Kristálytisztán

„A szerencse nem más, mint az isteni logika” – vallja Szemere Zita operaénekes, akivel kezdetekről, drámai szerepekről, mélypontokról, művészi hitvallásáról és a nemrégiben kapott Junior Prima Díjáról beszélgettünk.

 

A művésznővel nem először találkozunk, barátságunkra való tekintettel a beszélgetés tegező viszonyban zajlik.

A Junior Prima Díj tízéves fennállása során sohasem kapta énekművész a színház- és filmművészeti kategória díját. Váratlanul ért?

– Igen, váratlanul, de nagyon örültem, mert egy pályája elején járó művésznek ez egyúttal visszacsatolás is, hogy mindaz, amit tesz, s amiért naphosszakat dolgozik jó, s ebből nemcsak erőt lehet meríteni, hanem egy következő lépcsőfokot is megcélozni. A díjátadón kiderült, hogy az eddigi szakmai pályafutásom mellett az idei operaházi évad két alakításáért, a Rigoletto: Gilda, illetve a Bánk bán: Melinda szerepéért kaptam az elismerést. Idén 75 jelöltből hat fiatal művész vehette át a díjat, s egy ilyen illusztris társaságba tartozni valóban megtiszteltetés. Egyrészről hálát érzek, hogy a szakma és a közönség is elismeri a tevékenységemet, másrészről pedig úgy vélem, én csak a dolgomat tettem a színpadon. Nekem az éneklés olyan természetes, mint a levegővétel.

Ez jó, de azért az énekművészi pályának is vannak dimenziói. 26 esztendősen, a lírai koloratúrszoprán énekesnők egyik legmonumentálisabb főszerepével, a már említett Gildával debütáltál a Szegedi Nemzeti Színházban. Erre szokták mondani, hogy az Isten is színpadra teremtett!

– Az isteni gondviselésnek valóban hálával tartozom, de azért kicsit bonyolultabb a történet. 2011-ben az esélytelenek nyugalmával beneveztem a Nemzetközi Simándy József Énekversenyre, amit végül legnagyobb meglepetésemre megnyertem. Ezután Szegeden tartottak egy meghallgatást, amire a határidő előtt két órával jelentkeztem, s a történethez még az is hozzátartozik, hogy igazából a főszerepet játszó Gildát már megtalálták a rendezők. Legalább is ezt mondták… Eltelt egy hét, s visszahívtak, hogy szeretnék tőlem hallani a nagyáriát. Akkor még nem is igazán értettem, hogy miért hívtak fel. Újra elmentem, elénekeltem, s azt mondták enyém a főszerep. Mondanom sem kell, ott helyben megfordult velem a világ. Ismeretlenül, gyakorlatilag az utolsó percben beesve a meghallgatásra, igazi nagy színpadi szereplés nélkül, alig 26 évesen egy ekkora főszereppel debütálni, több mint hihető. Ez a mostani már egy sokkal érettebb, s letisztultabb megszemélyesítése volt Gildának.

Beszéljünk egy kicsit a Bánk bánban alakított Melindáról is. A szeptemberi premieren megadatott számomra, hogy közönség soraiban ülve részese legyek egy felejthetetlen estének. Melinda nemcsak énekesi szempontból, hanem színészileg is komplex karakter. Jól érzem, hogy bravúr kellett hozzá?

– Igen, jól érzed. Azt hiszem, ez eddigi pályafutásom legnehezebb szerepe. Melinda egy fiatal édesanya, s bár én még az anyaság előtt állok, különleges volt megtapasztalni ebben a szerepben az anyai érzéseket, amelyek a próbafolyamatok során előtörtek belőlem. A szerepen belül azonban ott van még a kiszolgáltatott feleség karaktere is, akit férje magára hagy. Miközben a hazát védi, távollétében felesége bántó és ármánykodó közegbe kerül, s a dráma csak fokozódik, mikor női mivoltában is megalázzák. Óriási kálváriát ír le az élete, amibe belebolondul, s végül a halálba menekül. Énekpartnerem, Molnár Levente olyan Bánk bánt formált, aki megbocsát Melindának, hiszen tudja, hogy felesége akaratán kívül tette, amit tett. Itt Melinda az, aki nem tud önmagával megbékélni. A lelkiismerete egyszerűen nem tud megnyugodni, s ebben a félig bódult állapotban – mikor már az ember úgy hiszem, igazából két lét között lebeg – egyszerre látja a másvilágot és önmaga saját vízióit. „Árad a fény sugára és látom, hogy az ég megnyílt már, s az angyali kar hangja szól”. Miközben ezt énekli, már látja, hogy létezik egy boldog világ, minden bizonnyal ezért is választja a halált. Melinda hívő ember, vágyja a fényt, és mindig Isten segítségét kéri. Talán azért is tudtam ennyire mélyen azonosulni a szereppel, mert én is hiszem, hogy sorsunkat vezeti a Jóisten, és az életünk végén, majd ő hozzá térünk vissza.

Gilda szerepével itt erős párhuzam vonható.

– Való igaz. Gilda mikor a haláltusáját vívja, látja az édesanyját, aki már meghalt. Szimbolikus és mélyen megrendítő ez a jelenet is, mikor az anya hívja a gyermekét, hiszen nincs mitől félnie, mert ő már tudja, hogy létezik a mennyország. Mikor énekeltem, őszintén mondom, éreztem az öröklét működését. Ilyenkor elemelkedik a lélek egy felsőbb dimenzióba, valami megmagyarázhatatlan szent magasságba, és valóban megszületik a csoda a színpadon. Ez csak is hitből és szeretetből jöhet létre. Úgy vélem, a művészember nem is létezhet hit nélkül. Nekem ebben az esetben az a feladatom, hogy közvetítsem és továbbadjam mindazt az üzenetet, amit Isten a hangomon keresztül hallatni akar a világgal.

Mindig is énekművész szerettél volna lenni?

– Mindig! Nálam nem volt B opció. Erre legékesebb bizonyíték, hogy előbb tudtam énekelni, mint beszélni. Eleinte még inkább a zenepedagógusi pálya foglalkoztatott, de aztán ami az operaénekesi pálya felé terelt, az egy tizenhat éves koromban kapott ajándékbérlet, ami az Erkel Színházba szólt. Sosem felejtem el Bellini operáját, a Normát, Rálik Szilvia főszereplésében. Hangja, s előadásmódja olyan meghatározó zenei élményt adott, melynek hatására elhatároztam, ha lehet így is énekelni, akkor én bizony operaénekesnő szeretnék lenni.

És így is lett. 2013-ban mutatkoztál be a Magyar Állami Operaház közönsége előtt. Azóta sikered töretlen. Gilda szerepéért Dömötör-díj, 2014-ben az Operaházban az Évad legjobb fiatal pályakezdője díj, Mándy Andor-díj és most 2017 októberében Junior Prima Díjjal ismerték el művészeted. Mit jelentenek számodra ezek a díjak?

– Elsősorban az emberek szeretetét érzem minden elismerés mögött, és ez számomra nagyon fontos. Jó érzés az is, hogy amit képviselek, az sokak értékrendjében helyénvaló. Nemrégiben Szabadkán énekeltem Bach: h-moll misét, Kamp Salamon karmesterrel, a Lutheránia Vegyeskarral és a Budapesti Vonósokkal. A Városházán piros szőnyeg, fehér márvány, zöld csempe látványa fogadott. Már ez önmagában megérintette a lelkemet, hiszen a magyarságtudat nagyon erősen munkál bennem. Az a tiszta szeretet és tiszteletet pedig, amivel fogadtak, leírhatatlan. Őszinte hálát érzek a szívemben, hogy ilyen értő lelkű közönség előtt énekelhettem. Nem csupán a díjak, hanem ezek a lélekre szóló találkozások is megerősítenek a hivatásomban.

Fiatal korod ellenére drámai szerepek sokaságában bizonyítottad, hogy nemcsak a magasságok, hanem a mélységek embere is vagy. A szerepeidhez hasonló elhagyatottságot érzett-e valaha is a színpadon kívüli életében?

– Teljes elhagyatottságot, ha nem is, de mélypontra kerültem már. Eszembe jut erről egy történet. Álmában egy ember úgy látta életét, mint egy tengerparti sétát Jézussal. Ahogy visszatekintett, két pár lábnyomot látott a homokban az út java részén: az egyik az övé, a másik Jézusé. Észrevette azonban, hogy élete útján sokszor csupán egy pár lábnyom volt a homokban. Azt is felfedezte, hogy ezek az útszakaszok élete legnehezebb és legszomorúbb időszakai voltak. A nyugtalan ember úgy érezte, hogy Jézus magára hagyta a nehézségek idején. Mire Jézus azt felelte: a fájdalmak idején, én hordoztalak téged…

A történet előtt említetted a mélypontokat. Pilinszky szerint a mélypont ünnepélye arra való, hogy kimondjuk a kimondatlan szavakat, és ilyenkor a fájdalom jelzésként szolgál, amelynek fel kell tárni az okát.

– Hiszek ebben én is, ezt személyes példám is bizonyítja. Három évvel ezelőtt, Ausztriába hívtak, a Klassik Festivalra, Schloss Kirchettenbe, Mozart Don Giovannijából Zerlina szerepét énekelni. A próbákkal együtt ez hat hét távollétet jelentett. Már akkor valami azt súgta belül, hogy ne menjek ki, mert nem ez az én utam. Ráadásul tudni kell rólam, hogy nagyon családcentrikus vagyok. Számomra a család szent, s az első helyen áll. Szeretteim távollététől szenvedve, ebben a stresszes helyzetben, lelkileg teljesen felőrlődtem, s végül a testem jelzett is. Egyik óráról a másikra, hirtelen lebénult az arcom. Az orvos azt mondta, tíz százalék az esély arra, hogy teljesen felépüljek. Színpadi emberként ezzel a tudattal éltem másfél hónapon keresztül, mert addig meg sem mozdult az arcom. Utána is csak kisebb javulások történtek. Mindezek ellenére a reményt sosem vesztettem el. Az évad első szerepére szinte hihetetlen, de teljesen meggyógyultam. Olyannyira, hogy a kívülálló szemek ebből a kálváriából semmit sem vettek észre. Ma már világos számomra, hogy ez a harc egyedül csak az enyém volt. Nagy tanításnak fogom fel a történteket, és rájöttem arra is, hogy bizony hallgatni kell a belső hangokra. És az is egyértelművé vált számomra, hogy nekem itthon, a saját hazámban van dolgom, s itt kell énekelnem a csodálatos magyar közönség előtt.

Sugárzó egyéniséged, vidám természeted, hittel teli lényed sokak számára erőforrásként szolgál. Mit teszel mindezért?

– Áldott embernek érzem magam, mert számomra az éneklés olyan hivatás, amit nemcsak a saját magam örömére végezhetek, hanem az embertársaim szolgálatára is lehetek általa. Hatást kelteni, érzelmeket kiváltani, ez a művész feladata. Ehhez a pályához azért úgy vélem jó adag szerencse is szükségeltetik. A szerencse pedig nem más, mint az isteni logika. Ezt az idézetet Costance nővér mondja, A kármeliták c. operában. Tavaly én is énekeltem ezt a szerepet, s azóta a személyes mottómmá vált. Mikor színpadon állok, arra törekszem, hogy az eredendően kapott isteni tisztaságot, amely fentről jön, minél tisztább szűrőn keresztül juttassam el az emberekhez. Ebben az esetben én csak egy közvetítő vagyok. Meg kell tanulni alázattal szolgálni a felsőbbrendű célokat, s akkor ez működhet. Felgyorsult világunk ellenére én még mindig hiszek a szeretet erejében, mert csak általa juthatunk el igazán az emberi szívekhez. Azt is hiszem, hogy minden okkal történik az életünkben, a jó is és a rossz is, s ezek a momentumok mind a saját lelki fejlődésünket segítik. Az egész itteni létünk a boldogságkeresésről szól, s ha valaki nem találja, az csak is azért lehetséges, mert az én, vagyis az ego közbe szólt. A pozitív körforgásból gyakorlatilag saját magát szakítja ki ilyenkor a lélek. A kereső ember idővel mindig visszakerül abba az isteni körforgásba, amibe Ő álmodott minket. Ezt már én is számtalanszor megtapasztaltam.

Nagy érzelmi amplitúdóval éled az életet, s az operaénekesi pálya sem éppen egy stressz mentes hivatás. Mivel tudsz kikapcsolódni, hogyan töltődsz?

– Számomra a szeretetteimmel való minőségi idő és a kreatív tevékenységek, azon belül is a varrás és az ékszerkészítés jelentik a legtökéletesebb kikapcsolódást. Külön boldogság, ha látom, hogy ezekkel az apró ajándékokkal örömet szerezhetek másoknak. „Arra születtél, hogy ajándék legyél”, hirdeti Böjte Csaba ferences szerzetes gyönyörű könyve. Azt hiszem így érdemes létezni ebben a világban.

Lonkay Márta

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks