Krisztus kincse

 

„Nézz, Drágám kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre…”
(Ady)

Nemrég hallottuk a hírt, hogy Kínában beomlott egy aranybánya. Némelyeket sikerült élve kimenteni, némelyek viszont életüket vesztették a mélyben. Nincsen új a Nap alatt, kincskeresők voltunk és azok is maradtunk, mivel a kincsek mágnesként vonzanak minket.

A kincskeresők ma is mindent megtesznek azért, hogy a föld rejtekében lévő kincsek kincseit, a gyémántot és az aranyat napvilágra hozzák. A kincskeresés manapság legelterjedtebb formája az anyagi javak fölhalmozása. Ezek a kincsek pedig kellemesen élhetővé, legalábbis elviselhetővé teszik az életünket. Meglehetősen materializálódott világunkban rendkívül nagy fontosságot tulajdonítunk anyagi kincseinknek, mint a ház, autó, utazás, vagyon stb. A spiritualitás háttérbe szorulásával a lelki kincsek is devalválódtak, elértéktelenedtek. A gazdagok ugyan már tudják, hogy a pénz nem tesz boldoggá senkit, a szegények mégis vágyva vágyódnak a csábító gazdagság után. Bizonyára másként gondolnák a dolgot, ha nem volna olyan nagy szakadék közöttük, ha megértenék ennek az imádságnak a lényegét: „Uram, se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem!”

„A szegények mindig veletek lesznek” – mondja Jézus. Sajnos nem sikerült a mai napig se hidat verni a szegények és a gazdagok között. Ha a lelki kincseinket komolyabban vennénk, könnyebben utat találnánk egymáshoz. A mi igazi kincsünk Krisztus, aki „gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk”. A szegény Jézusnak, az Emberfiának nem volt hová lehajtani a fejét, mégis mérhetetlenül gazdag volt, hiszen a lelke tele volt kincsekkel. Legnagyobb kincse az Istennel való kapcsolata volt, aki nem egy, a törvény útvesztőjében megközelíthetetlen, rigorózus Bíróhoz, hanem egy jóságos, szerető szívű édesapához hasonló. Ez a kapcsolat mindenestül áthatotta a lelkét, és formálta az életét. Ily módon ő nem csak József és Mária gyermekeként, de Isten fiaként is átélhette a fiúság örömteli titkát. Az ő igazi identitása ez az istenfiúság volt, amely a végtelen isteni szeretet kiáradásában, szelíd hullámzásában volt tetten érhető számára. Ez az érzés úgy járta át a szívét, mint a szerelem a szerelmesekét.

Jézus az Atyával egy lévén gyermekként is biztonságban érezhette magát, amikor az estéli imádságában ezt mondotta: „Atyám, a kezedre bízom a lelkemet.” Később a tizenkét éves Jézus a bar micvója, beavatása idején otthonosan mozgott a templomban, mint atyai házban, és a tanítókkal is jól elbeszélgetett. Felnőttként is megmaradt ez a bensőséges kapcsolata az Örökkévalóval, melyben teljességgel átélhette az elfogadást, így szégyen és szorongás nélkül élte át a maga fiúságát. Akit a szeretet ilyen gyöngéden átölel és ünnepel, mondván: „jó hogy vagy, jó hogy az enyém vagy, hogy hozzám tartozol”, az megelégszik a saját identitásával és nem akar se több, se kevesebb lenni, mint aki valójában.

Jézus igazi kincse ez a meghitt kapcsolat volt, amely őt a fiúságában verbálisan, szavak által is megerősítette: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” Így talált ő is gyönyörűséget a létezésben, az Istennel és az emberekkel való találkozásban, a fiúságban. Létezésünk sarkalatos pontja identitásunk megtalálása és elfogadása. A napfény íze című film (Szabó István) hősei mindnyájan az identitásukat keresik. Azonban zsidó származásuk és a boldogulni akarásuk okán kénytelenek Sonnenschein helyett Sorsra változtatni a nevüket, majd kikeresztelkedni, vagyis a saját identitásuktól eltávolodni. A nagyapa, Dr. Sors Ignác mindhalálig hűséges marad a császárhoz és a Monarchiához, a fia, Ádám, az olimpiai bajnok pedig a hazájához. Mindkettőjük élete, akárcsak a családé, tragikus véget ér. Sors Iván, a harmadik generáció tagja a háború után csatlakozik a népi demokrácia „építéséhez”, hogy az apja haláláért is elégtételt vegyen. Belügyesként részt vesz a vallatásokban, de egy koncepciós per során végképp kiábrándul a rendszerből, a forradalmárok mellé áll, s velük együtt elbukik. Miután a börtönből kiszabadul, hazatérve nagy, polgári lakásukban albérlőket talál, és az egyetlen, még élő rokont, a nagymamát, aki a gettóban elrejtőzve élte túl a biztos halált. Iván elpanaszolja neki, hogy a börtönben elveszett a dédapjától örökölt egyetlen emléke, az arany zsebórája. Mire ez az idős hölgy, ez a nagy túlélő ezt mondja: „Ne szomorkodj, Ivánka, nem kell úgy ragaszkodni semmihez, egyszer úgyis elvész minden. Csak magadhoz ragaszkodj, magadat ne veszítsd el soha, te maradj mindig szabad és maradj mindig önmagad.” Sors Iván bemegy a hivatalba és visszaveszi régi családi nevét, hogy ezentúl önmaga, tehát Sonnenschein Ivánként élhesse az életét. Könnyű léptekkel indul haza, s mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről, amikor a régi-új nevét először aláírhatta, mert tudta, hogy ez most már valóban ő maga, önmaga, akinek született, akinek az Isten is megálmodta. Az ősei mindent megtettek azért, hogy identitásukat egy jobb élet reményében fölcseréljék, azonban mindez hiábavaló volt.

Az antiszemitizmus és a háború szinte mindnyájukat elsodorta, az élők sorából is kitaszította. Egyedül Ivánnak volt bátorsága ahhoz, hogy a saját szabadságharcát megvívja, s a maga identitását megtalálja. A hagyatékról, a „családi kincsekről” lemondva egyedül az őseitől örökölt önmagához ragaszkodik ezután. A gyermekkor félelmei, az elfogadás és a bátorító szeretet mindenkori hiánya súlyos zavarokat okozhat a lelkünkben. Ha nem élhetjük át, hogy szeretett fiak vagy leányok vagyunk, akár gyermekként, akár felnőttként, akkor mi sem merjük vállalni önmagunkat, a saját identitásunkat. Krisztus kincse, a „szántóföldbe rejtett kincs” alapjában véve az a meghitt istenkapcsolat, amely meggyőz minket arról, hogy minket is és másokat is lehet szeretni. Ez a kapcsolat háromdimenziós: kifelé, befelé és fölfelé egyaránt elfogadást és szeretetet sugároz. Ebben a felülírhatatlan szeretetben gyógyul a lelkünk, enyhül a szenvedésünk, és ebben találjuk meg és fogadjuk el egymást és önmagunkat, saját identitásunkat.

Életünk során sok minden történik velünk, amire nem szívesen emlékezünk, mert valamikor hibát követtünk el, egyszóval vétkeztünk az Ég ellen, önmagunk vagy egymás ellen. Egy idős, kilencvenesztendős, mélyen hívő, áldott teremtés panaszolta, hogy mennyire bántják a hajdan elkövetett hibái, vétkei. „Tudom, hogy a könyörülő Isten háta mögé vetette a vétkeimet – mondotta –, engem mégis bántanak, ha eszembe jutnak.” Isten békessége, ami minden értelmet felülmúl, csak Krisztus kincse által tudja megőrizni a szívünket és a gondolatainkat a kétségbeeséstől. Krisztus legdrágább kincse kimondhatatlan szeretete, amellyel Istent Abbaként becézi, vagyis papának, apukának nevezi, aki szeretett fiában vagy lányában gyönyörködik. Mindnyájan kincskeresők vagyunk, de nem mindegy, hogy milyen kincs után vágyakozunk. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, s ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincset a Mennyben… Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Máté 6,19-20)

De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

(Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal)

Krisztus kincse egyszerre földi és mennyei kincs, olyan, mint a szivárvány, amely összeköti az eget és a földet. Általa találkozhatunk az örök Szeretettel, aki mind életünkben, mind halálunkban elfogad és magához ölel bennünket, a mi egyszeri és megismételhetetlen lényünket, akinek Ő örökre megálmodott minket.

Simon István
lelkész

 

 

2021-02-28

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

       1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks