„Szájba áldozás nincs!” Hatalmas táblával áll egy idősebb úr az áldoztató pap mellett a manilai Espiritu Santo-templomban, a Fülöp-szigeteki főváros egyik legszebb és legnagyobb szentélyében. Sok konzervatív lelkületű hívő nézi megdöbbenve. De a plébános tényleg senkinek sem teszi a nyelvére a szentostyát.

Sorsára hagyottságában is rendíthetetlen tanúként áll Pozsony legjelentősebb katolikus épületének, a koronázó templomnak a tőszomszédságában a Salvator gyógyszertár.

Ilyen egyszerű: „jónak lenni jó”, és már jönnek is a milliók! Leegyszerűsítve így kommentálhatnánk a közmédia utóbbi kampányát a Peter Cerny Alapítvány javára, mely koraszülött gyermekek mentésével foglalkozik. Ez valóban jó hír, hiszen a magyar embereknek van idejük, pénzük, szívük megosztani anyagi javaikat olyanokkal, akik tényleg rászorulnak.

1989 decemberében írtam e sorokat. Megbukott a kommunista diktatúra Romániában, és ez nemcsak az Erdélyből származókat hozta lázba, hanem minden jóérzésű embert. A szarvasiakat is. Számos teherautó indult el azon nyomban értékes rakományával a román határ felé. Sajnálatos módon az egyik sofőr Aradról már csak koporsóban térhetett vissza a családjához.

„Hol van az ifjúság (…), mely minden ügyre a jövő szent pecsétjét üti?” – kérdez rá Babits Mihály Halálfiai című regényében arra a nimbuszra, mely az ifjúságot körülövezi. Sokaknak csak „nevelnivaló gyerekek” ők, de az idősebb nemzedékek nagyon is tudatában vannak, hogy ezek a fiatalok viszik majd tovább a társadalmat.