„Hol van az ifjúság (…), mely minden ügyre a jövő szent pecsétjét üti?” – kérdez rá Babits Mihály Halálfiai című regényében arra a nimbuszra, mely az ifjúságot körülövezi. Sokaknak csak „nevelnivaló gyerekek” ők, de az idősebb nemzedékek nagyon is tudatában vannak, hogy ezek a fiatalok viszik majd tovább a társadalmat.

Mondják, hogy a magyar nyelvterület valójában túlmegy a történelmi Magyarország határain, és Bécstől a Csángóföldig tart. Ez nem magyar többséget jelent ezeken a területeken, hanem olyan honfitársainkat, akik magyar érzésűek és fizikailag sem érzik magukat távol a magyarság központi tömbjétől.

Ha Balatonszárszó nevét halljuk, először általában József Attila tragikus halála ötlik eszünkbe, hiszen az egykori Horváth-kert Panzióból indult el végzetes útjára, s lett halálával halhatatlan a vonattiporta álmodozó. Aztán egyre ismerősebben cseng fülünknek a Csukás Színház is, amelyet egy használaton kívüli autósmoziból alakított ki az önkormányzat, s vonz ezreket egy-egy szezonban.

„Dicsértessék! Ugye, Ön a Béla testvér? Már nagyon vártuk! Ebédelt már?” Legtöbbször így kezdődtek találkozásaim a KÉSZ-csoportokkal május végén és június elején, amikor háromévente esedékes szabadságom során meglátogathattam őket, a KÉSZ-központ ajánlására. A Fülöp-szigeteken dolgozó katolikus missziós szerzetesként a misszió mai kihívásait mutattam be nekik.

Magyarország a Katolikus Egyház legnagyobb világrendezvényére készül. A 2020 szeptemberére meghirdetett 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való készülődésben talán hasznos lehet az előző helyszín tapasztalata. Ezért szeretném megosztani, amit három évvel ezelőtt éltem át, amikor nálunk, Cebuban zajlott le a nevezetes esemény.