Kora őszi délelőtt a tóparton

Kora ősz van és kora délelőtt.

Hőség lesz, ígéri az előrejelzés, 30 fok feletti. Nem szokatlan ebben az időszakban. Letelepszem a kétszáz éves platán alá, és szemeim némán isszák a váltakozó képeket. Mindent, ami csak elébük tárul. Jelenleg mozgássérült vagyok, és ki tudja? – lehet, hogy az is maradok. Innen ered hát a szemlélődés kényszere, a beavatkozó aktivitás teljes kikapcsolása.

A tó enyhén párálló vizén sirályok százai nyüzsögnek. Jó messze az emberektől, hogy lármájuk senkit se zavarhasson. Ha valaki mégis közéjük merészkedik, egyszerűen szétnyílik a vízre telepedett madártömeg, hogy rögtön utána visszazáródjon. A tavon átvágó kajakos lánnyal legalábbis ez történik. Szapora evezőváltásai gyorsan repítik előre, csakhamar olyan távolra, hogy már csak evezői villódzását látom. A jobb oldali öblöcske felett viszont szakadatlanul körbe-körbe röpködnek a sirályok. Néha lecsapnak, ilyenkor legtöbbször egy kis hal vergődik a csőrükben. A sirályok tisztes távolban, a rucák viszont közvetlenül az ember közelében láthatók. Mintha tudnák, hogy egyszer már háziasították őket, de azt is, hogy jelenlevő képviselőik vadként jöttek a világra. A vízre emelt szoboralak tövében legalább négyen-öten tollászkodnak. Csakhamar kiderül, hogy az etetni vágyók éppen ezt a helyet szemelték ki a madarak elcsábítására. Keresztelő Szent Jánosról van szó, egy hányatott sorsú szoboralakról, „aki” a talapzat felirata szerint 1940-ben került ide, erre a helyre, majd az 1958-as rongálást követően 1989-ben újra vissza, a helyére. A közel nyolcvanéves műalkotás sorsa az emberekére hasonlít. A vízbe dobált kenyérdarabkák távolabbi rucákat is ide vonzanak, ám valamennyien a jóllakottság jeleivel állnak hozzá az ímmel-ámmal való falatozáshoz. Nem csoda: az etetni vágyók sűrűn váltják egymást, de kínálatuk egy és ugyanaz: száraz kenyér. Megjelenik egy apuka is, aki még „hároméves sincs” kislányát tanítgatja az etetés műveletére, de a kislány legtöbbször csak a beeséstől óvó konzolt találja el.

Az árnyat adó fák alól vonat-utánzatú városnéző jármű indul, a sétahajó is hamarosan követi. Egy népes csoport tagjai töltik meg, középkorú férfiak-nők, vegyesen. Épp, hogy elférnek. A kishajó felpöfögi a hengerek diesel-kormát, a hajócsavar felkavarja a vizet, eloldozzák a köteleket, a jármű lassan eltávolodik a parttól. Tényleg lassan, nehézkesen, szinte nyögi a jókora súlyt, amellyel megterhelték. A takarást jelentő öböl karéjában azonban csakhamar eltűnik, többé nem is bukkan újra elő. Kik lehetnek az utasai? Talán a tó menti gimnáziumba osztálytalálkozóra igyekvőkről lehet szó? A tó túlsó oldaláról viszont valami pufogásféle hallatszik. Sőt, mintha néha megkettőződne, ami azonban mégsem visszhang. Lassan bizonyossá válik, hogy sárkányhajó. Nem is egy, hanem kettő. A hajón ülő mentőmellényes egyenletes időközökben püföli a dobot. A másik is püföli, de nincsenek egymással szinkronban. A két hajó keltette zaj néha egyszerre hallatszik, de gyakrabban külön-külön, valahogy így: tam, ta-tam, tam-tam. Ahogy közelednek, kiderül, hogy az evezősökkel sincsenek egy ütemben, mert akad közöttük olyan, aki saját kedve szerint húzza a lapátot. Hát persze, hiszen ezek csak műkedvelők! Férfiak, nők, vegyesen. Sőt még gyerekek is. Nem csoda hát a nagyfokú disszonancia az evezők és dobok között. De azért haladnak, és ha elfáradtak, megállnak. Ez egyre gyakrabban megesik. A vezérhajó – tekintsük most az elöl haladót vezérnek – furcsamód a part és Keresztelő Szent János közé kormányozza a hajóját, vagyis csupán méterekre haladnak el mellettem. Tízen ülnek benne, négyen-négyen eveznek, egy dobol, egy pedig a kormányt igazgatja. Keresztelő Szent János mindenesetre úgy elámul, hogy majd elejti a keresztjét. Micsoda ötlet is volt ez! Egy szobrot vízre helyezni, hagyján! Ámbár, ha meggondolom, a szentnek van köze a vízhez. Csak hát az Öreg-tó nem a Jordán…

Elnyugszik a víz, azaz dehogy! Buborékok százai hozzák mozgásba, csakhamar a felkavart iszap fekete-barna foltjai is látszanak. A felszín alatt iszaptúró halak, alighanem méretes pontyok tevékenykednek. Csapatosan végzik e műveleteket, mert több helyen is egyszerre, asztalnyi méretű foltokban kavarog az iszap. A mellettem ülő asszony azt súgja a másiknak: „Nézd a! Mi lehet a’? Talán teknyősbékák?” A fa alatt körbefutó padra mások is letelepszenek. Főleg gyerekes szülők és idős emberek. Ketten szőlőt majszolnak nejlonszatyorból. A fürt szétesik, a szőlőszemek szanaszét gurulnak. „Hogy az a…” ‒ hallom a morgást, ám az asszony nem adja fel, felszedi a szemeket és elviszi lemosni a közeli kúthoz. Két lovas közeledik. Jó iramban jöhettek már eddig is, mert a hab kiverte a lovakat. Egy fiatal fiú és egy lány. Ügetésre fogják újra, de a lovaknak elegük van a melegből. Nagyot fújva lelassítanak és poroszkálni kezdenek. Egészen a fák takarásáig követem őket.

Az árnyékot adó öreg platán leveleit kezdem nézegetni. Igaz, már szeptembert írunk, de azért a falevelek jobban nézhetnének ki. Jégeső, levéltetvek és aknázó molyok, szélviharok és még ki tudja, miféle ártalmak nyomait látom, szinte minden egyes levélen. Ráadásul a beálló szélcsend, hőség, és talán az öregség miatt lógnak a fa levelei. A platán, ha öreg is, azért még kitart. Élettartamát nem az emberekéhez igazították. Egy vitorlás küszködik csak a távolban: a motorja alighanem felmondta a szolgálatot, és most lógó vitorlával maga is áldozattá válik. Egyszer csak sötét madárfelhő kerekedik: száz meg száz kárókatona követi egymást tekintélyes méretű rajokban. A legelöl haladók azonban megriadnak valamitől és visszafordulnak. A mögöttük haladókkal majd’ hogy összeütköznek, de a további rajok időben észbe kapnak és valamennyien megfordulnak. Most aztán igazi a kavarodás! A madarak korábbi rendje felborult, a sok-sok madár összetorlódott és rémségesen nagy, zagyva rajt alkot. „Úristen! – gondolom hirtelenjében. – Hát ez mekkora haltömeget jelenthet?”

A parton furcsa járművek tűnnek fel. „Segway” a nevük, és alighanem ez is marad, mert a mai világban már senki sem akarja magyarítani őket. Hiszen a rollert is ezen a néven ismeri minden gyerek, jóllehet a találmány akár százéves is lehet már. Villanyroller? No persze, próbálkozás azért akad, de mindegyik sántít valamiképp. Az ember egyensúlyozó képességét próbára tevő eszköz minden esetre sokkal lassabban terjed, mint remélnénk – mert drága. Akárcsak a drón – a pilóta nélküli és főleg kémkedésre használható másik lelemény, amiből időközben ugyancsak feltűnt egy példány. Ott röpköd a part felett, de csak embermagasságban. Hiába, a technika világában élünk. Csakhamar előkerül egy videós is, és hol a segway-eket, hol a drónt fotografálja.

A lassan, de biztosan haladó idő tíz óra elmúltát jelzi. A reggel véget ért, most már délelőtt van, minden bizonnyal. Keresztelő Szent János szobra viszont mozdulatlanul dacol az idővel.

Szili István

 

 

2018-09-14

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks