Kövess engem

„Ami mögöttem van, azt elfelejtve,
ami előttem van, annak nekifeszülve
futok egyenest a cél felé” (Fil 3,14)

Történt egyszer, hogy a dzsungelben eltévedt egy vadász. Hosszú kétségbeesett bolyongás után rátalált egy bennszülöttre. Kézzel-lábbal mutogatva, néhány szót eldadogva közölte vele hogy eltévedt, s kérte, hogy mutasson neki utat. Mire a bennszülött így válaszolt: itt az őserdőben nincsenek utak, itt én vagyok az út. Ha ki akarsz jutni innen, kövess engem.

Az újesztendőben ismét útra kelünk, tovább menetelünk, mivel vándorlás az életünk. Vándorok, zarándokok vagyunk, akik születésünktől fogva halálunkig zarándokolunk. Azonban az életünk tele van útvesztővel, zsákutcával, ezért könnyen eltévedünk, akadályokba ütközünk. Mintha csak az őserdőben bolyonganánk, olyan tanácstalanok vagyunk néha, amikor éppen kiutat keresünk tévelygésünkből. Sokan vannak, akik utat mutatnak, de nekünk a saját utunkat kell megtalálnunk és járnunk, nem pedig a másokét.

A kereszténység, Krisztus útja egyre keskenyebbnek és néptelenebbnek tűnik, ezzel szemben a széles út egyre népesebbnek látszik. Ezért sem könnyű a keskeny útra rátalálni és azon járni. Mi is eltévednénk, ha nem lenne Valaki, aki maga az út, az „őserdőből” kivezető, hazavezető út. „Én vagyok az út…, Jer, és kövess engem” – mondja Jézus Máténak és a többi tanítványnak.

Az új esztendő ismeretlen tájai felé menetelve a keskeny út lehet a garancia arra, hogy nem tévedünk el, hogy célba érünk. Mivel Jézus maga az út, nem kell mást tennünk, mint vele mennünk, Őt követnünk, miként a tanítványok követték Mesterüket. Azonban itt nem a dogmák Krisztusáról, hanem az evangéliumok Jézusáról van szó, akinek a lábnyomába lépve a keskeny úton járhatunk, élni és halni tanulhatunk. A betlehemi jászolban fekvő kisdedet elhagyva, „elfeledve” elindulunk a felnőtt Jézus nyomában, vagyis nekifeszülünk az előttünk lévő keskeny útnak, Krisztus útjának. Ily módon a karácsonyi csoda, a megtestesülés misztériuma bennünk és általunk folytatódhat tovább. Jézus életében a bizalom és az irgalom olyanok voltak, mint a madár szárnyai, mélységben és magasságban egyaránt hordozták őt. Ezért valójában a Krisztus-követés a bizalomban és az irgalomban való elmélyülés. Bizalmatlan és irgalmatlan világban élünk, ezért szorongunk, sőt félünk úgy élni, ahogy szeretnénk, ahogy élhetnénk. Az ős félelem és az ős bizalom között kellett választanunk, amikor megszülettünk, s még azt sem tudtuk, kik vagyunk. A gondoskodó, szerető és ölelő kezek, a jó környezet, vagy mindezek hiánya döntötte el igazából, hogy a bizalom vagy a félelem árnyékában éljük majd az életünket. Azonban napjaink történetei, a háborúk, katasztrófák, a klímaválság, az erőszakos cselekmények ugyancsak félelemmel és bizalmatlansággal töltenek el bennünket. Így ma is, naponként döntenünk kell, hogy a félelem vagy a bizalom útját járjuk-e.

A Názáreti Jézus korában sem volt ez másképp. A római megszállás okozta kíméletlen elnyomás és az egyház törvényeskedő, irgalmatlan mivolta ugyancsak félelmetes lehetett. Jézus szíve mégis csordultig volt bizalommal és irgalommal. Mi volt a titka? Talán az az estéli imádság, amit gyermekként oly sokszor elmondhatott anyjához, Máriához vagy Józsefhez bújva: „Atyám, kezedre bízom lelkemet” (Zsolt 31,6). Ez az Isten iránti bizalom vagy hit volt az, ami egyre inkább növekedett a lelkében, mígnem egészen betöltötte azt. E rövid imádság egy meghitt, mélységesen mély kapcsolatról tanúskodik, melynek fundamentuma a bizalom. A gyermek számára oly félelmes helyzet, a kihunyó fények árnyékában, a növekvő sötétségben várni, míg álom jön a szemére. Ilyenkor megnőnek az árnyak és egyre félelmetesebbé válnak. „Atyám, kezedre bízom lelkem” – imádkozták ilyenkor a szorongó szívű fiúcskák, leánykák. Kezedre bízom lelkem, vagyis rád bízom magam, testemet, lelkemet, egész lényemet neked adom Uram, mert tudom, Nálad jó helyen van. Bízom benned Atyám, bízom benne, hogy könyörülsz rajtam, velem vagy a sötétségben is és megóvsz minden rossztól. „Atyám, kezedre bízom lelkem”, amely bölcsőm és koporsóm, oltalmam, örök és végső menedékem. (Jézus a kereszten, kínok között a halálra készülve is ezt az imádkozta.)

Ilyen volt Jézus hite, mert a hit nem más, mint bizalom, a bizalom pedig két kinyújtott kar, ölelés, találkozás a túlnanival, a transzcendenssel, aki Abbá, tehát olyan, mint egy jóságos apuci a gyermekei számára. Kövess engem – mondja Jézus, vagyis bízzál bennem és az én Atyámban. Tudom, hogy ezer okod lenne félni, mégis azt mondom, ne félj, hanem bízzál, bízd rám magad az újesztendőben is, s én úttalan utakon is elvezetlek oda, ahol otthon érzed magad, a békesség honába, az örök hazába, az irgalom országába. Bízzál az Isten irgalmában, ne kételkedj benne egy percig sem, ne feledd:

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”.

A bizalom és az irgalom olyanok, mint a hidat tartó pillérek, melyek összekötik a két partot, Istent és az embervilágot. Jézus bizalommal és irgalommal fordult testvérei, a „bűnösök” felé is, ezért tudott megbocsátani nekik. Hitt abban, hogy Máté, Péter, Zakeus és a többiek képesek lesznek a vétkeiknek hátat fordítani, új életet kezdeni, másként élni, mint eddig tették. A bizalom és irgalom képessé tesz minket arra, hogy másoknak és magunknak is meg tudjunk bocsátani, és szorongás nélkül éljük az életünket. Mert „nem azé, aki akarja, s nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,16).

Az újesztendő küszöbén mindig megriadunk, ha szóba kerül a telő-múló idő. „Életem ideje a kezedben van” – mondja a zsoltáros. Ha hiszünk abban, hogy ez igaz, s bízunk abban, akinek kezében van nemcsak az időnk, de a lelkünk és az egész életünk is, akkor nem fogunk harcolni az idő ellen, hogy foglyul ejtsük az órákat, perceket és másodperceket. Egy kicsit lassíthatunk, rohanás helyett sétálhatunk, olykor megállhatunk, s ha találkozunk, szóba elegyedhetünk egymással. „Az idők gonoszak” – mondja Pál, különösen akkor, ha hagyjuk, hogy uralkodjanak rajtunk. (Ma az idők rémuralmát éljük, igyekszünk minden percet kihasználni, így nem marad időnk magunkra és egymásra.) Adassék nekünk idő az újesztendőben, miként Jézusnak, aki olykor elvonult, hogy a csendben együtt legyen a saját Lelkével, Istenével, az Atyával. „Menj be a te belső szobádba” – mondja, vagyis keresd meg magadban azt a csendes zugot, ahol a lelkedben jelen van az én Atyám, az Isten, a „Vagyok”, aki már Mózesnek is megígérte, hogy vele lesz. Ha ő jelen van a lelkünkben, akkor mi is jelen tudunk lenni az életünkben. Akkor gondolatban nem a múltba merülünk, vagy a jövőbe repülünk, hanem a jelenben élünk. Pál apostol ezt így mondja: „ami mögöttem van azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé” (Fil 3,14). Ha nem is futva, de bátran lépegetve, a bizalom és irgalom útján Krisztust követve mi is elindulhatunk az újesztendő kínálta újabb célok felé. Mi lett volna, ha az őserdőben eltévedt vadász nem bízta volna rá magát arra a bennszülöttre, aki ezt mondta: „a dzsungelben nincs út, itt én vagyok az út, ha ki akarsz jutni innen, kövess engem!”

BÚÉK, vagyis bízzuk újra életünk Krisztusra, kövessük őt a keskeny úton, amely hazavezet minket, út közben pedig békességgel és reménységgel tölti el a szívünket.

Simon István
lelkész

 

 

 

 

2020-01-18

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1%

 

 

Trianon 100

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks