Kézen fogni a nézőt

A célok fontosak, de csak a lélek vágyaival válhatnak teljessé – vallja Ljasuk Dimitry. A reklámszakember-filmrendezővel családi gyökerekről, keresett és megtalált utakról, istenhitről, az alkotás gyönyörűségéről, a teremtett világ szépségeiről, filmjeiről, a karantén szigetről és egy ökumenikus templom építésének kezdeményezéséről is beszélgettünk.

 

– Mit hoz a gyermekkorából? Mit kapott a családjától?

– Felmenőimtől sok mindent örököltem, mind szellemiség, mind genetika szempontjából. Édesanyám magyar, édesapám ukrán. Szüleim Leningrádban találkoztak egymással egyetemi tanulmányaik alatt. Ott kötöttek házasságot, így születtem a Szovjetunióban, de az egyéves születésnapomat már Magyarországon ünnepeltük. Magyar nagymamám Berettyóújfalu melletti kis faluból, Bihardancsházáról származik, osztrák felmenőkkel is rendelkező nagypapám pedig Pilisvörösváron nőtt fel. Kárpátaljai magyar dédapám szívós ember volt, az első világháborúban megszökött a hadifogságból és hazajött Szibériából, ukrán nagyapám pedig megjárta a sztálingrádi csatát. Igazi túlélők, akiktől a kitartáson túl a gyökerek és a haza iránti tisztelet fontosságát tanultam.

Kisgyermekkora a kommunizmus éveire tehető. A lelki élet szempontjából ezt az időszakot hogyan élte meg a család?

– Gyermekkoromban a Szovjetunióban ateizmus volt, s bár a nyarakat és teleket ukrán nagyszüleimnél is töltöttem, vallási szimbólumokkal nem találkoztam és Istenről nem beszélhettünk. A rendszerváltás után a vallásgyakorlás szabaddá vált, s akkor nagymamámban (ukránul bábuskában) is felszínre tört a sok elfojtott érzelem. Onnantól kezdve élete végéig rendszeresen járt templomba. Egy érdekes-fájó emlék jut eszembe, a falubeli régi lengyel római katolikus templomról, ami a gyermekkoromban moziként és kocsmaként is működött. A kommunizmus után helyreállították és ukrán ortodox kis templom lett belőle. A mai napig elgondolkodtató, hogy az emberek mivé tudják tenni, még az Isten házát is…

Sok helyen említette már, hogy szülei, nagyszülei tartása meghatározó az életében. Mi az ő legnagyobb tanításuk?

– Nem léteznék, ha ők nem léteztek volna. Ha nem lettek volna ilyen erősek és kitartóak, minden nehézségük ellenére, mert az akadt nekik bőven... A háborúban, éhezésben sem veszítették el a reményüket és életszeretetüket. Újra talpra álltak és felépítettek mindent. Hittek Istenben és magukban. Nagyon hiányolom ezt a gondolkodásmódot és mentalitást a mai korunkból. Az emberek nem bírják a terhelést, panaszkodnak, bot csinálta kuruzslóktól várják a segítséget, ahelyett, hogy tennének a saját életükért. Én abban hiszek, hogy az ember életét két tényező irányítja: Isten és a saját maga szabad akarata.

Ha emberi társadalmunkban nem is mindig, a természetben azért a mai napig megtalálható az isteni rendezettség. Hogyan lett a természet szerelmese?

– A természetben való létet mindig is magaménak éreztem. Kisgyermekkoromban édesapámmal gyakran kimentünk a Tisza-tóhoz. Annyira megszerettük ezt a vidéket, hogy később Tiszafüredre költöztünk, s ott építettünk családi házat. Ha a hazaszeretetemről kérdeznek, a magyarságomon túl ezt a vidéket, a Tisza-tavat tartom szülőföldemnek. Ukrán édesapám is itt találta meg a békéjét.

Édesapját említve, a szláv gyökereiből mit hoz magával?

– Elsősorban, az élet szeretetét. Merek jókedvű, de olykor komoly is lenni. Férfiként sem szégyellem az érzelmeimet kimutatni. Azt tapasztaltam, hogy a szláv emberek ebben nyitottabbak, mint a nyugatiak. Visszatérve a gyermekkoromhoz, szüleim már kiskoromtól kezdve a munka szeretetére és fontosságára neveltek, hogyha szeretnék valamit elérni az életben, azért tenni is kell. Zsebpénzt csak úgy nem is kaptam. Mindenért keményen meg kellett dolgoznom. Felástam a kertet, megtermeltem a kukoricát, majd kivittem a strandra és árultam. Lámpákat és hangfalakat terveztem. A Tisza-tóhoz tartozó Aranyosi-szigeten 8 évesen eladtam édesapám szovjet csónakmotorját. Ez a pénz is hozzásegítette a családot, hogy megvegyük azt a vízparti telket Tiszaörvényen, ahol végül felépült a családi házunk.

Ez az átlagon felüli életrevalóság és szemléletmód a felnőtt életében hogyan vált gyümölccsé?

– A vállalkozásaimban nagy hasznát vettem. Teremteni és alkotni mindig is szerettem, ezért is állt hozzám közel a művészet. Rajzoltam, festettem, szobrászkodtam, s a mai napig zenét is szerkesztek. Végül aztán a filmezés mellett maradtam… Mindig is a belső vágyaim hajtottak. Huszonéves fejjel sokat utaztam a világban. Los Angelesben éltem is egy évet a tanulmányaim miatt, ugyanis autótervező szerettem volna lenni. Aztán az élet úgy hozta, hogy az ösztöndíjat csak a második évtől kaptam volna meg, így hazajöttem. Ettől függetlenül rengeteget tapasztaltam és tanultam. Az utazásaim során ismertem fel azt is, hogy hazám, Magyarország is tele van fantasztikus helyekkel. Filmjeimben szeretném ezeket a helyeket megmutatni a nézőnek.

„Vedd észre, fedezd fel és vigyázz rá!” Filmjei mottójává vált ez a mondat. Ezzel mit szeretne továbbadni?

– A modern ember eltávolodott a természettől, ezért is kezdtem el természethez közeli filmeket készíteni. Vedd észre, vagyis lépj ki a mókuskerékből, menj ki a szabadba, ülj be egy csónakba, vagy sétálj az erdőben, és vedd észre mi vesz körül! Vedd észre, hogy élsz és élj!

Fedezd fel, azaz járd körbe, ússz benne, sétálj, mássz fel rá, nevess, ismerd meg és tanulj!

Vigyázz rá! Úgy tapasztalom, hogy a szép helyek kezdenek eltűnni, mert az ember felelőtlen és pazarló tevékenysége tönkre teszi az élő környezetet. Nemcsak a szépet mutatom meg a filmjeimben, hanem a problémát, a tragédiát is. De nemcsak nézem, hanem próbálok tenni is és megoldást keresni. Ezért is szervezek szemétgyűjtéseket, megyek el mások gyűjtésére és próbálok környezetvédelmi aktivista lenni.

A tavaszi karantén ideje alatt több mint 180 napot töltött egy lakatlan szigeten, a Tisza-tónál. Mi adta az apropót?

– Egy téli forgatás alkalmával kerültem oda, ahol díszletként felépítettünk egy kis kunyhót, amelyben az öreg pákász lakott volna. Erre a szerepre Papp János színművészt kértem fel, de elmaradt a várva várt hóesés, s ezért nem tudtam befejezni a forgatást. Elhatároztam, hogy pár napot maradok még. Ekkor jött a karanténidőszak, s a gondolat, hogy az ott tartózkodásomból készülhetne egy nagyjátékfilm. Ez részben igaz történet, kisebb részben fikció. Ebben a fél évben, amit a szigeten töltöttem, átértékeltem az életem. Társasági emberként eleinte féltem a magánytól. Idővel megtapasztaltam a szépségét is. Milyen nagy ajándék, ha az embernek van ideje gondolkodni a múltján, a jelenén és a jövőjén! Rájöttem, hogy csak akkor adhatok boldogságot másnak, ha én magam is az vagyok. Hogy a célok fontosak, de csak a lélek vágyaival válhatnak teljessé. Hogy milyen fontosak a szeretteim és az igaz barátaim. A társ, a partner, esetemben egy nő szerelme, s vele egy családban kiteljesedni, az élet egyik legnagyobb értelme.

Megköszöntem Istennek ezt az időszakot mindannak ellenére, hogy igazán nomád körülmények között éltem. Mindent a két kezemmel építettem fel. Olyan élet volt ez, mint amilyet a nagyszüleim vagy a dédszüleim éltek fiatal korukban. Őszintén szólva nagyon élveztem a természet adta lehetőségek kihasználását. Ez egy magamfajta kreatív embernek igazi alkotófolyamat és egyúttal tanulópálya is volt.

Hóban, fagyban, szélben, forróságban végig kitartani, ehhez a fizikai erőn túl, azért másra is szükség van…

– Igen, akaraterőre és hitre. Hosszú csendjeimben sokszor beszélgettem Istennel. Egy százéves angyalka szobrot kaptam a Kiskörei Tájházból, s hittem, hogy ő vigyáz rám. Feltettem a falra egy keresztet is, s egyszer imádkozás közben elgondolkodtam azon, hogy hány embernek és családnak segített már ez a feszület, ezzel reményt és vigaszt adva. Ezektől a momentumoktól erősebb lettem lelkiekben. Sok ilyen közvetítő tárgy van az életünkben, amelyekre, ha nyitott szívvel és figyelemmel tekintünk, erőforrásaink lehetnek.

Karantén-filmjének mi lesz a fő mozgatórugója?

– Ebben a filmemben elsősorban a magány szépségét és a hit erejét mutatom be, továbbá, hogy mit érez valaki távol a szeretteitől és barátaitól, illetve, hogy egy modern ember hogyan tud nomád körülmények között is élni. Ezeken túl a gondolataimat és érzéseimet is beleszövöm a filmbe, melyben egy igazi papi személy, Baranyák Béla atya is szerepel. Már az utómunkákon dolgozom, s ha minden jól megy, hamarosan a nagyközönség elé tárhatom az alkotásomat. Szeretem kézen fogni a nézőt, s bízom abban, hogy ezzel az új filmemmel is tudok olyan gondolatokat közvetíteni, ami sokakra hatással lehet.

Alkotói munkáiban az érzékenység mellett a látható világon túli létet is próbálja közelebb hozni a nézők számára. Mindez honnan ered?

– Gyermekkorom óta keresem az élet értelmét. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül az életünkben, és mindenki céllal és küldetéssel születik ide a Földre. A hit nagyon fontos az életemben és tartást ad számomra. Tízévesen keresztelkedtem, vallásom szerint görögkatolikus vagyok. Édesanyám szintén görögkatolikus, az öcsém római katolikus, míg édesapám, aki már visszatért az Atyához, ortodox volt. Számomra elsősorban nem az a fontos, hogy ki milyen felekezetű, hanem hogy éli-e a hitét? Ezt viszont belülről kell érezni. Gyermekkoromtól kezdve imádkozom, de nem monoton imákon keresztül, hanem megszólítva Istent, beszélgetve vele. Mindez valóságosabbá és élővé teszi számomra a Teremtőt. Tizenhárom éves lehettem, mikor a halál közelébe kerültem. Az iskolában egy nagyobb fiú elborult pillanatában fojtogatni kezdett egy tanteremben. Ekkor kiléptem a testemből, s tisztán láttam a saját haláltusámat. Végül az utolsó pillanatban a fiú elengedett, s magamhoz tértem, de nem tudtam beszélni a történtekről senkinek, több mint tíz éven keresztül. Ezután jöttem rá, hogy a halál nem fáj, és igenis van az itteni létünk után is élet. Isten megtartott s feladatot adott számomra. Ezért csak hálával tartozom.

A templomépítés gondolata is ebből a mély élményből származik?

– Részben. Gyerekkorom óta azon álmodozom, hogy a Tisza-tavat miként lehetne jobbá, szebbé, élhetőbbé tenni. Ez az inspiráció eleinte rajzokban, ötletekben merült ki. Amíg a karanténszigeten éltem, sok vázlatot készítettem, egy általam elképzelt, kis szigeten felépíthető, Tisza-tavi ökumenikus templomról. Vázlataimban felismerhetők Makovecz stílusjegyei, de mellette Hundertwasser és Gaudi látásmódja is inspirált. A Tisza-tóhoz 13 település tartozik, ezért is célom, hogy ez egy közös ügy legyen. A templom építését egy tó közepén, egy szigeten szeretném megvalósítani. A KÖTIVIZIG (Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság – A Szerk.) is támogatja az ötletet, és több oldalról is lennének támogatóim. Elképzelésem szerint, a templom fő homlokzatán a toronynál egy kereszt alakú hatalmas ablak állna, mely egyben természetes fényforrása a templomnak. Az épületet úgy tájolnám, hogy ezen keresztül világítana be a lemenő nap fénye. Szentmise, istentisztelet, liturgia közben ennek a természeti jelenségnek köszönhetően, az erős fény által a Jóisten még inkább közelebb kerülhet az emberhez. Szeretném, ha a Tisza-tó ezáltal zarándokhellyé is válna, s ha valaki Isten közelségére vágyik, ide betérve találkozhasson vele – a természetben egy vadregényes helyen.

Ami a saját életemet illeti, megtaláltam a békémet és a boldogságom forrását. Alkotni, teremteni, adni és szeretni. Így szeretnék továbbra is élni.

Lonkay Márta

 

 

2021-01-04

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks