Szeretem a régi házakat nézegetni, melyek megkopva is a régi patináról mesélnek. Építésükkor nem a minimalizmus dívott és nem pusztán a funkció lebegett az építők szeme előtt. Ha mára meg is kopott egykori részletgazdagságuk, a sérült vagy hiányzó részek is karaktert adnak ezeknek a házaknak.

A Néri Szent Fülöpről szóló népszerű olasz film címe jutott eszembe (Legyetek jók, ha tudtok!), amikor e kisebb hatósugarú, a budai Kolosy téri újlaki templom vonzáskörében példaszerű intenzitással tevékenykedő karitász csoport összefoglalóját elolvastam.

A Szovjetunió szétesése után, 1994-től majdnem hét éven át Fehéroroszországban dolgoztam. Akkoriban gyakran használtuk a szerzetesi ruhát, a reverendát, hiszen a megelőző 75 évben a papok, szerzetesek nem voltak jelen a fehéroroszországi közéletben, és mutatni kellett, hogy itt van az egyház ismét.

Nincs még egy olyan ünnep, amely annyira kedves lenne szívemnek, mint a karácsony. Valószínűleg a kántálás miatt volt egykor oly varázslatos a karácsony számomra. Igaz, mi ma is templommal és kántálással fogadjuk a Megváltót, így készítünk számára egy kis barmok melengette sarkot a szívünkben, de mégis mennyire más az a régi karácsony!

A régi levelekkel és fényképekkel felszerelkezve becsengettek a házba. A szigorú, idős Raisza asszony senkit sem enged súlyos Alzheimer-kórban szenvedő öccse közelébe. Először ajtót sem akart nyitni, végül nagy nehezen beengedte őket a konyhába.