Kincseket bíztak ránk...

A Somogy Megyei Közgyűlés évről évre vízkereszt napján (1498-ban a vármegyék közül elsőként II. Ulászló király ekkor adományozott címer- és pecséthasználati jogot Somogynak) elismeri azokat, akik életművükkel, kiemelkedő tevékenységükkel maradandót alkottak. A Somogyi megyehét gazdag programsorából kiemelkedett az a Vármegyeházán rendezett, Kincseket bíztak ránk kerekasztal-beszélgetés, amelyen a tizenegy kitüntetett közül négyen osztották meg gondolataikat magyarságról, kötődésről, istenhitről, misszióról.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői szakterületük kiválóságai voltak: Hajas Béla trombitatanár, a marcali Hidas Frigyes Zeneiskola igazgatója, a Balaton M & K Egyesület alelnöke, az ország legrégebbi fúvószenekari találkozójának főszervezője, aki a megye legrangosabb elismerését, a Pro Comitatu Somogy Kitüntető Díjat vehette át. Czeferner Józsefné, Nagybajom tavaly leköszönt polgármestere, dr. Gombos Sándor, a Kaposvári Egyetem címzetes egyetemi docense, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara volt Somogy megyei elnöke, valamint H. Rádics Márta marcali pedagógus, helytörténeti kutató Somogy Polgáraiért Díjban részesült.

– „Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik”– Pál apostol írta ezt Timóteusnak, akivel együtt evangelizált, s akire rábízta az efezusi közösséget. Önök hogy érzik: jól sáfárkodnak kincseikkel?

Dr. Gombos Sándor: – Egyetlen gazdasági szakemberként kaptam e szívemnek kedves elismerést, s az az ószövetségi ige jutott eszembe Jób könyve elejéről, amikor Isten azt mondja: rád bízom a földet. Felettébb érdekes dolog abban a tudatban élni, hogy a Jóisten kiválasztott minket, mezőgazdászokat, hogy lássuk el a földet élelemmel. Kezdetektől fogva ez a mi feladatunk. Isten nem azt mondja, hogy neked adom a földet, tehát nem az én tulajdonom, hanem rám bízták egy feladattal, amit végre kell hajtanunk. Mély nyomokat hagyott kiskorom, a paraszti mentalitás, ami bennem van. Sokak szerint ez látszik is rajtam. Már akkor megismertem azt az életet, ami a szabadságról, s a korrektségről szól. Amikor a kollektivizáció jött, 9–10 éves voltam. Nagyapámat felkereste egy borkereskedő, megkóstolták a különféle bormintákat. A kereskedő azt mondta: János bátyám, meg van véve. Kezet adtak rá, nem írtak egy sort se. Hogy jól sáfárkodtam-e a rám bízott kincsekkel? Úgy vélem, igen. Igyekeztem szolgálni Somogyot. A lelkiismeretem tiszta. Minden reggel borotválkozom, tehát nyugodtan nézhetek tükörbe.

– A tiszta lelkiismerethez nem elég a borotválkozás...

– De nagyon fontos, hogy minden reggel valamilyen tükörbe belenézzek. Amikor Biró Norbert első alkalommal a megyei közgyűlés elnöke lett, első útja hozzám vezetett. Nyomban hozzáfogtunk a munkához, s hamarosan letettünk Somogy asztalára egy borstratégiát, ami az elejétől fogva sikeres volt. Most, hogy leköszöntem a kamarai elnökségről, sokan kérdezik, mi lesz tovább. Azt felelem: semminek nincs vége; a vég egy bolsevik tempó, mindig valami új következik. A most átvett díj arra sarkallt, őrizzem és adjam tovább a kincset, csak más módon. Szeretném intenzívebbé tenni az egyetemi munkámat. Fakultatív, de népszerű tárgyaim vannak. Fontos küldetésemnek, de kötelességemnek is tartom megértetni a fiatal emberekkel a virtuális világ és az értékteremtés közötti különbséget. Szeretném, ha Magyarország 2022 után is Magyarország maradna, s az is terveim között szerepel, hogy ezt követően több időt szentelek egyházi szolgálatra.

– Nagybajom volt polgármestere sikeres gazdasági vezetőként dolgozott a Götz Babagyárban. Miért jött el onnan egy somogyi kisváros iskolájába gazdaságisnak? Nem jelentett minőségi visszaesést?

Czeferner Józsefné: – Úgy tűnik, nem, hiszen ez is kellett a polgármesterséghez, amiért e díjat átvehettem. Eszembe is jutott édesanyám, aki hat gyereket nevelt. Mindig megdicsért a jó jegyekért, de azt mondta: vigyázz, soha ne bízd el magadat, ez nem az igazi dicséret. A valódi dicséret mások dicsérete. Ezt bízta rám édesanyám, s próbáltam is eszerint élni. Most, hetvenévesen kaptam először kitüntetést. Édesanyám mindig kikísért bennünket a kiskapuba, nem úgy futottunk el az iskolába. Az érték közelünkben volt, s a Jóisten felelősséget adott. Mindig az vezérelt, amit otthon láttam: a családiasság, az egyszerűség s a jóra való törekvés. Munkám során átutaztam a Dunántúlt, és a rendszerváltás után észrevettük, hogy itt-ott út épül, másutt más létesül, de akad olyan település is szép számmal, ahol bizony semmi nem történik. Polgármesterségem előtt, a pénzügyi bizottság tagjaként is kellettek kincsek. Olyan munkatársak, akik elkísértek erre a beszélgetésre, hiszen csapat nélkül semmi nem megy. Nekem egyébként a munkámban is mindig fontos volt a családias hangulat. Örömet jelent, ha látok egy csokor virágot, és minden kedvességtől meghatódom. A polgármesternek egyébként kincstárnoki szerepet is kell vállalnia az utcán, a templomajtóban, de a megyei vezetés felé is. Nagybajom 2001-ben lett város, 2006-ban azonban még nem túl sok mindennel büszkélkedhetett. Azóta keményen dolgoztunk. Szerencsére megtaláltam a legkiválóbb embereket magam mellé, az én kincseimet, akik ugyanúgy tették-teszik a dolgukat, mint én. Köztük volt utódom, a fiatal Pirka Mátyás is.

– E „szent őrültek” társaságából nem maradhatott ki H. Rádics Márta marcali tanárnő sem, aki a múltkutatás, a honismereti és a helytörténeti munka megszállottja. Monográfiái hiteles lenyomatai a kornak, s egy-egy cseppben benne van az egész tenger. Az Országos Honismereti Szövetség által meghirdetett falukrónika-író pályázat, amely lehetővé tette, hogy településrészekről is születhet pályamű, indította el az úton, s így született meg monográfiája Bizéről, amit gimnáziumi tanárával, dr. Gál Józseffel közösen publikált.

H. Rádics Márta: – Az iskolában rendnek kell lenni – sulykolta belénk az osztályfőnököm. Ezt az intelmet munkahelyemen is mindig nagyon komolyan vettem. De a családomban s az életemben is rendnek kellett lenni ahhoz, hogy a kutatómunkát, a kincskeresést folytathassam. Hálát adtam a sorsnak, hogy volt erőm a munkám és a szeretteim mellett a gyűjtésre, kutatásra, publikációra, s így Marcali azzal büszkélkedhet, hogy a hozzá tartozó négy településrész monográfiája megszülethetett. Szerencsére még időben felfedeztük: fogynak az adatközlők, és a múzeum alapítványának köszönhetően a kiadványok szerzőjeként, szerkesztőjeként 17 kötet jelent meg, s válhatott közkinccsé, ami országos kuriózum.

– Kodály azt mondta: Nem lehet egészen boldog ember az, akinek nem jelent örömet a zene, ám erre az örömre meg kell tanítani az emberiséget. Hajas Béla igazgatótól kérdem: a marcali zeneiskolában sok „egészen boldog” ember van?

Hajas Béla: Kodály tanár úr szerint a gyermek zenei nevelését születése előtt kilenc hónappal kell kezdeni, aztán egy idő után módosította kijelentését: már a szüleinek megszületése előtt kilenc hónappal érdemes. Nagyon változó világban élünk, így nap mint nap a pedagógus- és zenepedagógus körökben téma, hogy nem nagyon vannak eszközök a kezünkben. Az alapvető ok az, hogy eszméletlen mennyiségű inger éri a növendékeket. Minden területen élnek olyan személyek, akik szeretnék átadni tudásukat. A gyerekek amúgy is túlterheltek, ráadásul e világ fontos része a digitális világ. Ebben mindent megkaphatnak a gyerekek; sokkal könnyebben elérik céljukat, mintha rögös úton keresztül, sok munkával tennék. Éppen a mai nap folyamán a facebook zenetanári klubban olvasva szembesültem azzal, mi történt az egyik hangszeres órán. A tanár kitett a növendék elé egy kottát, és elkezdte magyarázni, mit, hogyan játsszon. Semmi baj, nyugtatta a zenepedagógust a tanítvány, hazamegyek, aztán egy digitális applikációval mindent megtanulok. Csak tapasztalt pedagógus irányíthatja növendékét a helyes útra. A kérdésre válaszolva: nem elég az egészen boldog ember.

– A liberális szülői nevelés is gátja lehet a hatékony zenei nevelésnek…

– Így érzem én is. Nagyon sok szülő – tisztelet a kivételnek – a gyerek gondolataira bízza csemetéje sorsát, mondván: csinálja azt, amit szeret, biztos ez a legjobb neki. Szerintem a szülőnek kellene irányítani, hiszen egy pillanatnyi inger belelkesíti a gyereket és motiválja. Ha a szülő nem tartja kordában gyermekét, akkor az saját maga fogja irányítani az életét. Ha az én szüleim nem lettek volna olyanok, mint amilyenek voltak, akkor nem lennék itt. Én szívesen lettem volna például mentősofőr, mert azt rendkívül klassz dolognak tartottam, és a vezetést is kedveltem. Apukám erre azt mondta: takarodj be a szobádba, álljál neki gyorsan gyakorolni, felejtsd el mielőbb ezt a mentős dolgot, ha nem teszed ezt, és még egyszer figyelmeztetni kell rá, akkor megtörténik, ami nemegyszer megtörtént már.

– Az ember élete folyamán példaképeket fedez fel. Tóth Istvánné, a Kaposvári Egyetem nyugalmazott adjunktusa hallgatóival számtalan vizsgálatot végzett, s azt állapították meg: sajnos felnőtt egy generáció példaképek nélkül. Aztán tovább kutakodva korrigálták megállapításukat: két generáció nőtt fel minta nélkül. Illetve akadtak olyan diákok, akiknek a whiskys rabló volt a példaképük. Vitathatatlan, kellenek a példaképek. Nekem Szerb Lászlóné, a kaposvári Gárdonyi iskola egykori magyartanára volt a példaképem, akitől sokat tanultam. Szigorú, következetes pedagógus volt. Emlékszem, amikor nem értem egy-egy kötelező regény végére, kétségbeesve mondta: Sanyikám, egy világ omlott össze bennem. Gál József tanár úr milyen pedagógus volt?

H. Rádics Márta: – Különleges egyéniség, nagyon nagy tudású tanár volt, aki remekül értett ahhoz, hogy tanítványait az első perctől kezdve a helytörténet felé irányítsa. Elsős gimnazista koromban Marcaliban már azt sulykolta az első történelemórán, hogy ki mit dolgoz majd fel a szülőfalujában. Első év tavaszára így elkészült az első helytörténeti pályázatom. Gál tanár úr példát mutatott, folyamatosan biztatott bennünket. Aki tovább akart tanulni, azt támogatta, külön feladatokkal látta el, ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan gyűjtöttük a tárgyi anyagokat. A helyi múzeum létrejötte is neki köszönhető.

– Ráadásul meglehetős ellenszélben végezte a munkáját. Nagybajom egykori első emberének ki volt a példaképe?

Czeferner Józsefné: – Szigetközi vagyok, Kisbodakról származom, s nekem a tanító nénink, Francz Erzsébet volt a példaképem. Ott volt velünk a sorban álláskor is, délután 5–6 között, ugyanis akkor adtak kenyeret, de másnap a kolbászos, a húsos autó érkezését is együtt vártuk. Az élelmiszerboltnál volt egy árok, ott ültünk, mint a fecskék, egymással szemben, s míg várakoztunk, akkor is tanított bennünket: Te most elmondod az egyszeregyet, mutatott egyikünkre, míg másikunkkal a helyesírás szabályait mondatta el a szavak végi -u, -ú használatáról. Ha misére mentünk, akkor siettünk, hogy mi is a tanító néni padjába ülhessünk. 10–12 tanítvány is körbevette ilyenkor, annyira szerettük. Két hónap híján száz évet élt. A háború után 106 gyereket tanítottak ketten. Mi tizennégyen végeztük el az általános iskolát, s közülünk tizenketten érettségiztek. Amikor Mosonmagyaróváron a Kossuth Gimnáziumba bekerültünk, akkor az igazgatónk írt egy levelet első félévben a kisbodaki iskola igazgatójának, hogy köszönetet mondjon értünk. Tanáraink megtanítottak bennünket a fegyelemre, és előcsalogatták belőlünk még a lappangó tudást is. Visszabeszélés, hiányzó házi feladat ismeretlen fogalom volt akkoriban...

Dr. Gombos Sándor: – 1956-ban kezdtem az általános iskolát, s még ott értem az öreg tanárokat, a kántortanítókat, akik mintát mutattak. Ugyanúgy volt ez a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban is. Vályi Armand, Bod Lajos, Miklós Endre, Kiss Zoltán, Horváth Zoltán, Szili Ferenc, Kling Ádám – az igazi nagyok tanítottak, s 32-ből 30-an egyetemre kerültünk. Válogatott osztályunk volt, matematika–fizika tagozatos csapat, ugyanis én reálpályára készültem, pilóta akartam lenni. Harmadikban váltottam, mert megtudtam, hogy csak Moszkvában folyik pilótaképzés, s akkor elálltam az álmomtól. Az egyetemen szintén bámulatos tudású tanárok tanítottak. Egy tanszéken két akadémikus is oktatott. Láng Géza és Manninger G. Adolf – mindketten pályám meghatározó személyiségei. De visszatérve a gimnáziumra, Kling Ádám nevét újra ki kell emelnem. 74 évesen tanított angolt, s nagyothallott. Elővette az ereklyéit; órája nem működött, tolla nem írt, csak kedves volt neki, ezért hordta magával. Szellemi nagyság volt. Szili Ferenc tanár úr, aki később levéltár-igazgató lett, egyszer invitálta egy-egy focimeccsre tanártársát, aki azzal utasította vissza: nem megyek, addig megtanulok negyven portugál szót. Szóval hálás vagyok Istennek, hogy az utolsó nagy generációt elkaptam.

Hajas Béla: – Nekem sokféle példaképem van, nem tudok dönteni, de ettől függetlenül én is szerencsésnek gondolom magam. Általános iskola ötödikeseként az alakuló keszthelyi iskola igazgatója megkeresett bennünket: ki szeretne trombitálni. Ez a jelenleg 87 éves tanár a Finnországban élő Garamvölgyi Tibor volt, s most egyházi kórust vezet. Szakmailag rendkívül kvalifikált volt. Amikor Pécsre a zeneművészeti szakközépiskolába kerültem, Galambos János bácsi minden idők legnagyobb trombitása volt, sokat lehetett tanulni tőle, mint ahogy főiskolai tanáraimtól is.

– Óriások válláról messzire el lehet látni, s Önök időközben alkotó emberekké váltak valamennyien. H. Rádics Márta Rögös úton a csillagokig címmel egy vaskos könyvet tett le a közelmúltban Somogy asztalára, Kiss Kálmán alkotótársával; a marcali központi temető valamennyi lakóját fényképpel, életúttal mutatják be. A tehetség nem engedheti meg magának, hogy pihenjen, netán elhalkuljon. Önök hogy vélekednek a talentumról? Belénk táplálta a Jóisten? Adottság? Kegyelem és szorgalom együttes gyümölcse? Vagy mindez együttesen?

H. Rádics Márta: – Soha nem tartottam magam okos, művelt embernek, az olvasottság területén is hiányosságaim akadnak, hiszen az elmúlt évtizedek alatt olyan szinten belemélyedtem a helytörténeti kutatómunkába, hogy a munkahelyem napi teendői és a családom ellátása mellett teljes egészében erre koncentráltam. Engem a szorgalom, a fegyelmezett munkavégzés segített, miután az iskolában és otthon is rendet teremtettem.

Czeferner Józsefné: – A szülőktől kapott gének által belénk plántált képességet tartom tehetségnek, amely adottság párosul a küzdeni tudással: nem adom fel, akkor sem, ha úgy tűnik, vesztésre állok. Mindenáron meg akarom oldani a rám váró feladatokat. Ekkor én hallok belső hangokat, és a tükörbe is gyakrabban nézek bele. Vigyázni kell, nehogy visszabeszéljen a tükör. Emellett természetesen a felülről érkező erőt is észre kell venni.

Dr. Gombos Sándor: – Ha egy mezőgazdász úgy ültetne el egy facsemetét, hogy nem bízna benne: hat év múlva gyümölcsöt hoz, akkor talán neki se kezdene semminek. Ha egy orvos elindítana egy hosszú kezeléssorozatot, s nem bízna abban, hogy meggyógyul a beteg, s nem bízna Istenben sem, akkor neki sem állna a gyógyításnak. Ez a hit, amely erőt ad, de napjaink legnagyobb problémája éppen a hitnélküliség. Ha ezen valamit tudunk változtatni, segíteni, akkor van remény. Hetven fiatallal találkozom az egyetemen egy-egy félév során, s ha közülük hétnek bele tudom plántálni az agyába, hogy az értékteremtés jobb, mint a virtuális világ, akkor nyertem. Ha mindenki körülöttem ezt csinálná, ezt tanítaná, akkor 2022 tavaszára eljutnánk odáig, hogy lesz egy fiatal generáció, amely úgy gondolja, hogy érdemes polgári demokráciában élni.

Hajas Béla: – Felfogásom, világképem szerint isteni adományként kapjuk azt a képességet, mely velünk születik, és amely képességet magunknak kell kibontakoztatnunk. Abban hiszek, hogy születésekor mindenki valamilyen képesség birtokában van, melyet tehetség szintjére fejleszthet. A tehetség a Mindenható ajándéka, az a kérdés, hogy milyen ingerkörnyezetbe kerülnek az emberek, megtalálják-e az útjukat, amelyhez a legkiválóbb képességeket kapták, vagy tévútra tévednek, ahol boldogtalanság vár rájuk. Nemcsak képességet, hanem sokféle lehetőséget is kapunk, amikor megszületünk, de mindig észre kell venni a bibliai csónakot, amit az Úr küld árvíz idején.

– A vitorlákat pedig áldó hatalmak bontogatják…

Dr. Gombos Sándor: – Ez biztosan így van. 15–20 éve egy okos, mélyen hívő barátom azt mondta: az értelmiségi létnek kötelező velejárója a közösség szolgálata. A Jóisten azért halmozott el bennünket talentummal, hogy adjuk át másoknak. Akik velem együtt itt ülnek, mindannyian ezt csinálják.

– Néhány napja, évfordulókor a kaposvári Szent Imre-templomban dr. Rajnics Péter főorvos, az egyházközség világi elnöke, aki házas diakónus, homíliájában azt tudatosította: az a legfontosabb ebben az esztendőben is, hogy abban a bizonyos kirakóban mindenki megtalálja a saját helyét és szerepét. Önök megtalálták?

Hajas Béla: – Sokszor nyomatékosítottam: szuper életem volt, annyi mindent csinálhattam. Egyszer a marcali Calypso kórusban is énekeltem – az is egy hajó volt, amibe bele kellett szállnom –, és a város napja alkalmából rendezett ünnepi műsorban a kórustagok, előre lépve az énekkarból, röviden megoszthatták gondolataikat. Én csupán annyit mondtam: Azért szeretem e várost és környékét, mert tehetem, amit szeretek. Ha mindenki ezt csinálhatja, akkor nincsenek határai a munkának. Elmehettem volna múlt év novemberében nyugdíjba, de nem mentem, mert nem vagyok még elfáradva, engem a munka éltet. Rajongok a zenetanításért, a fúvósmuzsikáért.

Dr. Gombos Sándor: – Szerencsés fickónak érzem magam. Összeállt a puzzle. A kezdetektől fogva élveztem, amit csinálhattam. Amikor az egyetemről kikerültem, akkor a mentorom egy régi vágású gazdatiszt volt. Fegyelmezett ember, akinél már reggel háromnegyed 4-kor meg kellett jelenni. Neki köszönhetem azt, hogy egyetlen egy állásinterjúm sem volt. Tulajdonképpen úgy kezdtem el dolgozni, hogy már készen állt, s rám várt a következő munkahely.

Czeferner Józsefné: – Én is azt csinálhattam, amit szerettem. Közben pedig folyamatosan tanultam. Egy fővárosi export-import cégnél is sokat lehetett. A tulajdonos alkalomszerűen megjelent a gyárban. Az is érdekelte, hogyan bánnak munkatársai az emberi kinccsel. 160-an dolgoztunk a cégnél, s amikor megérkezett, megkérdezte tőlem: a 3-as gépnél miért olyan rosszkedvű a Kati. Én nem tudtam. Azt mondta, az a legfontosabb, hogy mindenki jól érezze magát. Azóta én is erre törekedtem mindenkor. Nem volt gond, hogy fizikai vagy szellemi munkát végeztem. Polgármesterként a közmunkásnak meg kellett mutatnom azt is, hogy kell a lapátra rárakni a sódert, hogy az belekerüljön a betonkeverőbe. Ő ugyanis ellenkezőleg akarta, s ásóval. Én is megtaláltam a magam puzzle-darabját, de ebben a családom valamennyi tagja benne van. Még az unokák is. Csak egészséget kérek a Jóistentől.

H. Rádics Márta: – Hasonlóképpen gondolom én is; mindegy, hogy éppen mit csinálok, ha a Jóisten megáld egészséggel, és tudok dolgozni. Ha a lelkemben béke van, akkor nyugdíjasként is határtalan a munkabírásom, hiszen most egy hosszabb alkotószabadságot kaptam a Teremtőtől.

Lőrincz Sándor
Fotó: Kraft Róbert

 

 

2020-01-27

 

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks