Jelek

Mikor Jézus Magadán környékén járt, farizeusok és szadduceusok jöttek, hogy próbára tegyék. Kérték, hogy égi jelet mutasson nekik. Ő azonban elutasította őket mondván, hogy ha a természetben várható eseményeket ki tudják olvasni az égbolt színeiből, akkor az idők jeleit is fel kellene ismerniük (vö. Mt 16,3). És vajon mi felismerjük-e az idők jeleit?

 

Amikor 1989-ben, a Csodák évében (Annus mirabilis) szemünk láttára omlott össze a Gólem, akkor így énekeltünk:

„Dicsőítsétek Istenünket, ti pogány népek, harsogjátok dicséretét!
Ő ad életet lelkünkbe, s nem hagyja, hogy meginogjon lábunk.
Igaz, megpróbáltál bennünket, Istenünk (…)
Elnézted, ahogy elleneink a fejünket tapossák,
tűzön és vízen kellett áthaladnunk,
de végül mégis könnyebbülést adtál.”
(65. Zsoltár)

Fukuyama, aki kevésbé bibliásan, kissé korszerűbben akart fogalmazni, azt mondta: Itt a történelem vége! Nem beszéltünk utolsó ítéletről, nem volt kérdés, ki álljon a jobb és ki a bal oldalra, de hittük – vagy csak hinni akartuk? –, hogy végre egyenes és sima úton járhatunk, hogy végre minden jó lesz. S bizony csak jóval később kezdtünk gyanakodni, s kezdtük lassan felismerni, hogy továbbra is az Éden kerítésén kívül kell élnünk, s talán csak a szél iránya változott, de a tenger, amin hajóznunk kell, épp olyan viharos.

Hiába hívta fel figyelmünket kamikázeként Antall József, hogy megpróbálóan nehéz idők jönnek, a csalódás nagyon gyors és nagyon keserű volt. Jött a taxisblokád, és sokunkban 56-os és háborús emlékek ébredeztek. Jött a Bokros-csomag, de ez sem volt elég: az első Orbán-kormány is megbukott. Aztán jött újabb nyolc év, feszesre tömve botrányokkal, kudarcokkal, tolvajlással, kilőtt szemekkel és nemzetgyalázással. Mik voltak ezek, ha nem JELEK Magyarország egén?

Közben persze néha kitekintettünk a Kárpátok gerincén túlra is. Mit láttunk a nagyvilágban és a kozmoszban? Láttuk a szegény országok döbbenetes népszaporulatát éhínséggel, háborúkkal és genocídiumokkal, miközben a gazdag országokban egyre kevesebb gyermek született. Láttuk a világ gazdaságának teljes átrendeződését, az újkori gyarmatosítást. Láttuk a pénz hatalmának korábban elképzelhetetlen, agresszív terjeszkedését. Láttuk a természet pusztulását, élő szervezetek seregeinek eltűnését, miközben a Nap egyre forróbban sütött, és a csöndes, áztató esők egyre ritkábbak, de a pusztító viharok és árvizek egyre gyakoribbak lettek. És láttuk a szellem csődjét: azt hogy mégsem ment a könyvek által a világ elébb. Hiszen míg tudományunk szédítő iramban növekszik, a legelemibb tudnivalókról is rendre megfeledkezünk, s az írott szó is csak arra való, hogy jobban kiforgathassuk.

Így következett el az emlékezetes 2008. év, amikor kipukkadt egy buborék, s a világgazdaság fennkölt kártyavárai sorra összeomlottak. Ugyan mik voltak ezek, ha nem JELEK mai világunk egén?

De a világ behunyta a szemét, hogy ne kelljen meglátnia a jeleket, s inkább kitalálta a „fenntartható fejlődést”, ezt a fából vaskarikát, hogy elcsitítva az igazságot felmutató prófétákat, folytathassa tékozló önsorsrontását. A 2008-as gazdasági válság mintha nem is lett volna, a globalizáció nyomult tovább. A gazdag – vagy fejlett? – országok őslakói ma már nem vállalnak más munkát, mint szolgáltatást a bankoktól a műkörömig, de leginkább vendéglátást és wellnesst. S mert ehhez ételre-italra, fehérneműre és takarításra is szükség van, hadd jöjjenek a távoli világok szegényei! És hozzák ide a messzeségből áruikat is, amit odahaza éhbérért megtermeltek.

Nyugat-Európában már a 60-as években megszaporodtak a színesbőrű emberek (a Párizsban sétáló magyarok már akkor jobban tették, ha néger helyett feketét mondtak), de ami 2015-ben történt, arra senki sem számított. Földcsuszamlásként megindult a háború sújtotta szegény országok fiatalsága, hogy részt kérjen – vagy követeljen – a gazdag Európa javaiból. Európa pedig bénán és zavarodottan tárulkozott ki az áradatnak, fennen lobogtatva a letűnt francia forradalom jelszavait: Szabadság, egyenlőség, testvériség = liberalizmus! Ugyan volt-e valaki, aki komolyan gondolta, hogy amit Európa 200 év alatt saját fiainak sem tudott megadni, most távoli kultúrák gyermekeinek egyszerre feltálalhatja?

Vajon minek a JELE volt mindez?

Legegyszerűbben talán úgy írható le, hogy a világ rossz úton halad.

Sokan megértették ezt, de prófétai megérzéseik ugyanúgy nem találtak megértésre, mint annak idején Jézus példabeszédei. (Annak idején? Hát manapság ugyan értjük-e, s ha igen, hányan, Jézus példabeszédeit?)

A JELEK pedig sorjáznak tovább.

Amikor 2019. április 15-én este tűz ütött ki Párizsban, a Notre Dame székesegyházban, a világ döbbenten állt az elképzelhetetlen, de mégis megtörtént katasztrófa előtt. Pedig a JELEKnek, amiket a korábbiakban észlelhettünk, gyakran voltak a kereszténységen sebet ütő elemei. Sőt gyakran észrevehettük, hogy korunk liberális szelleme bármit hajlamos megengedni, csak éppen a keresztet nem viseli el. Vajon miért? Talán mert a kereszt célt és irányt mutat, s megköveteli az Igazság fegyelmét.

Robert Schuman híres aforizmája szerint „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Ennek igazságát napjainkban érezhetjük igazán. A felvilágosodás és abból kisarjadt szekularizáció nyomán Nyugat-Európában az istenhit úgy megfogyatkozott, hogy – a vallásszabadság szent jegyében! – hovatovább hivatalos állami üldözés tárgya lett. A katolicizmus megdönthetetlennek hitt fellegvárai, mint Franciaország és Spanyolország, vagy a protestantizmus és polgárosodás fészkei, mint Hollandia és Németország, mára az állami és társadalmi vallástalanság csúcsára jutottak. Sorra zárnak be a templomok, a kereszteket és vallásos jelképeket száműzik a nyilvános terekből, s a kötelező hitbéli semlegesség jegyében bármit megengednek, sőt mindent inkább támogatnak, mint a hagyományos, az ősi, keresztény szellemiséget. Ez az az út, ami Schuman szerint a nemlétbe vezet!

Különösen akkor, mikor az iszlám vallási fanatizmus egyre magasabb lángokkal lobog. Ne értsük félre: keresztényként semmi ellenérzés és félelem nem él bennünk Jáva szigetének vagy az Atlas völgyeinek békés mohamedánjaival szemben. De azt se feledjük, hogy Európa már alig száz évvel Mohamed halála után élet-halál harcot vívott az Aral-tótól Ibériáig uralomra jutott mór hódítókkal. Hogy Ibériában a 15. század végéig a kalifa uralkodik, a 14. században a Kis-Ázsia felől betörő oszmán-törökök pedig ötszáz évre hadszíntérré változtatják Dél-Kelet Európát. Mai világunkban is immár ötven éve merényletek, háborúk és terrorakciók, barbár pusztítás és keresztények kegyetlen gyilkolása jelzi a vallási radikalizmus terjedését. A „no-go” zónák Nyugat-Európa nagyvárosaiban már egész városrészekre terjednek ki.

Most, legújabban pedig megjelent a legnagyobb ellenség, amit nem lehet sem hadsereggel, sem ideológiával szétzilálni, megsemmisíteni: a járvány.

Honnan jött ez a járvány, és hogyan terjed?

Tudományos válasz még nincs erre a kérdésre. De a folyamatok fő sodrát azért érzékeljük.

Nem a Covid-19 az utóbbi idők első járványa a világon. Voltak már új kórok, s voltak letűntnek vélt, de újraéledt betegségek is. Egyet láthatunk: valamennyi azokban az országokban ütötte fel a fejét, ahol legnagyobb volt a népességrobbanás, ahol nagy a szegénység, a tudatlanság, és ahol a civilizációnak még inkább csak a habja terjed, de alapjai még nem elég szilárdak. Terjedésüket pedig megkönnyíti a régi rend felbomlása, a törzsi-társadalmi fegyelem fellazulása, a szabad mozgás és az elképesztő méreteket öltött mobilitás. A világ közel nyolcmilliárdnyi népessége és anyagi termékei ma úgy keveregnek a Földön, mint egy mosógépben a szennyes szappanos víz. Bárkit, bármit bárhova elszállítunk, sosemvolt, ellenőrizetlen kapcsolatok jönnek létre, de eszünkbe sem jut, hogy alig párszáz évvel ezelőtt így pusztult ki Amerika őslakossága, miközben a felfedezők zöme is ott lelte keserves halálát az Újvilág ősvadonában.

2020 március elején a hírekben még fő helyet foglalt el, hogy Törökország feltartóztatja-e a migrációt a görög határon, s a görög határőrök meg tudnak-e küzdeni az Ázsiából érkező, mind erőszakosabb tömegekkel. Még kérdéses volt, összeegyeztethető-e az emberi jogokkal és az EU alapelveivel, ha egyes államok kerítéssel és fegyveres őrökkel állítják meg a menekültnek mondott, ám izmos és agresszív fiatalembereket. (Képzeljük el ezeket az emberjogi aktivistákat a mohácsi csatamezőn!) De március közepén már csak arról szóltak a hírek, hogy az egyes államok rendre lezárják határaikat, felfüggesztik a schengeni szabad mozgás lehetőségét, sőt „önkéntes kijárási tilalmakat” vezetnek be. A halálesetek száma – Istennek hála! – meg sem közelíti a hajdani pestis- vagy kolera-járványok áldozataiét. De a társadalmi reakció igencsak ezekre az időkre emlékeztet. Az emberek otthonukba zárkóznak, ismerősökkel, rokonokkal sem érintkeznek, s az élet alapjáratra fékeződik. Ugyan mivé lesz így az a híres „jólét”, s a „jóléti állam”?

Talán eljött a kijózanodás pillanata. Eljött a Szent Ferenc-i magába szállás ideje. Eljött a perc, amikor föl kell tennünk a kérdést, mint Vörösmarty Mihály. De a válaszon talán nem is kell túl sokat töprengenünk, hiszen azt a költő már meg is adta:

Mi dolgunk a világon? küzdeni
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen.

(Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban)

Az egész verset itt nem idézhetjük, de tanulságai és szelleme ma is irányt mutat. Nagyböjti önvizsgálatra és elmélkedésre szólít, s a JEL mögött felragyogtatja a húsvéti feltámadás reménységét. Ezt végigjárni – megrendítő és üdvözítő keresztút.

Molnár László Aurél

 

 

2020-04-03

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks