Keresztutak Fayköd Máriával

Húsvét közeledtével induljunk el a keresztúton, egy kőbe faragott kálvárián. Melyiket válasszam? Budajenő? Magyarpolány? Ahol a fogaskerekű a Svábhegy legmeredekebb oldalában kapaszkodik fölfelé a hivalkodó villák között, lent a völgyben van Városkút. A 128-as busz végállomásánál az egyik ház tetejét kereszt díszíti. Ez a Boldogasszony-kápolna, ahol 1753-ban csoda történt.

 

Egy kislegény a kútba esett, de egy csudálatos szépségű asszony palástja megtartotta őt a víz színén. Ennek emlékére építettek ide egy kicsiny kápolnát, amit 1990-ben Regőczy István atya bővített tovább. Az utcáról szűk kapu vezet a kicsi udvarba, amit téglafal kerít, rajta körben tizennégy dombormű, a keresztút stációi.

A kis kálváriát Regőczy atya Mindszenty József hercegprímás emlékének szentelte. Stációi carrarai fehér márványból készültek, a Franciaországban élő Fayköd Mária alkotásai. A márvány képek viszonylag kicsinyek – 60-80 cm-esek –, ebbe sűrítette a művész az egyes jelenetek átlényegített mondanivalóját.

Mit lát a néző? Csak egy-egy fejet, kezet, a keresztfa egy-egy darabját. A háttérként szolgáló ornamentális motívumok kissé elnagyoltak, a figurák azonban érdekes kettősséget mutatnak: rajzolatuk a fő vonásokat emeli ki, mellőzve minden aprólékos részletet, de a felületek selymesek, tükörfényesek. Eltűnődöm: mennyi brutális erő és rombolás kell ahhoz, hogy az ember a kőtömböt kiszakítsa a márványhegyből, és hogy a szobrász lefaragja róla a fölösleget! És azután mennyi gond, finomság és szeretet kell ahhoz, hogy az arcok és kezek rajza a teremtő szándékot tükrözze vissza. Ez az anyag transzcendenciája – közvetítés a teremtő és teremtménye között.

A keresztúti képeken az első bukás: csak egy mélyen lehajló arcél és egy váll. Anya és fia találkozása: csupán két aggódó, szinte szigorú arc és egy simító kéz. A második bukás: már ott a súlyos kereszt. Veronika kendője: két gyönyörű portré. A felfeszítés: riadt, meghökkent arc szemléli a hatalmas szeggel átvert kézfejet. A keresztről levétel: egymásnak háttal két fej – Mária az égre tekint, Jézus arca és keze a föld felé fordul. A sírbatétel: lehunyt szem két tenyérbe zárva. Az utcáról városi terepjárók zaja hallik, míg a kápolnából Ukrajnáért zsolozsma szól: „Kérünk, Urunk, adj kegyesen békét napjainkban.”

A domborművekbe a szobrász imái vannak bezárva. Amint fogalmazott: „Ha az ember minden nap megszakítás nélkül Krisztussal van, az őt óhatatlanul átformálja.”

A Magyar Örökség-díjas alkotót krisztusi lelkület jellemzi. Leghíresebb műve a lourdes-i keresztút a maga tizenhét (!) stációjával. Ezt Szent II. János Pál pápa áldotta meg 2008-ban. Én magam sajnos nem láttam, de Fayköd Mária nevét mégis ez ismertette meg velem 2016-ban, a Székesfehérvári Egyházmegye fotókiállításán. Különleges élmény volt.

Már a terembe lépve elkápráztatott a fehér márványnak a milói Vénuszt és Rodint idéző selymes-kristályos ragyogása, ahogy azt a szobrász maga készítette, nagyméretű fotói a mediterrán nap erejével sugározták. Ebben a ragyogásban a szemlélőt otthonos elragadtatás fogja el, ahogy találkozik a keresztúti dráma szereplőivel. A klasszikus szépségkánon jegyében formált, tökéletesen természetelvű alakokat a fényképek hasonló művészi igénnyel mutatják meg nekünk.

Amit látunk, kétlépcsős műalkotás. A szobrász eredeti szándéka az volt, hogy Lourdes, a híres kegyhely beteg látogatóinak ezekkel a közel másfél ember nagyságú szobrokkal a keresztút megváltó élményét tegye átélhetővé, „a Feltámadás keresztútjává”. Nem a halál uralmát ábrázolja, hanem a feltámadás dicsőségét. Ezért a hagyományos tizennégy stáció helyett tizenhét állomással vezeti el a szenvedő nézőt az istenanya reménykedő fájdalmán és a feltámadás dicsőségén keresztül egészen az emmauszi tanítványok megvilágosodásáig. Paul Poupard bíboros így ír erről: „Lourdes új keresztútja sugárzó erejét Isten megtestesülésének titkából meríti”.

A szobrász másodlagos szándéka pedig, hogy a fotográfiák révén azok is részesülhessenek az élményben, akik nem juthatnak el Lourdes-ba, akiknek tehát nincs emberük, hogy levinné őket a fürdőbe, mikor fölkavarodik a víz (vö. Jn 5,7).

„–  A lourdes-i keresztút ötéves munkám volt – mondta Fayköd Mária –, de a vele töltött idő mintha egy pillanat lett volna. Befejezésekor újra elkapott az az érzés, hogy megint ’nem csináltam semmit’. Egy idő után aztán visszamentem Lourdes-ba, és immár ’kívülről’ látva a keresztutat, rácsodálkoztam: ezt tényleg én csináltam? Láttam, hogy igazán hat az emberekre.”

Fayköd Mária nem csupán szobrász, aki valamely tárgyat vagy gondolatot, élményt a praxitelészi mesterség fogásaival márványba farag. Az Új Ember tudósítójának így vallott: „A művészet csoda. Az evangélium, avagy egy igaz műalkotás: a lényeg lenyomata. A művészet, melynek forrása a spirituális szép, az út az Istenhez. Én nem erőltetem, hogy Istenhez szóljak, hagyom, hogy ő szóljon hozzám. Szobrászkodás közben nem imádkozom, hanem Vele vagyok és nézem. Nem a szavakban keresem a kapcsolatot… – azokon túl. Azért vagyok szobrász, mert Krisztus bennem van… – és hiszek az emberekben, akikben szintén ott van.”

Vajon ez a csoda egyirányú áramlat-e, avagy váltóáram, együttrezgés, párbeszéd? Ahogy a Duna elkapja a fürdőzőt, ezek a képek is megragadják, és akár hívő, akár hitetlen, magukkal sodorják a nézőt. Így Isten a művész által mindenkihez szól. Raymond Zambeli, a lourdes-i kegyhely rektora írja: „A szépség, igazság és jóság folyamatosan társalog egymással. Ez a keresztút megerősít bennünket az evangéliumi írások és az egyház tradícióinak igazságában.”

És ahogyan Fayköd Mária hallja és közvetíti Isten szavait, abból különleges élmény fakad. A keresztút stációin végighaladva, elragadtatva a márvány ragyogásától és az alakok szépségétől, valami furcsa érzés kezdett bennem erősödni. Mi az ezekben a stációkban, ami új, ami szokatlan? Meglepő volt a felismerés: ezekről az arcokról hiányzik a fájdalom! Mária földöntúli bizalommal nézi fiát, aki éppen a szenvedés útját járja. Veronika ugyanúgy. És maga Jézus! Egyik ábrázoláson sem találjuk a „miért hagytál el engem” kétségét és a testi szenvedés jeleit. Jézus – fején töviskoronával – diadalmasan, szinte mosolyogva halad előre a via Dolorosán.

Veöreös Imre evangélikus teológus fejtegeti az ősi dilemmát: Ki volt és mit érzett Jézus? „Merészeljünk levonni egy végső hitbéli következtetést: a földön járt Jézus húsvétig maga sem tudhatta »rejtett Krisztus« mivoltát. Különben merő látszat lenne az, ami központi vallástétele a kereszténységnek: a földi Jézusban Isten emberré lett.”

A húsvéti misztérium éppen ezt rejti: a fájdalmak útját, aminek dicsőséges vége a feltámadás.

Micsoda ellentmondás! Tudjuk, hiszen naponta fájdalmas küzdelmekben tapasztaljuk, hogy a legkisebb eredmény is munkát, a nagy siker és győzelem meg éppen verítéket és vért követel. Miért választotta hát a szobrász ezt a megoldást, és vajon nem hamisítja-e meg ezzel a Húsvét üzenetét?

De Fayköd Mária tudatosan tette, amit tett. Erről a fotókhoz fűzött saját tárlatvezetése tanúskodik. Szokatlan módszer, hiszen a szobrásznak a szobrok által kell szólnia. Annál inkább, mert ha a néző mégsem a művész szándékát olvassa ki a szoborból, akkor ugyan kinek, minek van igaza?

Másrészt, ha a művész valami újszerűt akar mondani, szabad arra tán célzottan is felhívnia a néző figyelmét. Szüksége lehet az új művészi mondanivalónak a „beéneklésre”. Lássuk hát, mit mond erről Fayköd Mária!

„A kálvária a remény útja! – mondja ő. – Az egyház legtöbbször a »statikus« születés-halál-feltámadás relációban szól Jézusról. De Jézus él! Mindjobban kibontakozik. Ez egy dinamizmus, folyamat, amelyben nincs megállás. Nem pusztán emlékezünk Krisztusra, hanem bennünk él. A mostani arcát kell megmutatni.”

Régi misztikusok jutnak eszünkbe. Szent Margit, amint könnyezve térdel a kereszt tövén, átélve Jézus kínjait. De Fayköd Mária így folytatja:

„Nem elsősorban Jézus szenvedését szerettem volna megmutatni, hanem azt, hogy a krisztusi szeretet hogyan tudja átlényegíteni és felemelni a szenvedést. Azt akartam, hogy a Lourdes-ba zarándokló betegek a keresztút végén azt tudatosítsák magukban, hogy minden pillanattal átlényegülünk; és hogy a szenvedés, a halál a folytonos megújulás átmenete.”

Tehát lourdes-i keresztútjának stációképeit a feltámadástól, mint az örömhír megvalósulásától „visszatekintve”, a megadatott „evangéliumi tudás” birtokában érdemes szemlélni. Mi már tudjuk, amit a keresztút egykori szereplői nem tudhattak, hogy mi a szenvedésnek és az útnak a vége. Mi, még ha Szent Ferenc sebeit viselnénk is, akkor sem titkolhatjuk el magunk előtt sem, hogy Krisztus szenvedése vezetett el a feltámadáshoz. Mi tudjuk már nagypénteken is, hogy vasárnap befejezett igealakkal fogjuk köszönteni egymást: Krisztus feltámadt!

Ám ehhez a fájdalmak útját végig kell járni, a keserű poharat ki kell üríteni mindannyiunknak. Végigjárta Jézus is. És szenvedett, mint minden ember. Valójában mégis mit érezhetett? Sorsát tudta előre, de feltámadásának bizonyossága sem vehette el élét a félelemnek. Tudta, nagy árat kell fizetnie a végső diadalért, és azt is tudta, mennyire egyedül lesz a fájdalmak útján. Ezért volt nehéz a lelke, ezért voltak véresek verítékcseppjei. Majd a maga testi valójában is meg kellett tapasztalnia a szadizmusba hajló kegyetlenséget, a gúny és megalázás lelki gyötrelmeit. Mindezt nem teszi elviselhetőbbé a „boldog vég” tudata sem. A legszörnyűbb azonban, ami őt sem kerülte el, a teljes magárahagyatottság: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?” (Márk 15,34) Mi minden történhetett Jézus lelkében, míg eljutott az utolsó sóhajig: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Lukács 23,46)

Nekünk is végig kell járnunk a magunk keresztútját, el kell viselnünk annak minden fájdalmát. De Jézus példáját ismerve és feltámadásának bizonyosságával mi is megkaphatjuk a remény isteni ajándékát. Ezt az ajándékot akarja Fayköd Mária számunkra kézzelfoghatóvá tenni. Szinte fizikai kapaszkodót adni, hogy reménykedve tudjuk bejárni ezt az utat, s reménységgel emeljük szájunkhoz a keserű poharat. Az evangélium reménységével.

Üdvösségünk reménye ragyog Fayköd Mária Krisztus-arcain.

Molnár László Aurél

 

 

 

2022-04-14

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks