentgyónásban, lelki gyógyulást és megerősítést a szenvedéshez a betegek kenetében, áldást a szolgálat szentségein keresztül. Minden szentség isteni életet hordoz magában. Legyünk éberek a különleges kegyelmekre, karizmákra, amelyeket Isten azért ad, hogy még hatékonyabban építsük országát. Nemcsak olyan ritka ajándékok ezek, mint a nyelveken szólás ajándéka, kézrátétellel való gyógyítás vagy a prófétálás, de például a tanítás, a tanácsadás, a lelkek megkülönböztetése, a vigasztalás, a másokról való örömteli gondoskodás… Ezeket a kegyelmeket még akár civil hivatásunkban is használhatjuk. Isteni életet élünk a tényleges kegyelem által, amikor erőnkön felül megbocsátunk, amikor többet teszünk másokért, mint amit elvárnak tőlünk, amikor türelmesek vagyunk, áldozatot hozunk a másikért, amikor odaadjuk teljes lényünket az imádságnak – amikor egyre inkább olyanná válunk, mint Krisztus, aki megmutatta nekünk, hogyan éljünk emberként mint Isten gyermekei.

Isten nem fogja akaratunk ellenére „ránk erőltetni” kegyelmét. Nekünk kell teljesen szabadon közreműködnünk ezzel az ajándékkal. Isten a kegyelem ajándékán keresztül együtt dolgozik a természetünkkel, a természetes ajándékainkkal, készségeinkkel és azokra épít, azokat erősíti, fokozza és tökéletesíti, hogy országát építsük. A kegyelem felemeli emberi természetünket, és a lélek részeit – gondolkodásunkat, akaraterőnket, érzelmeinket –, hogy általa egyre jobb, szebb, igazabb és szentebb életet éljünk. Az életszentség elsődleges célja nem az, hogy morálisan tökéletessé váljunk, hanem hogy minél inkább krisztusivá váljunk. Minél inkább hozzá hasonlítunk, annál inkább tökéletesedik morális életünk. Célunk nem egy eszme vagy maga a tökéletesség birtoklása, hanem egy személy, Jézus Krisztus, aki az Út, az Igazság és az Élet. „Ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr lelke által” (2Kor 3,18).

Mint minden, ami Isten alkotása, a kegyelem is teljesen tiszta, mentes minden rossztól, gyengeségtől, romlottságtól. A kegyelem mindenhová behatol, nincs olyan területe az életünknek, ami túl kicsi, rejtett vagy akár szánalmas is lenne Istennek, hogy kegyelmét elküldje. Minden percét életünknek átjárhatja a kegyelem – nemcsak az imádság, a szentségi idő alatt működhet, hanem olyan hétköznapi dolgokban, mint az utazás a munkába, a takarítás, a főzés, a jó beszélgetés, nevetés, akár a pelenkázás is. Minden kegyelem. Mennyivel másképp működne világunk, ha mindannyian azzal kezdenénk a napunkat, hogy imádkozunk a napunkhoz szükséges kegyelmekért („Mindennapi kenyerünket/kegyelmünket add meg nekünk ma”), és hogy azokkal együttműködjünk, hogy Isten országát építve tökéletesedjünk Krisztus példájához. Éljük ezt az isteni életet, és vegyük komolyan küldetésünket, hogy a kegyelmi életre felébresszük a vágyat másokban is.

Farkas Zsófia nővér, SDSH

 


[1] KEK, 460

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks