Jelet hagyni magunk után

Az anyagnak megvannak a maga törvényszerűségei; az alkotó csak közvetítője a formának, és alkotás közben a művész mintegy az anyag és a forma párbeszédének színterévé válik. Kicsit furcsa, de szinte olyan ez, mintha az alkotón keresztül a forma „szólna” az anyaghoz, az anyag pedig olykor „visszabeszél”. Optimális esetben ez a párbeszéd vezethet a mű megszületéséhez.

 

Lieber Erzsébet képzőművész, a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának docense vallja ezt, akit kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége elismeréseként ebben az évben Munkácsy Mihály-díjjal tüntettek ki.

– Tősgyökeres kaposvári, nagyapja a Restiből ment nyugdíjba főpincérként. Milyen emlékeket őriz gyermek- és diákkoráról?

– Szüleim pedagógusok voltak, sokat nyaraltunk együtt a Balatonon, ahol a lemenő nap házának lehettünk vendégei: a fények és a színek drámai változásainak, az égbolton tornyosuló felhők és a víz mozgásszínházának. Kaposvár, a megyeszékhely pedig szellemi értelemben volt meghatározó: a nemzetközi hírű Csiky Gergely Színház, az akkori Somogyi Képtár, s a Táncsics Mihály Gimnázium, ahova magam is jártam, s ahol felfigyelt rám Ruisz György festőművész-tanár, aki már az első évben maga köré gyűjtötte a legtehetségesebb diákokat, és elhívott bennünket a Balázs János Körbe.

– Diákként megfogalmazódott már gondolatai között: művész szeretnék lenni?

– Igen, hiszen állandóan rajzoltam. Szüleim elmondása szerint már kétévesen ügyesen bántam a papírral és a ceruzával, de mindennel rajzoltam, ami a kezembe került: újságmargóra tintaceruzával, színesekkel, később szénnel és pasztellel. Szinte kész emberalakok születtek. Édesanyám is gyönyörű rajzokat készített, édesapám pedig kis állatfigurákat formázott a puha kenyérbélből. Mivel a vizuális élmények mellett rendszeresen értek zenei és irodalmi hatások is, így viszonylag gyorsan kialakult bennem egy gazdag belső világ, ami az álmok mellett azoknál tudatosabb formákat keresett. Már kislány koromban élt bennem a vágy: művész leszek.

– Később feltámadt Önben a lázadás, az újítás iránti vágy?

– Jól éreztem és ma is jól érzem magam a bőrömben. A lázadás messze áll tőlem. Az esetlegesen előforduló méltatlan helyzeteket természetesen nem fogadom el, ilyenkor másokért és magamért is kiállok. Az újítás viszont más kérdés: minden születendő mű valami újat hoz a világba, e nélkül nincs alkotás.

– Isten társteremtőnek hívott bennünket…

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy arra is lehetőséget teremtett, hogy szabad akaratunk jóvoltából láthatóbbá tegyük a teremtő formát. Ám van még egy hatalmas különbség, amellett, ami a végest elválasztja a végtelentől. Mi nem anyagot, hanem az anyaggal teremtünk.

– Ön Halléban végezte felsőfokú tanulmányait, köszönhetően kiváló német tudásának. Amikor hazatért, másként látta a nagyvilágot, s benne a magyar valóságot?

– Igen. A design egyetem és a német gondolkodásmód sokat alakított a szemléletemen, de akkor kezdődött számomra az önállóbb élet. Addig diák voltam, a megítélésemet kimondottan a teljesítményeim határozták meg, a pozitív visszajelzések pedig sok energiát adtak. Kezdetben hátrányt jelentett idehaza, hogy a mestereim, szakmai csatornáim Németországban maradtak, és így a nulláról kellett felépítenem az új kapcsolatrendszert. Mára azonban sokkal fontosabbnak érzem, hogy saját erőmből jutottam el oda, ahol ma tartok.

– Kezdetben a papír lett a nagy szerelem. Az az alapanyag, amelyet az általa láthatóvá tett képpel együtt önmaga állított elő. Ebből aztán valóban csodák születtek.

– A kilencvenes évek közepén a kaposvári iparművészeti szakközépiskolában tanítottam, amikor a papírral, mint anyaggal is alkotó Záborszky Gábor és Mészáros Géza, valamint Vincze László papírmerítő mester egy többnapos kurzust tartott. A papírba azért szerettem bele, mert a massza arra adott lehetőséget, hogy ne csak a felületet formáljam. Szakszerűbben szólva, ne csak képeim faktúráját, de a struktúráját és textúráját is magam alakítsam. A kettő összeolvadása a nyugati művészetben már Goya némelyik képén elkezdődik, Toulouse-Lautrec pedig már képalkotóként használta a nyersvásznat, vagy éppen a papírfelületet, ahogyan például Vajda Lajos is. A papírban, pontosabban a masszában az a csodálatos, hogy a felhasznált textúra nemcsak beleszól az alkotó által kialakított faktúrába, hanem maga is alakítható.

– Milyen érdekes, hogy Mészáros Géza képzőművész is most kapott Munkácsy-díjat.

– Örültünk egymásnak. Gondolatban lepergett előttem az együtt töltött idő, amikor közösen örültünk annak, ha nemcsak érdekes textúra, hanem művészi értelemben is kész, vagy késszé formálható faktúrájú papír került ki a merítőkádból.

– Lipótfa és Simonfa két apró somogyi falucska, amelyekbe egy ideig a papírmerítők vittek színt, hiszen nemzetközi papírművészeti alkotóműhelyt álmodott e településekre.

– Az alkotótelepet Jancsikity József grafikusművésszel hoztuk létre, és tíz évig működtettük. A képzőművészek között nagyon jó szakmai visszhangnak örvendett e két helyen lévő alkotóműhely, ahol művész és tanítvány egyaránt tanult. A papírt nem csupán merítettük, hanem öntöttük, mintáztuk és installáltuk is. A Vaszary Képtárban rendezett országos Papírművészeti Triennálékra szép számban kerültek be az alkotóidényeken professzionális környezetben készült alkotások.

– A tanítás folyamatosan jelen volt életében. A Kaposvári Egyetem Művészeti Karának volt dékánja egy időben, s most is tanít. Tanítványai lelkében mit tudatosít? Mire oktatja, neveli, szoktatja az oroszlánkörmeiket nyújtogató hallgatókat?

– A művészet oktatása nem lélekápolás, hanem a hasonlatnál maradva az oroszlánköröm lehetséges használati módjainak a megmutatása, és ennek fontos része, hogy ne szaggassák szét vele a vásznat, de ne is érjék be azokkal a formákkal, amelyeket már mások létrehoztak. Megtanulják, hogy a művészi szabadság nem szabadosság, saját, ám az alkotásokkal módosuló szabályrendszere van. Ehhez azonban ismerni kell az anyagokat és technikákat, valamint a formákat, illetve azt a sokkomponensű folyamatot, ahogy alkotás közben jelentkeznek és – nagyon szerencsés esetben – egyéni módon válnak kiteljesíthetővé.

– Ön kitől tanult, Önnek ki segített?

– Platón írja a VII. levelében, hogy a tanító csak gyorsíthatja a folyamatot, aminek a tanítvány vagy a végére jár, vagy nem. Abszolút meghatározó volt számomra, hogy Halléban a Bauhaus – szó szerint – alapjaival ismerkedhettem meg.

– Művei láttán – legyen az merített papírral festett alkotás vagy éppen fotó –, elmondható: központi szerepet kap a fény. A fény az életet jelképezi…

– A fényképező géppel létrehozott műveimet „objektív festészetnek” nevezem, s az így született műveket konkrét képeknek, hiszen a teremtett világnak a fény jóvoltából láthatóvá váló szegmenséből próbálok még az objektív segítségével is egy, a láthatón mégis túlmutató, trendektől és elvárásoktól független, önálló képi-festészeti világot teremteni. Megfelelő közvetítő anyag és megfelelő megformálás esetén a fény valóban az életet is jelképezheti. A fény azonban elsősorban fény. Másodsorban talán a sötétség ellentéte. Harmadsorban a fény a látványalkotó. A látvány megmutatása során pedig a fény színekre törik, és tudjuk, a színtörés „a fény szenvedéstörténete”.

– Ez akár transzcendens fényt is jelenthet?

– Persze! A sötétség ellentéteként nagyon beszűkítő redukció lenne a fényt egy, pláne egyetlen ideológiával – ráadásul a racionalizmus popularizált változatával, a felvilágosodással –, és nem a János Prológusával kinyilatkoztatottal azonosítani. Arisztotelész mondja a Poétikájában, hogy a drámában a cselekvés akkor válik művészivé, ha önmagán túlmutató természetfölötti célja van. Az alkotás is cselekvés, és ha művészi, akkor ennek okán drámai.

– Az alkotás kegyelmi állapot. Ön is így érzi?

– Az ember tegye meg a tőle telhetőt, ez a legfontosabb. Egyébként valószínűleg, mert ha például télen látok meg egy témát, amíg nem találom meg a megfelelő beállításokat, akár órákon át még a kezem sem fázik a fényképezőgép vasán. Monet viszont télen kis hordozható vaskályhát vitt magával, és nem hinném, hogy emiatt ő kevesebb kegyelemben részesült volna, vagy pláne azt, hogy nálam rosszabb művész lett volna. Inkább azt gondolom, hogy a kegyelem is – de nem csak szépségként – be van építve a teremtett világba. Aki pedig ezt keresve nem rest tanulni, sőt vaskályhát vinni magával, az megkapja a maga jutalmát.

– Egy képzőművész vágyakozik olykor-olykor alkotótáborba, művésztelepre. Ön is részt vesz egy-egy művésztelep életében?

– A művésztelepeken történő munka és találkozások nagyon fontosak. A művész, ha egyedül alkot, akkor is dialógust folytat a médiummal. Ha pedig a körülötte dolgozó művészek formái és anyagai közötti párbeszédekre is rálát, az alkotó beszélgetés több szintűvé válik. 1995 óta járok alkotótelepekre, résztvevőként és vezetőként is sokat profitáltam ezekből a szimpóziumokból.

– A társművészetek mivel gazdagíthatják a képzőművészetet?

– Nem csak a társművészetek. Azonban a kérdésénél maradva, a zeneszerző Madarász Ivánnal folytatott ritka, ám rendszeres beszélgetéseinkben a láthatóvá, illetve hallhatóvá váló forma azonossága válik érthetőbbé. Számomra pedig még láthatóbbá, és ezáltal láthatóbbá tehetővé. Különbségük inkább a formát érzékelhetővé tevő – látható, illetve hangzó – anyag különbségére vezethető vissza. Külön öröm, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Elméleti és Módszertani Kutatóintézete rendszeresen helyszínt biztosít ahhoz, hogy a beszélgetésekbe más képző- és iparművészek, mint például Szegedi Csaba és Szávoszt Katalin mellett a színművész Eperjes Károly is bekapcsolódhassanak. Pontosabban szólva ezek a beszélgetések Klima Gyula, a skolasztikus – logikai apparátus után – a formatant amerikai egyetemeken rekonstruáló professzor előadás-sorozatához kapcsolódva bővültek ki.

– Ferenc pápa szerint mindannyian a jóság és a szépség őrei vagyunk. Azt érzékelem: művészberkekben különösen nagy az irigység. Az pedig nem illeszthető a jóság és a szépség sorába. Ön hogy látja?

– Negyvenévesen egy betegség okán szembe kellett néznem a halállal, ennek kapcsán pedig átértékeltem az életet. Elfogadom az élettel járó kellemetlenségeket is, de tudom, hogy nem szabad, hogy ezek uralják a mindennapokat. A zöld szemű szörnyeteg ikertestvére elleni csatákat csak magamban vihetem győzelemre. Az irigykedőknél és gyűlölködőknél fontosabb, hogy vannak művészbarátaim Kaposvárott is, szerte az országban, és a határainkon túl a világ többi részében is.

– Az ember élete folyamán arra törekszik, hogy gyerekein kívül hagyjon maga után valami maradandót. Önnek megadatott a művészlét, az alkotás-alakítás vágya-öröme…

– Igen. Nagy öröm számomra tanulmányutakon, múzeumokban fizikai szinten is látni a művészelődök alkotásait. Ugyanakkor hiszem, hogy minden megszületett gondolat, minden megformált elképzelés az anyag megsemmisülése után is jelen marad, így nem tölt el szomorúsággal a tudat, hogy a képzőművészet anyaga, lett légyen évezredeken fennmaradó, idővel megsemmisül.

Lőrincz Sándor

 

 

2019-06-18

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks