Kovász, nem cukormáz

A Szovjetunió szétesése után, 1994-től majdnem hét éven át Fehéroroszországban dolgoztam. Akkoriban gyakran használtuk a szerzetesi ruhát, a reverendát, hiszen a megelőző 75 évben a papok, szerzetesek nem voltak jelen a fehéroroszországi közéletben, és mutatni kellett, hogy itt van az egyház ismét.

 

Nagyon jól emlékszem, hogy Baranovicse városában lévő missziósházunk és a budszlávi kegyhely közötti 270 kilométeres távolságot reverendában tettük meg a gyalogos zarándoklat során. Nem volt könnyű, hiszen Sarlós Boldogasszony július 2-i ünnepe környékén abban az egyébként hideg országban is nagy volt a hőség. Többször én voltam a zarándoklat egyik szervezője, és a 150–200 zarándok élelmét szállító kisbusz vezetője. Sokszor tapasztaltam, hogy a reverendában vonuló atyák és az őket kísérő, éneklő fiatal fehéroroszok csoportja álmélkodást váltott ki azokban az emberekben, akik egész életükben papot nem láttak. (Fehéroroszország keleti részén egyáltalán nem működhetett katolikus plébánia, a nyugati országrészen is csak kevés volt.) Sokszor tudatosan szóba elegyedtem az út mellett álló emberekkel, akik gyakran megkérdezték, hogy ez mi. „Igen, és az Egyház már működhet?” – kérdezték. A Szovjetunió széteséséről mindenki tudott, és a szovjet rubel megszűnése mindenkit érintett, azonban a vidéki emberek nem értesültek arról, hogy mi kerül a helyébe. A reverendák, az énekek megindították a beszélgetéseket. Sokakat arra bátorított, hogy járjanak templomba: „Ha az atyák, testvérek reverendában járhatnak az utcán, akkor mi is elmehetünk a templomba” – mondták.

Amikor a külföldi misszióból Magyarországra helyeztek 2001-ben, a magyarországi verbita közösség jórészt a távoli missziókból visszahelyezett misszionáriusokból állt, akik a magyar rendszerváltás utáni időszakban szerették volna hasznosítani tapasztalataikat. Nehéz volt a helyzetük, hiszen előzőleg nem voltak élénk kapcsolatban Magyarországgal. A cursillo mozgalom volt az az eszköz, amellyel közelebb férkőztek honfitársaik szívéhez. Ez Magyarországon olyan új mozgalomnak számított, mely azzal számolt, hogy nagyon sok ember már elvesztette hitét és egyházhoz kapcsolódását. Ezzel párhuzamosan viszont arra is szükség volt, hogy az emberek felfedezzék a helyi egyház szervezetében rejlő missziós lehetőségeket. Ezért elkezdtük felvenni a kapcsolatot a plébániákkal, hogy a hit erejéről tanúskodó missziós hétvégéket tartsunk. Hogy az egyház megjelenjen a tőle távol került emberek előtt is, utcai missziókat kezdeményeztünk. Az első utcai misszióra Battonyán került sor. Talán kísérlet is volt ez, amikor, misszionáriusok és misszionáriusnők szerzetesi ruhában kivonultunk a battonyai piacra, ahol még az akkoriban országosan ismert „búzaégető Karsai” is felkeresett bennünket. Már ekkor látszott a szerzetesi ruha szerepe: be tudtak bennünket azonosítani „katolikusként”, még ha több félreértésre is sor került. A szocializmus negyven éve alatt Magyarországon, a volt Szovjetuniótól eltérően, valamelyest ugyan jelen volt az egyház a közéletben és az emberek ismerték a reverendát, mégis szükség volt arra, hogy az élet természetes közegében, az utcán is találkozzanak a hittel. Utána sok-sok plébánián végeztünk missziót, és általában kiálltunk az utcára is. Ritkán tapasztaltunk antiklerikális megnyilvánulást, mert nem voltunk agresszívek. 

Ezek az emlékek sokszor elgondolkodtatnak azon, amit most itt, a Fülöp-szigeteken tapasztalok. „Ezzel a vallásossággal senki sem versenyezhet” – mondják látogatóink. Az egyház tényleg jelen van a társadalmi élet minden területén. Például a helyi építész szövetség üléseit mindig imádsággal kezdik, és a legtöbb egyesületnél, társadalmi szervezetnél is ez a szokás. Sok az egyházi iskola. Tele vannak a templomok. De az egyházzal kapcsolatos ismeret gyakran felületes. Az állami iskolákban már hetven éve gyakorlatilag nincs hitoktatás. Vagy ha van, azt a helyi plébánia által megbízott, gyakran felkészületlen hitoktatók tartják. Ez a 19. század óta erős szabadkőműves befolyás következménye, mely korlátozza az egyház világnézeti befolyását. És úgy tűnik, az évtizedek során sok egyházi személy elfogadta, hogy a nép számára az egyház főleg a szentségek kiszolgáltatását jelenti. A gazdagok és képzettek egyháza a szegényebb néprétegektől sokszor mindössze azt várta el, hogy szentségekhez járuljanak, nem pedig a világnézeti felkészültséget. Talán féltek is az önálló gondolkodás terjedésétől. Ez ma, az általános internet és növekvő iskolázottság korában egyre nagyobb gondot okoz. Az egyház tényleg jelen van, mint erkölcsi tekintély, de gyakran csak úgy, mint a piros lámpa mögött álló közlekedési rendőr, akinek távolléte esetén mintha megszűnnének a szabályok. Ebben a helyzetben nem annyira a fehérorosz viszonyok között gyakorolt figyelemfelkeltésre van szükség, hanem tudatos tanúságtételre, a cselekvő hit bátorítására, hiszen az egyház már eleve az emberek, hívők és kevésbé hívők figyelmének középpontjában áll. Talán ez lehet az oka, hogy a Fülöp-szigeteken a papok, a szerzetesek közül nagyon kevesen viselnek egyházi ruhát, ami természetesen megkülönböztetendő a misézésnél használt liturgikus öltözékektől.  

Mivel a felülről diktált „erkölcsi piros lámpa” helyett minden hívő egyéni helytállása került előtérbe, a helyi püspöki kar egyre gyakrabban próbál érvekre hivatkozni. Az Egyház kovászként szeretne jelen lenni az emberek életében, nem pedig tortára kent cukormázként. A Fülöp-szigetek robbanásszerűen változó világában, az életszínvonal és az iskolázottság gyors növekedése következtében egyre kevésbé várható el, hogy az emberek pusztán érzelmi és hagyományos okokból töltsék meg a templomokat továbbra is. Az oktatás tehát az a terület, ahol az egyháznak különösen jelen kell lennie. Mivel az egyháziak évszázadokon át automatikusan intellektuális fölényben érezték magukat a szegény és iskolázatlan nép fölött, illetve külföldről hatalmas segélyeket kaptak, ezért nem különösebben harcoltak azért, hogy az egyházi iskolák is ugyanazt az anyagi támogatást kapják az államtól, mint az államiak. Ez ma, az állam gazdagodása és az egyház gyengülése idején nagy problémává vált. A kötelező oktatási minőségvizsgálat az a kihívás, melyet az egyházi iskolák különösen megéreznek. Míg 30–40 évvel ezelőtt szinte automatikusan jobbak voltak, mint az államiak, ma ez már nem így van. Sok jól képzett pedagógus dolgozik állami oktatási intézményekben, ráadásul jobb fizetésért, mint az egyházi iskolákban, melyek csak a tandíjra hagyatkozhatnak. A szakmai kiválóság hangsúlyozása az egyháziasság gyengülésével is járhat, ami – éppen a jelenlegi helyzetben – nagy baj lenne, hiszen ezen iskoláknak éppen világnézeti munkájukkal kellene kitűnniük.

Az egyház társadalmi jelenlétére tehát nincs általános recept. Az egyik modell, a posztszovjet rendszerváltás utáni helyzetben a figyelemfelkeltés szükséges annak érdekében, hogy egyáltalán észrevegyenek minket. Így dolgozik az őserdei misszionárius is, amikor új törzshöz látogat. A másik modellben az egyház eleve erősen a figyelem középpontjában áll, de sokan pusztán külsőséget látnak benne. Itt nem a külsőségek erősítésére, hanem tudatos állásfoglalásra és annak terjesztésére van szükség. A két szélsőséges modellt egy olyan mérce köti össze, melyen a világ valamennyi országa megjeleníthető. Bizonyos helyek inkább az első, mások inkább a második modellhez állnak közelebb, de legtöbbször keveredik a két modell. És van egy közös tanulság is: mai, globalizált világunkban már nem elég csak „jól tenni a magunk dolgát, és akkor minden jóra fordul”. Az egyház társadalmi jelenlétéért ma meg kell dolgozni. És nemcsak véletlenszerű akciókkal, hanem a misszió helyi esélyeinek megfelelő mérlegelésével. Az elmondottak alapján most az olvasóra vár a feladat, hogy meghatározza: melyik modellhez áll közelebb az ő egyházközsége, és hogy mi a teendő.

Lányi Béla SVD

 

2018-01-09

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks