Küldetésünk felfedezni a másikban a jót

Bokros Levente a 120 lelkes Cserhátszentiván plébániai kormányzója. A tüzes lelkű pappal beszélgettünk mindennapokról és távlatokról, az alázatról, a bennünk és körülöttünk lévő szellemi harcról, s a humor és az önirónia gyógyító erejéről.

 

– Gödöllő, Vác, Cegléd, Hatvan és Csömör – néhány település szolgálati helyei közül. Hogy sikerült Isten örömhírét úgy hirdetni nap mint nap, hogy papként tudatában van az ember azzal: bármikor máshova helyezheti főpásztora. Magyarország missziós terület. Teendő bőven akad…

– A hivatás sikere – a házasságé is – ingoványos mező. Nem a sikereket vagy az eredményeket mérlegelem. Itt nincs kreditrendszer. Én az eget és a földet egyszerre próbálom látni. Ha a lábam a földig ér és a lelki békém megvan, a helyemen vagyok. Segít az evangélium két szava, amit barátaim már-már jelmondatomként dobnak vissza: „Jézus tudta”. Isten Fia, aki mielőtt felemelkedett, lement a „holtak országába”. Isten már előbb bejárta azt a helyet, ami bennünk van és azt, ahol élünk. Hivatás és küldetés egyszerre élő feladat. Szent VI. Piusz pápa, amikor a Vatikánból Milánó bíboros-érseke lett, mindenki azt kérdezte: ez hogy lehet? A válasz – később ezen a címen könyv is megjelent – végtelenül egyszerű volt: „engem az egyház küldött”.

– Néhány hónapja Csömörről teljesen váratlanul áthelyezték Cserhátszentivánba, egy 120 lelkes faluba plébániai kormányzónak. Hogy élte meg e váltást? E döntés erősítette Önben az alázatot?

– Mindig hiányzott belőlem az alázat lelkülete. Sokáig kerestem, mi is lehet az. Egy ferences barát azt írta a Franka című újságban: alázat az, hogy egyet hátrébb lépek. Azóta könnyebb ez az erény, amit naponta kell gyakorolnom. Magam is kíváncsi voltam arra, hogy ez az áthelyezés mit vált ki belőlem. Édesapám csak annyit mondott: „most kiderül, milyen ember vagy”. A megoldás a szív békéjében rejlik, no meg abban, hogy itt az ideje annak, hogy ne a szavaimmal, hanem az életemmel beszéljek arról, aki több mint én.

– Hogy fogadták a hívek és a barátok e diszpozíciót? Tudom, Ön hiába akarta lebeszélni őket, csendes „autós felvonulást” is szerveztek, hogy kiálljanak papjukért… Ez egyébként másutt is tapasztalható; a hívek, akik megszerették plébánosukat, meg akarják tartani, s elmennek a végsőkig.

– Megdöbbentek, de ilyenkor kell „előhívni” a Szentlélek ajándékait. Vissza kell imádkozni a bölcsességet, a jó tanácsot; kinek melyiket. Egy nyájként lehet csak megélni, hogy nem minden érthető, de meg lehet benne látni egy nagyobb jót. Felnőtt emberekről van szó, akik küzdenek valamiért. A sport ettől életerő. Ők nem klerikusok, akik kijárták az egyháztani stúdiumokat, de van bennük valami őszinte sóhaj. Egyébként nem autós felvonulás volt, hanem Vácra autóval mentek el kéréseiket átadni. Minden a hogyanon múlik. Én arra tanítom magamat is, hogy méltóság kell az életben. Azt mondja, „megszerették”…, miért az ellenkezője jobb lenne? Egyébként nem mindenki szeret mindenkit, így van ez velem is. Arra kell vigyázni, hogy akik ott maradnak, ne oszoljanak szét.

– A csömöri templom csodájának tekintik, amikor 2019. november 23-án – ekkor Ön már nem itt szolgált –, szentségimádás közben kettéhasadt a Szentostya. Papként hogy értékeli ezt az eseményt?

– Értékelni nem tudom, de mélyen megérintett, amikor meghallottam és láttam a képet. Stílusosan kérdezem: ez nem jel? Mindenki a habitusának megfelelően reagáljon rá. Az üzenete nekem abban van, hogy olyan esemény történt, amivel szabadon gazdálkodhatom. Biztos, hogy Isten – ha nem is akarta –, megengedte; azt sugallva: vedd ki belőle azt, ami neked kell! Egyébként nem kell túlmisztifikálni ezt sem, de észre lehet venni benne a nem megszokottat…

– Bár az idén a koronavírus-járvány miatt elmarad a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, jövőre közösen ünnepelhetjük az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztust. Vianney Szent János leírta, hogy hívei között akadt egy parasztember, aki naponta kétszer is betért imádkozni a templomba. A papok védőszentjévé lett ars-i plébános egyszer arról kérdezte a férfit, hogy mit mond Krisztus Urunknak e hosszú látogatás ideje alatt? Ő pedig így válaszolt: „Ah, plébános úr, nem mondok én neki semmit. Csak nézem őt, s ő néz engem!” Önnek milyen élményt ad a szentségimádás?

– Igyekszem nem szóval tartani a Jóistent. Nehezen értettem meg, hogy nagycsütörtökön nincs szentségimádás, virrasztás van. Ekkor kell felolvasni János evangéliumának Krisztus Urunk szavait. Mondja el ő megint. Ennek ott van a helye. Szeretem a csöndet és a meditációs énekeket, amikor az Oltáriszentség körül vagyunk. Neki több a mondanivalója, mint az én fantáziám.

– Lasszóval fogja a fiatalokat, vagy elindulnak a templom felé maguk is?

– Mindenkinek küldetése van arra, hogy a másik emberben megnevezze a jót. Varga László kaposvári püspök arra tanított, hogy a meghívás és a közösség titka két szentmise között van. Abban, hogy ott hogyan éljük meg a terített asztal csodáját vasárnaponként. Kérdésére válaszolva: nem fogom lasszóval a fiatalokat, beszélgetek velük, amit, ha ajándékként élnek meg, akkor visszatérnek, mert kíváncsivá tettem őket. Sok kérdés van a fiatalokban, mindre nehéz, nem is lehet válaszolni, ám tudjuk őket kísérni a jó úton.

– Jelenleg hány településen pasztorál?

– Hat közösségben vagyok pásztor. Az Alföldön a hegyek hiányoztak. Egyszer meg is kaptam magamban kérdést: Ezt akartam? Most megkaptam. Élj vele!

– A zene, a képzőművészet – amely akár mecenatúra szempontjából is – mindig közel állt az egyházhoz. A pasztoráció szempontjából Önre bízottak körében is hatékony lehet?

– Igen, mert nem matematikát, fizikát vagy kémiát tanítok, hanem az egész embert. Ehhez kihagyhatatlan eszköz az esztétikai nevelés.

– Jegyesoktatást is tart. Mire hívja fel a párok figyelmét?

– A bennük lévő termékeny és találékony jóságra. Arra, hogy úton vannak, ezért a jegyesoktatás a házasság egészében tart. Ez a házas pasztoráció. Nem kioktatok, hanem szempontokat adok. Beszéljék meg azt, ami nekik eddig fel sem tűnt, vagy zavarja őket már a téma is, mindazt, amit eddig elhallgattak. A „sok pótolhatatlan bölcsességemből” vegyék ki azt, ami nekik kell, a többivel ne foglalkozzanak, és ne szűnjenek meg hálásnak lenni közös életük titkaiért. Persze, ilyenkor jöhet a közhelyes reakció: mit tudhat egy pap a házasságról? Sokat. Néha jobban ismerünk egy-egy házasságot, mint azok, akik benne élnek. A másik, cinizmustól nem mentes válasz az, ha te tudod, hogy én hogyan legyek jó pap, akkor engedd meg nekem, hogy én is elmondjam, amit a kapcsolatotokról gondolok – ha kérdezed.

– Érték még a tiszta szerelem, a szüzesség?

Barsi Balázs atyától tanultam, hogy „a házasságkötés előtt nem azt kell begyakorolni, ami egyébként is megy”. S hogy érték-e a tiszta szerelem, szüzesség? Az. Vannak értékek, amiket csak egyszer lehet odaadni. Persze azt is el szoktam mondani, hogy a tisztaságot vissza lehet csempészni két ember kapcsolatába. Itt nagyon tapintatosnak kell lenni, mert nem kérhetjük őket számon azért, amire mi nem tanítottuk meg őket, vagy nem adtunk példát.

– Hogy érzékeli: a „nagypolitikában” jelen van a keresztény értékrend diktálta tett, vagy csak beszélünk róla? Vagy a pap ne foglalkozzon politikával? Nem gondolnám; Jézus is kora legnagyobb politikusa volt…

Balás Béla emeritus püspöknek, Beton atyának elérhető a beszélgetése a YouTube-on ezzel a témával kapcsolatosan. „Minden politika, de a politika nem minden” címen bárki megtalálhatja a KÉSZ kaposvári csoportja által rendezett beszélgetést. Rengeteg bölcsesség található még C. S. Lewis Csűrcsavar levelei című kötetében. A tapasztalt főördög harminc levélben tanácsokkal látja el a kezdő kísértőt. Arra tanítja, hogyan térítse le a jó útról a gondjaira bízott fiatalembert. Ebben írja: „Tégy róla, hogy akár nacionalizmusát, akár pacifizmusát vallása egy részének tekintse! Azután érd el, hogy pártja szellemének hatására ezt tartsa vallása legfontosabb tényezőjének!” Komolyan gondolom, hogy a közösségeinket nem lehet napi pártpolitikai nézetekkel terhelni, hiszen ez elsősorban érzelmi és egzisztenciális kérdés. Nyíri Tamás professzor úr úgy vélte a 90-es évek elején: a magyar közgondolkodás zsákutcája, hogy személyekről polemizálunk tények helyett. Joga van mindenkinek arra szavazni, akiről úgy véli, hogy az ő személyes nézeteit, világlátását képviseli. A pásztorok kemény kihívással szembesülnek, hogy mit, hogyan tegyenek, mikor és hol kell irányt mutatni. Fő szempont, hogy a közösséget nem oszthatom meg evilági, szubjektív meglátásaimmal és nem provokálhatok senkit. Az Egyháznak XIII. Leó pápa óta egyértelmű társadalmi tanítása van a szolidaritásról, a gazdaság-etikáról, de tanít a szociális jogokról, valamint az érdekképviseletről is. Ez egyébként vonatkozik az svéd halászattól a New York-i tőzsdéig. Papként jogom van egy társaságban magánemberként elmondani a véleményemet, jogom van ahhoz is, hogy ne magyarázkodjam és jogom van tévedni, és tévedésemet beismerni. Alapszabálynak az értékrend és a tisztelet tekintendő. Előbb hallgasd meg a másikat, és közben ne a válaszon agyalj! Ne győzni akarj, hanem megérteni, mert neki is joga van a meglátását képviselni. Tudva azt, hogy a „politika olyan moslékos bödön, amiben keverőkanálnak se’ jó lenni”.

– Önben – érzékelhetően – lobog a Szentlélek tüze, ám én sajnos – s ezt ítélkezés nélkül mondom –, nem minden pap esetében tapasztalom. Olykor szinte bosszant, hogy a homília nem más, mint „leckefelmondás”; egyetlen személyes mondat, saját élményre utaló gondolat nincs benne, s így az egész olyan langyossá lesz; olyanná, mint a lábvíz…

– Az a vasárnapi szentmise lehet „langyos”, amikor a hívő megideologizálja, hogy miért nem volt ott. Nem tudhatja, hogy a Jóisten miként szólít meg. Gondoljunk arra, mire mentünk volna ennyi gyarló vagy középszerű pap nélkül? Volt egy meghívása a szentelendőnek, az egyház ezt elfogadta és szentséggé emelte. XVI. Benedek pápa azt mondta, hogy nem feltétlenül a legtehetségesebb papoktól jön a megszólítás. Beer püspök atyától hallottuk, hogy ő még nem volt rossz előadáson. Legfeljebb azzal ment haza, hogy így nem lehet csinálni. De mindig tanult valamit. Az is igaz, hogy szabad a plébánia választása, el lehet menni a kedvenc pap után, de érdemes beleadni a közösség életébe: „Jöttem, hogy kapjak, maradok, hogy adjak!”

– No és hogy látja a „sztárpapok” helyét-helyzetét? Akad, aki már fiatalon elhiszi magáról: sztárpapként van jelen Isten virágoskertjében…

– Igen, van ilyen. A virágok viszont igényesek, és attól még nem mindig virágzik egy növény. Jó, ha az ember „nem tolja túl” a személyét. Tudni kell kiszállni akár a média adta ezernyi eszközből, mert megvan a veszélye annak, hogy a pap „kiszáll”, vagy „elszáll”.

– „Médiamunkásként” is ismert; egy időben a televízió egyházi műsorok szerkesztőségének a referense volt. Hogy véli: az egyházi kommunikáción nem lehetne javítani? Én olykor azzal szembesülök, hogy a papok még most is félnek az újságíróktól, mert azt hiszik, hogy csak botrányokról szeretnének írni, ezért aztán elegánsan – vagy éppen vehemensen, kioktatva – kosarat adnak a kérdezőnek. Ez hova vezet?    

– Én magamnak is azt szoktam tanácsolni: ha már nálad vagy előtted van a mikrofon, vagy valami eszköz, ragadd meg a lehetőséget, légy egyértelmű és tudd, hogy nem rád kíváncsiak, hanem az őket érintő, sokszor életbevágó válaszokra. Mindeközben vedd figyelembe, hogy amíg magadat nem adod el, a portékádat sem fogod tudni.

Marton Zsolt váci megyéspüspök azt nyilatkozta a közelmúltban: a papokkal, diakónusokkal, világi hívőkkel együtt azon dolgoznak, hogy határozzák meg közösen, mi prognosztizálható húsz év múlva, hogy néz majd ki akkor az egyházmegye. Ön mit vizionál?

– Azt, amit Ratzinger bíboros ír a Mustármag üzenetében a jövő egyházáról: „Vagy misztikus lesz, vagy nem lesz”. A jövő egyháza nem nagy lesz, hanem kis közösségek „személyes köteléke”. Somogyban is ugyanazt a Krisztust hirdetem, mint Szabolcsban, de más a legelő és más a klíma. A keleti pásztorkép szépen írja le, hogy ott a legelőt keresni kell és ismerni a nyáj természetét. Ez a pásztor küldetése. Nem láthatunk magunk előtt egy személytelen és arc nélküli egyházat. Megyünk, elesünk, felsegítünk, és többet beszélgetünk egymással, mint egymásról. Egy irányba nézünk, lemondunk arról, hogy a másikat jóvá szidjuk, ésszerűen hiszünk és áttetszően élünk. A közösségekben figyelünk a másikra, nem győzni akarunk és sikereket, eredményeket gyűjteni. Nem kirakatrendezők leszünk, hanem árufeltöltők, hátvédből csatárok, nem moralizálgatunk, hanem értékeket élünk. Olyan közösségekben élhetünk, ahol természetesen van jelen a természetfeletti. A hétköznapokat ünneppé tesszük, akár pihenéssel is. A papjainkról beszélhetünk szabadon, akár ott vannak, akár nincsenek. A szentségek kiszolgáltatása nem családi idill lesz, hanem a hit közös megvallása azok felé, akik rajongó arcokat kutatnak. A liturgiákért nem kérünk semmit, de elfogadjuk, ami a közösség életéhez szükséges. Merünk a sebeinkkel élni és orvosra lelni, a „nem vagy szimpi, de én se vagyok mindig eladható” sallangoktól mentes világban. Amikor a Karitász nem intézmény lesz, hanem természetes viszonzása a felsorolhatatlan jónak, a köszönet nélküli könnyekkel. Ahol vitatkozhatunk a dologról, de egymásra nem ütünk. Ahol a betévedőket megszólítjuk, amikor a távoli rokonok nélkül kosztot viszünk az újszülött családjához. Azt vizionálom, hogy annyian leszünk, hogy számon tudjuk egymást tartani. Azt, hogy a plébánia nem hivatal, ahol az első kérdés nem az egyházi hozzájárulás, és a hitoktatás családok önként vállalt feladata lesz… 

– Ezekben a hetekben min munkálkodik? Már készíti elő az őszi programokat?

– A hozzáállás igen egyszerű: nem program- és kulturális attasé vagyok. Engem az egyház pásztorként küldött, és nem urizálni vagy kinyilatkoztatni, de tudva, hogy a szenteléskor a püspök imádkozott „a mértéktartó tekintély és a tettetés nélküli szeretet” karizmájáért. Néha elöl megyek, olykor hátul vonszolom magam. Sokszor ütemet diktálok, de van, amikor csendben őrlődöm. Megimádkozom a tervet. „Uram! Te itt, most mit tennél? Miben segítsek?” De a legfontosabb, hogy egyszerre csak egy ember szemébe tudok belenézni. Akkor ez a legfontosabb. Ez a program. A többit a józan hozzáállás és hitem szerint a Szentlélek alakítja.

– Milyen hangsúlyok erősödtek fel Önben a hátunk mögött hagyott vírusos időszakban?

– Elsősorban az, hogy félelemben nem lehet büntetlenül élni. Testünk, lelkünk és idegeink nem bírják a végtelenségig. Megtapasztaltuk a hiányt, amiről tudjuk, hogy a betegségeink okozója. Nem élhetünk közösség nélkül. Rátalálhattunk viszont az egyensúlyra, ami családi, közösségi, szellemi és spirituális út egyaránt. Mindenki annyit tanult ebben az időszakban, amennyi benne van. Lakmuszpapír lehet, hogy most ébredünk rá arra, miként is élek például a függőségeimmel, önmagammal.

– A keresztény értelmiséggé válás folyamatában kulcsszereplő lehet egy remek plébános, mint amilyen Ön. A hívek szeretnének keresztény értelmiséggé válni, ami – tudjuk, jól –, nem diploma kérdése?

– Alapszabály, hogy a hitet értelmesen kell élni. Az ember hite – a tapasztalat és az ész által – keresi annak értelmét, azaz megokolhatóságát. Érdemes eljutni a felnőtt hitre, mert a megszokottság pótolhat sok mindent, így az élő és cselekvő vagy változásra, fejlődésre képes hitet is. Az értelmesség nem a rendkívüliségben, hanem a normalitásban rejlik. Így az életszentség is.

– Huszonhat éve pap, hamarosan ötvenesztendős lesz. Hogy érzékeli: a helyén van? Elégedett az életével, vagy munkálkodik Önben egyfajta nyugtalanság a tekintetben, hogy nem ilyen lovat akart?

– Tudja, ez arra emlékeztet, mint amikor Pilinszky megkapta azt a kérdést: „János! Te keresztény költő vagy?” Ő pedig azt válaszolta: „Nem, én keresztény költő szeretnék lenni.” Beleuntam, majdnem ráment az életem és a környezetem egy látszat-istenkével élő Bokros Leventébe, akit a bálványai irányítanak. Ha a Jóisten nem az első, akkor nem mindegy, hogy hányadik? Úton vagyok. A szívem a helyén van, Isten jelenében minden napot újra kezdek, és ahogy egy mesteremtől tanulom: a holnap a ma estével kezdődik. Annyira vagyok elégedett, amennyire hálás. S hogy van-e bennem nyugtalanság? Anélkül sportolni sem lehet. Olykor-olykor kibillenek. Gyanakvó, aggodalmas és önmarcangoló vagyok ilyenkor. Ez rettenetes tud lenni. Igyekszem a fóbiáimat és a dilijeimet megnevezni, a kezeléshez a humor és az önirónia a legjobb eszköz.

Lőrincz Sándor

 

 

2020-07-12

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks