Kenyered és borod

Kenyered és borod táplál engem,
Te gyógyítod szívem, hogyha fáj,
Maradj velem, úgy kérlek Jézus,
Maradj velem, tiéd vagyok s néked élek már.

(Jézus Krisztus szupersztár)

„Gabonával látod el az embereket, … a völgyeket gabona borítja” – dicséri Istent gondoskodó szeretetéért a zsoltáros (65. zsoltár). Tudja, hogy gabonából lesz a kenyér, ami az élettel felér, hiszen kenyér nélkül nincs élet. Erdélyben ma is úgy hívják a kenyeret, hogy élet, s ha netán elejtik, fölveszik és megcsókolják. Mert a kenyér az Isten áldása, adománya, melyből sajnos még ma sem jut mindenkinek.

Pedig nélkülözhetetlen táplálék, mert a benne lévő ásványi sókat semmivel sem pótolhatjuk. A kenyérnek, miként Krisztusnak is, kettős természete van, vagyis egyszerre materiális és spirituális valóság. Látható, kézzel fogható, ízlelhető, miközben számtalan láthatatlan spirituális vonatkozása is van. Az anyaföldben sarjad és az ég öntözi, a nap süti, érleli, tehát ég és föld ajándéka egyszerre a kenyér. „Emberé a munka, Istené az áldás”, mert mindkettőre szükségünk van ahhoz, hogy megtörhessük és szánkba vehessük a kenyeret.

A kenyértörésnek kettős értelme van, azokra is vonatkozik, akik immár ellenségek lettek, kenyértörésre került sor közöttük, s azokra is, akik jóban vannak egymással. Az ellenségek a kenyértörés okán nem vállalnak többé asztalközösséget, eztán mindenki a maga kenyerét eszi. Mert a kenyér közös megtörése, mint az utolsó vacsorán, az asztalközösség meghitt, bensőséges kapcsolatot feltételez a jelenlévők között. Ugyanis az étkezés ősidők óta rituális, sőt szakrális jelentőséggel bír. A kenyér közös megtörése és fogyasztása mindig közösséget teremt, illetve a már meglévőt mélyíti el még jobban a maga szertartásával. A közös kenyértörés horizontálisan és vertikálisan is hidat ver a résztvevők között. Mindenekelőtt a hála érzése köti össze azokat, akik együtt esznek a kenyérből, amely számukra megtöretett. A gyermekek hálásak lehetnek a szüleiknek, a szülők pedig a Teremtőnek, aki megáldotta fáradozásukat és kenyeret adott az asztalukra. A hála és az áldás jellemzi tehát azt a kenyértörést, közös étkezést, ahol valóban tudatában vannak annak, hogy a kenyér ajándék.

Ennek a két fogalomnak, a hálának és az áldásnak a görög elnevezése az eucharisztia, amely a liturgiában Jézus megtöretett testét és kiontott vérét jelenti számunkra. Mert ama szent vacsorán a keresztre készülő Krisztusról ezt mondja az evangélista: „Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott és megtörte, a tanítványoknak adta és ezt mondta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem!« Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta és ezt mondta: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára«” (Mt 26,26–28).

Az Ószövetségben, a zsidó kegyességben és liturgiában az étel- és italáldozatnak is igen jelentős szerepe volt. Ezek engesztelő áldozatok voltak, melyek az egyén és a nép vétkeiért neheztelő, netán haragvó Istent igyekeztek kiengesztelni. A közösen elfogyasztott áldozati lakoma pedig nemcsak egymással, de az Úrral is összekötötte a résztvevőket. A Názáreti Jézus is áldozatot mutatott be az utolsó vacsorán, mert ő önmagát áldozta föl, de ezt az áldozatot nemcsak az ember hozta az Istenért, hanem az Isten is az emberért. „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával úgy, hogy nem tulajdonította nekik vétkeiket és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk, Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,18–20). Ez volt a Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata, amely az Eucharisztiában újra meg újra megismétlődik a transzszubsztanciáció, az átváltoztatás során, ahogyan Pascal mondta: „Krisztus agóniája a világ végezetéig tart.”

A protestáns egyházak szerint a kenyér és a bor átváltoztatása nem indokolt, mert Krisztus áldozata egyszer s mindenkorra érvényes és hatékony. Azonban az úrvacsora számunkra is éppolyan spirituális élmény, mint a szentáldozás, tehát a célunk a megfeszített és feltámadt Krisztussal való találkozás. A hajdani disputákban elzárkóztak a realpraesentia gondolatától, Krisztus reális jelenlététől, de állították, hogy Jézus a kenyér és a bor által misztikus módon, valamiképpen jelen van. „Alatta, fölötte vagy benne, nem tudni hol és hogyan, de biztosan jelen van az Úr”– vélte Martin Luther. Az emlékvacsora gondolatát régen is, ma is elutasítjuk mondván, hogy a megtört kenyér és bor nem csupán emlékeztetni akar, hanem magával ragadni Krisztus szenvedése, halála és feltámadása által abba a titokzatos valóságba, amit Isten országának nevezünk. Ily módon az eucharisztia az egyetemes egyház számára szinte ugyanazt jelenti, csak más interpretáció által. Az úrvacsorában megtört kenyér és a bor a szent ostyához hasonlóan közösségteremtő erővel bír, mely az Istennel és az emberekkel egyaránt szoros köteléket kell jelentsen számunkra. Az ostya – vagy a kenyér – és a bor erősen emlékeztet minket arra, amikor a halálosan elcsüggedt Illés prófétát az angyal kenyérrel és vízzel kínálta kétszer is, mondván: „Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ő fölkelt, evett és ivott, és annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig” (1Kir 19,7b–8).

Az eucharisztia, az úrvacsora testi-lelki táplálék és erőforrás számunkra is, hiszen mi, emberek pszichoszomatikus lények vagyunk. Krisztus kenyerének a megtörése azt jelenti, hogy az igazi szeretet töredelmes szeretet, vagyis áldozatokkal jár. Szép magyar nyelvünkben a törődni szóban is benne van a szeretet töredelmes, áldozatos mivolta. Egyébként a kenyér és a bor ugyancsak „töredelmesen születik” (Gyökössy Endre). A búzaszem a földbe esik és meghal, majd kisarjad, szárba szökken, kalászt érlel, learatják, a kalászt kimorzsolják, szemeit megőrlik, majd a lisztet kemencében megsütik. Csupa töredelem tehát a kenyér élete, miként a boré is, mert a szőlőt is szüretelik, préselik, majd hordóban érlelik. Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy a töredelem, olykor a megtöretés is hozzátartozik az életünkhöz. Mivel félünk a töredelmektől, a szenvedéstől és még jobban a megtöretéstől, előbb-utóbb megkeményedünk. „Uram, olyan vagyok, mint a kő. Add, hogy olyan legyek, mint a kenyér” – imádkozta Tolsztoj.

Jézus az élet kenyere, aki ebből a kenyérből eszik, az maga is kenyérré lehet az éhezők számára. Krisztus kenyere kegyelemkenyér, Isten irgalmas szeretetének a kiábrázolódása, amelyet sem kiérdemelni, sem megszolgálni nem lehet. Ezért aztán sokan el sem fogadják mondván, hogy ők nem koldusok, nekik nincs szükségük kegyelemkenyérre. (Régen a szegény, elesett emberek éltek úgynevezett kegyelemkenyéren.)

Sokan igyekeznek bebiztosítani, összkomfortossá tenni az életüket, hogy se Istenre, se emberre ne legyen szükségük többé. Emiatt a jóléti társadalmakban egyenes út vezet az elmagányosodáshoz, mivel sokszor még gyermeket sem vállalnak a töredelmek miatt. Azonban az anyagi biztonság sem írhatja felül az emberlét kitettségét, törékenységét, kegyelemre szorultságát. Egy-egy hirtelen trauma, egy kapcsolat vagy egy szeretett személy elvesztése egy szempillantás alatt a mélységbe taszíthat, ahol az ember mást nem tehet, ahol már csak kiáltani lehet. „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!” (130. zsoltár).

Az Eucharisztiára, a kegyelem kenyerére mindnyájunknak szükségünk van. Amikor József testvérei megjelennek Egyiptomban, hogy gabonát vegyenek és vigyenek haza az éhező szeretteiknek, nem sejtik, hogy kivel állnak szemben. József megismeri a testvéreit, akik hajdan az életére törtek, és most kenyérért folyamodnak hozzá, hogy az éhhaláltól megmeneküljenek. Bosszút állhatna rajtuk, de nem teszi, igaz, mindnyájukat megleckézteti. Később színt vall előttük, hogy ő József, akit meg akartak ölni, s aztán eladtak Egyiptomba. A testvérei remegve fogadják a hírt, ő azonban így vigasztalja őket: „Ne bánkódjatok, és ne keseregjetek! Mindez azért történt így, hogy ti életben maradjatok. Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Úr jóra fordította azt”(1Móz 550,19–20). Érdekes, hogy egy szó sem esik itt megbocsájtásról, csak Isten előrelátó gondoskodásáról, amely Józsefet Egyiptom alkirályává tette. Végül is kegyelemkenyeret kaptak, amit hiába is próbáltak megfizetni, a pénzük mindig visszakerült a zsákjukba, s a testvérük nagylelkűen megkegyelmezett nekik.

Isten kenyere, Krisztus valójában a kegyelem kenyere, amely mindig a kiengesztelődés által ér célhoz. Ahol a kenyértörés békétlenséget jelent, ott kenyérszűkében vannak vagy lesznek az emberek; ahol meg a kenyértörés közösséget és békességet jelent, ott senki sem marad kenyér nélkül. Amikor Jézus megvendégeli a sokaságot, hálát ad, áldást mond és megtöri a kenyeret, példát adva a többieknek is kenyértörésből, amely mindig a másik, a mellettünk szűkölködő számára történik. A kenyérben és a borban Isten önmagával ajándékozza meg az embert, a létezés kínjával és örömével, a hála kimondhatatlanul boldogító érzésével, s az áldás földöntúli erejével. Melkizedek, Sálem királya, a Magasságos papja kenyeret és bort vitt a győztes Ábrahámnak, ezt mondván: „Áldott vagy, Ábrahám, a felséges Isten előtt, aki a mennyet és a földet alkotta. És áldott a felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségedet” (1Móz 14,19-20).

Az Eucharisztiában, a kenyér és a bor Krisztusában az áldások áldása jelenik meg az ember számára. „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér” (Shakespeare), azonban nemcsak a testnek, de a léleknek is szüksége van kenyérre, az Isten elfogadó szeretetére és bátorító áldására, mely az eucharisztiában, a szent ostyában, az úrvacsorában érkezik hozzánk, hogy megérintse a szívünket és megerősítse a lelkünket.

Simon István
lelkész

 

2021-09-11

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

NEK2020

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks