Kezdet és vég

Mottó: "Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég" (Jel 1,8)

A nekünk adatott idő két pólusát aposztrofálja e cím, melyek igencsak meghatározzák életünket.

„Megvan az ideje a születésnek, s megvan az ideje a meghalásnak” – mondja a bibliai bölcs. Azonban a kezdet és a vég nemcsak az élet és a halál két nagy fordulóját jelenti számunkra. Életünk során ugyanis újra meg újra találkozhatunk a kezdet és a vég fogalmával. Valamit mindig elkezdünk, s valamit mindig befejezünk. A magzatból csecsemő lesz, a csecsemőből gyermek, a gyermekből felnőtt, és így tovább. Alighogy az egyik korszakunk befejeződik, elkezdődik a másik. Befejezzük a tanulmányainkat, s elkezdünk dolgozni, s aztán az aktív korszakunk is véget ér egyszer. Napestig lehetne sorolni a példákat, melyek azt üzenik, hogy az életünk a kezdet és a vég feszültségében telik.

Miért fontos ez? – kérdezhetné bárki. Azért, mert nem mindegy, hogyan viszonyulunk e két lelkes kísérőnkhöz, a kezdethez és a véghez. Ha őszinték vagyunk, ki kell mondanunk, hogy mindkettőtől félünk. Félünk elkezdeni valamit, s félünk befejezni azt. Minden kezdet nehéz, mondja a közmondás, és minden búcsúzás fájdalmas, mert „maradni édes, elbúcsúzni fáj”.

Nehéz az első nap az oviban, az iskolában, a munkahelyen, és nehéz lesz majd az utolsó nap is. Mert mindig nehéz a régitől búcsút venni, és valami újat elkezdeni. Nehéz a gyász is, mert a halálban a vég kezdete és a kezdet vége egyszerre van jelen. Ez a kettő egyébként is együvé tartozik, s ha ezt megértjük, akkor egyiket sem fogjuk abszolutizálni, mondván, ami elkezdődött, annak sohasem lesz vége, s ami véget ért, az mindennek a vége. Nehézségeink idején gyakran megfeledkezünk arról, hogy a kezdetet a vég követi, s a vég egy újabb kezdet kapuja lehet.

Ezékiás király számára is eljött a vég, legalábbis minden jel erre mutatott. „Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben” – üzeni neki Ézsaiás próféta által az Úr. Ezékiás megérti, hogy itt a vég, hiszen súlyosan beteg, megijed, de nem esik kétségbe, imádkozni kezd. Imádságából kiderül, hogy számára a vég nem végállomás, hanem valaminek a kezdete is lehet. Szavaiból bizalom és reménység árad a jövőt illetően: „Uram, ne feledkezzél el arról, hogy híven és tiszta szívvel éltem előtted, s mindig azt tettem, amit jónak látsz.” Ezékiás király valójában az életéért könyörög, de ezt nem önti szavakba, csupán egyet kér, hogy ne feledkezzen meg róla az Isten. Itt érhető tetten a kezdet és a vég egysége Ezékiás király életében. Jól tudja, hogy itt a vég, de reménykedik abban, hogy ez a vég egyben kezdet is lehet. Azt is tudja, hogy ez a kezdet nincs az ő hatalmában, ezért nyitott kérdésként kezeli, és azt Isten kezébe helyezi. Jézus módján imádkozik, amikor a sorsát egészen rábízza az Örökkévalóra. Nem ad ultimátumot, se bakancslistát, hanem teljességgel ráhagyatkozik a Királyok Királyára. Nem hivatkozik hőstettekre, érdemekre, uralkodói erényekre, csupán a tiszta szívére. „Ó, Uram, ne feledkezzél meg arról, hogy én híven és tiszta szívvel életem előtted....”

A tisztaszívűség itt nem ártatlan, hibátlan vagy makulátlan bensőt jelent, hanem inkább gyermeki engedelmességet. Engedelmes szívet kért az ifjú Salamon király is az Úrtól, semmi mást, mert jól tudta, hogy az mindenre elég lesz. Jézus szerint a gyermekeké az Isten országa, mert a szívük csordultig van bizalommal, ezért engedelmesek. Ezékiás király elfogadta, hogy itt a vég, de nem mondott le egy új kezdet lehetőségéről sem. Ezért kéri, hogy ne feledkezzen meg róla az Úr. Imája nem erőszakos, nem a „tartozik és követel” kettős könyvelése alapján igyekszik elszámolni az Úrral. Könnyek között, gyermeki bizalommal kér egy újabb lehetőséget, mely egyszerre jelentene számára kezdetet és véget. A csüggedés, a betegség végét, s a reménység, a gyógyulás kezdetét.

„Nekem az élet kell” – mondja Falstaff, miközben elrejtőzik a halottak között a csatatéren, s ezt gondolja Ezékiás is, amikor azért könyörög, hogy ne feledkezzen meg róla az Úr, hiszen számukra, számunkra a vég sötét verem, félelmes szakadék.

„Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!” – kiáltja Ádám Az ember tragédiájának végén. Mi is igyekszünk megfeledkezni arról, hogy az életünk véges, hogy a kezdet és a vég együtt van jelen a teremtésben. Amikor életünk véget ér, akkor elkezdődik valami más, „a nagy utazás”, a túlnanival való találkozás. A halál Ezékiás számára sem a végső valóság, mert még utána is van valami, ha más nem, hát az Isten, aki reménység szerint nem fog róla megfeledkezni.

Életünkben bármikor jöhet olyan fordulat, amikor úgy érezzük, hogy ez már a vég, hogy nincs tovább. Azonban nem mindegy, hogyan reagálunk minderre, föladjuk, mondván: vége, nincs tovább, vagy bízunk benne, hogy ez a vég valaminek a kezdete, egy új lehetőség az életünkben. Ezékiás imádkozott, mert bizakodott, s ajándékul még tizenöt esztendőt kapott. Neki a vég egyben kezdet is volt, a gyógyulás, a talpra állás kezdete. Mert az életben és a halálban nem csupán a vég, de a kezdet is jelen van. Mert az alfa és az ómega, a kezdet és a vég azt jelenti, hogy Isten van, Isten lesz mindig mindenekben. Benne ez a kettősség együtt van elrejtve. Aki Krisztust követi, a kettőt együtt szemlélheti, s annak a vég mindig egy újabb kezdetet jelenthet, akár az életben akár a halálban.

Simon István

 

 

2018-07-11

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks