Keresztút magányosan

Szép lett volna, ha az eredeti tervnek megfelelően, pátyi testvérek mind együtt zarándokoltunk volna Torbágyra, a Katalin-hegyi kálváriához. De a járvány megszorításai ezt az elképzelést is felülírták. Így hát, két öreg madár, csak kettesben vágtunk neki egy délután a fenyvesaljának. Böjti szél fújt, de ragyogott a nap, és minden a tavasz közeledtét hirdette. Néhány kutyasétáltatón s erdőbolondján kívül senkivel sem találkoztunk. Maszkunkat zsebre téve mohón szívtuk a friss levegőt.

A faluvégi keresztnél imádsággal kezdtük a sétát, s reméltük, hogy megtaláljuk a célt, amiről az interneten kapott térképen kívül semmit sem tudtunk. Csak ez erdős domb gerincét láttuk, s nagyjából tudtuk az irányt. A Lövöldöző dűlőn és a horhoson túl a rét aszott füvében már megjelentek az első apró virágok, sőt a kökény is kibontotta már fehér szirmait. Az erdő azonban még nem ébredezett, a csupasz fák közé szinte akadály nélkül szúrtak be a nap sugarai.

Petrás Mária, a mosolygó csángó dalos-asszony mondta: Minden jó előtt kell egy mélypont. Mi is tudtuk: közeleg a húsvét, és most azért jöttünk, hogy végigjárjuk a keresztutat.

Éppen egy éve, hogy kettesben teljesen visszavonultan élünk. Tudjuk, így van ezzel most a fél ország, sőt a fél világ. Talán csak azért nem írhatom, hogy az egész, mert vannak, akik most sem állhatnak félre, most sem zárkózhatnak be. Dolgozniuk kell, mert szükségük van rá, vagy még inkább, mert szükség van rájuk. És vannak, akik nem vesznek tudomást róla, hogy most megmásult az élet, s a fékevesztett bulizás helyett itt lenne az ideje a nagy utazásnak a lélek mélységeibe. De bizonyos, hogy legtöbbünk bele-belemered döbbenten a világba, s „borzadozva kérdezi, mi lesz még”.

Számomra harminc évvel ezelőtt kezdődött. Azt hittem akkor, hogy amint eltűnt a vasfüggöny, mint egy felhúzott zsilip mögül, ránk zúdul majd mindaz a sok jó, amitől addig el voltunk zárva. Igaz, gyér személyes tapasztalataim nyomán azért éltek bennem kételyek is annak a jónak a minőségét és mennyiségét illetően, de korábbi helyzetünkhöz képest farsangi víg világot képzeltem.

Ám igen gyorsan jött a kijózanodás. Rájöttünk, hogy ez az új világ nemcsak hogy korántsem olyan szép, bár nagyon kemény, de jellegében és tartalmában is egészen más, mint amilyennek lennie kellene. Mégis úgy tűnt, hogy élhető.

Ebbe a beletörődésbe hasított bele éles fejszeként az új évezred hajnalán az ikertornyok apokaliptikus lerombolása, hogy azután további kataklizmák következzenek. Forradalmunk meggyalázása 2006-ban, két évre rá gazdasági világválság. Vörösiszap-lavina. Merényletek szerte a világban, forradalmak és háborúk, nyomukban vándorbotra kapó milliók. Vulkánok, cunamik, atomkatasztrófa. Támadások előbb a keresztény szimbólumok, sőt Európa kétezer éves kultúrája, de aztán a papok és hívek élete ellen is. Meggyalázott templomok és a Notre-Dame leégése. Itthon most a harangokat érte támadás. De sorra támadnak ismeretlen járványos betegségek is, korábban főleg csak távoli országokban, de a világjárvány mára elért bennünket is. Több mint egy éve, hogy vesztegzár alatt élünk, s ki tudja, meddig.

Miféle kapcsolat fedezhető fel ezek között az események, jelenségek között? Van-e egyáltalán valami összefüggés? Hiszen földrengések mindig is voltak, s ezekről az emberiség aligha tehet. Hanem a járványok, háborúk nem a modern világ rémségei, sajnos mióta történelmet írnak, az emberek mindet jól ismerik. Gondolhatjuk tán azt is, mint Madách Imre Lucifere, hogy ha helyzetünk reménytelenné válik, „itt gyors segély kell, Ádám, utazunk!”

Csakhogy van-e még hová utazni? A Marsra tán? Hiszen Ádám és Lucifer útja is kudarcos véget ért. Van ugyanis történelmünknek egy másik vonulata is. Az a tudóscsoport, akik Római Klub néven váltak ismertté, már 1972-ben megkongatta a vészharangot, rámutatva, hogy mai életmódunk, ami a fogyasztásra és az állandó növekedésre épül, zsákutcába vezet. De szinte azonnal meg is született a figyelmeztetésre önvakító korunk álságos válasza, a „fenntartható fejlődés” fából vaskarikája. S az emberiség masírozott tovább a megkezdett úton. Mit üzen hát egyre riasztóbban ez az éppen ötvenéves figyelmeztetés a mának?

A mai világjárvány, a Covid-19 ellen ma már – ezt mondják a szakértők – öt-hat hatásos védőoltás is rendelkezésünkre áll. Csak idő kérdése, hogy úrrá legyünk az alattomos betegségen, ahogy a 20. század folyamán legyőztük a korábban halálos járványok egész sorát. Igaz, addig még sok embernek kell meghalnia, de a végső győzelem miénk lesz a vírus fölött!

És akkor visszatérhetünk korábbi életmódunkhoz! – ígérjük magunknak diadallal.

Csak hát éppen ez az, ami kérdéses, mert ez a korábbi életmód ad okot súlyos aggodalomra. Röviden fogalmazva: éppen a globális gazdasági világrend, ami a római jelentés szerint is véges stratégia, s a globalizmushoz szorosan kötődő korlátlan mobilitás, ami a járványt szinte napok alatt szétterítette a világon, ez az, ami nem folytatható. Ezért kísért az Ószövetség szelleme: ha nem hagyunk fel régi, iszonyatos bűneinkkel, bálványaink, a profit és fogyasztás imádásával, eltorzított önmagunk megvalósításával, akkor nem kerülhetjük el az Úr büntetését.

Különös helyzet ez, amikor a modern kor fehérköpenyes tudósai mondják Jónás próféciáját:

Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!

(Babits Mihály: Jónás könyve)

Hiszen ennek a próféciának minden képe, a kénköves láng, az elsüllyedés, napjainkban bárhol és bármikor realitássá válhat. De sokkal nagyobb baj, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen élet vár utódainkra, ha a Földnek valóban kimerítjük minden erőforrását. Mondják, az ember eddig még minden nehézségnek megtalálta az ellenszerét. Ám olyan globális nehézségekkel még eddig sosem kellett szembenéznie, mint amit környezetünk fokozódó rombolásával és fogyasztásunk mohóságával mi magunk készítünk makacsul magunknak. „A betegség(ek) globális terjedését okozó szellemi deformitás itt marad [...] Mert a járvány mi magunk vagyunk” – írja Gróh Gáspár (Magyar Szemle – 2021/1-2.)

Testvérek! Emberek!

Adja Isten, hogy visszatérhessünk karanténunkból régi közösségeinkbe egészségesen, vírusmentesen! Ám egy világméretű nagyböjt önmegtartóztatásával, tehát józanabbul, szerényebben, hallgatva végre eszünkre és hitünkre!

Mintha ezt sugallták volna a leszálló alkonyatban a 200 éves Katalin-hegyi kálvária torzó stációi. Az erdő hallgatott, csak a nyugati ég felhői között öltözött bíborba a Nap, és sugarai a fák törzsét is véres vörösesre festették. A megfeszített Krisztus pedig, ahogy letekintett a város fölött a völgyben hangyaként futkosó emberekre, mintha azt ismételte volna:

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.”

Ugyan mit válaszolhatott erre az én felvilágosult elmém? Halvány reménnyel árnyalt súlyos önkritikát:

Köszönjük Uram, hogy ezúttal sem magadért, csak értünk könyörögsz. Mégis ideje lenne, hogy végre mi magunk is megfontoljuk, amit cselekszünk!

Molnár László Aurél

 

 

2021-04-07

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

       1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks