Legyünk örömhordozók

Fábry Kornél, a NEK főtitkárának elmélkedését adjuk közre, mely a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által szervezett adventi online triduum harmadik napján hangzott el december 9-én a Bonum Tv élő adásában.

 

Az örömről szeretnék szólni, mert örömhírt kaptunk. Az örömről gyakran megfeledkezünk. Három pontban szeretném összefoglalni a gondolataimat az örömről. Az egyik az élet öröme, a földi örömök; a másik az öröm akadályai; a harmadik pedig, hogyan akadálymentesítsünk, azaz hogyan tudjuk ezeket az akadályokat elhárítani az életünkben, hogy az valóban örömteli legyen.

Az öröm

Az első kérdés, hogy ismerünk-e örömteli keresztényeket, örömteli szenteket? Nyilván eszünkbe jut egy-kettő. Ha az ő életüket nézzük, akkor kicsit helyreáll az a képünk, amit a szentekről gondolunk. Sokakban olyan kép van a szentekről, mint akik aszketikus életet élnek, sokat szenvednek, folytonosan bűnbánatot tartanak. Vannak azonban olyan szentjeink, akik örömteli életet éltek nehézségek közepette is. Ismerünk olyanokat is, akik ma élnek közöttünk, keresztények, örömteliek, és azt mondjuk: „én is szeretnék így élni!” Olyan örömük van, amit mi is szívesen magunkénak tudnánk.

Van egy téves alapfelfogás: hogy az élet egy olyan leküzdendő akadálypálya, amit végig kell csinálni, és a végén, ha megfelelek, akkor valahogy bejutok a mennybe. Ez teljesen téves. Nem túlélni kell az életet, hanem örömben élni. Ha a Szentírást kinyitjuk, azt olvassuk rögtön az elején, hogy Isten minden egyes teremtési nap végén azt mondja, hogy „ez jó”. Amikor az embert megteremti, azt mondja, hogy „ez nagyon jó”. Tehát Isten eleve jónak teremtett mindent. A munka is örömforrás az embernek. Azt mondta Isten, hogy dolgozz, hajtsd uralmad alá a Földet, de ebben a munkában örömünket leljük.

Téves felfogás az is, hogy ami jó, az vagy hizlal, vagy erkölcstelen, vagy adóköteles. Van nagyon sok jó, örömteli dolog az életben, ami legális, ami miatt nem kell lelkiismeret-furdalást éreznünk.

Káplán koromban volt egy tízéves kis Ford Fiesta szolgálati autóm. Amikor leesett az első hó, elvittem két ministráns fiút, hogy kipróbálják a havas vezetést. Megmutattam nekik, hogyan kell pörgetni az autót, hogyan kell kézifékkel fordulni egy szép nagy parkolóban, ahol senki más nem volt. Aztán helyet cseréltünk. Próbáljátok ki! Egyszer csak az egyik megszólal: „ez tök jó, és még nem is bűn”. Tehát vannak olyan örömeink, amik nem bűnök, nem is hizlalnak, nem is adókötelesek. A földi életet ajándékba kaptuk, örüljünk is neki! Annyira szépen fogalmaz 103. zsoltár, amikor arról ír, milyen a mi Istenünk: „Isten megalkotta a tengert is, rajta siklanak a hajók és a leviatán, amelyet azért teremtettél, hogy játszadozz vele”. Milyen istenképet sugall ez? Isten egy játékos Isten, aki örömét leli a teremtésben, örömét leli bennünk is. Szabad örülni ezek után az életnek? Én azt mondom, hogy igen. Jézus maga mondja, hogy „örömötök teljes legyen”. Ő is azt akarja, hogy örömben éljünk. Egyszer Snell György püspök atya úgy fogalmazott, hogy lógó orral nem lehet örömhírt hirdetni. Az örömre kaptunk meghívást.

Az öröm mindaz, ami a jutalmazásközpontunkban hat. Ennek vannak biokémiai jelei. Például a gyerek is inkább játszik, mint hogy tanuljon. Felnőttként is, ha őszinték vagyunk, halogatjuk azokat a dolgokat, amiket nem szívesen csinálunk, és az utolsó pillanatra hagyjuk, annak ellenére, hogy tudjuk, nem úszhatjuk meg. Sokkal szívesebben teszünk olyan dolgokat, amik örömöt okoznak nekünk.

Persze vannak rendetlen örömök is. Ilyenek lehetnek a függőségek: alkohol, cigaretta, szex, játékfüggőség, anyagiasság, hatalomvágy. Lehet, hogy ideig-óráig örömöt okoznak, de nem tartós örömöt. Nem olyan örömöt, amilyenre Isten minket megteremtett.

Általában mindent ki akarunk érdemelni. Nehezen fogadunk el ingyen dolgokat. Talán így neveltek bennünket. Gyerekként megtanultuk, ha valami jót teszünk, annak a szüleink örülnek. Ha valami rosszat, annak is meglesz a „jutalma”. Mindent ki akarunk érdemelni, és ezért nehezen merünk elfogadni dolgokat tiszta, könnyű szívvel, pedig Isten meg akar minket ajándékozni.

Vannak alapvető igényeink, amik nélkül nem lehetünk boldogok. Ilyen az evés, az alvás, az ivás, a pihenés, a kikapcsolódás, a mozgás, a közösség. Ezek mind kellenek ahhoz, hogy boldog életet élhessünk. Jézus is figyel erre. Annyira szép, amikor az apostolok visszatérnek első missziós útjukról, és Jézus nem azt mondja, hogy a teljesítményetek hatvan százalékos, most menjetek újra, hátha jobban sikerül. Hanem azt mondja, gyertek, pihenjetek egy kicsit. Figyel arra, hogy nekik is szükségük van pihenésre. Sőt, Jézus is aludt, még a bárkában is a viharos tavon. Pihent. Vagy gondoljunk a kánai menyegzőre. Olyan apróságra is odafigyel édesanyja unszolására, hogy az utolsó pillanatban hatszáz liter tokaji aszút „varázsol” a vízből. Fontos számára, hogy az ember vidám legyen. Maga a zsoltár is azt mondja, hogy a bor vidámítja az ember szívét. Persze nincsen szükségünk ajzószerekre, nincsen szükségünk egyebekre, ha Isten örömében tudunk élni.

Az öröm a hivatásunk. Ha Isten azt akarja, hogy örömben éljünk, és még sincs öröm a szívünkben, akkor valami nem stimmel.

Az öröm akadályai

Mik akadályozhatják az örömöt, aminek uralkodnia kellene a szívünkben?

Az egyik kedvenc könyvem Dan Greenburg és Marcia Jacobs Hogyan legyünk boldogtalanok című műve. Leírják az összes olyan esetet, ami elronthatja az örömünket. Ez a pszichológiai mű humorosan fogalmazza meg a mondanivalóját, az olvasó szempontjából mutat be helyzeteket, aki mindig kitalál valamit, hogy az adott szituációban éppen miért nem lehet boldog. Akkoriban, amikor írták, még nem volt mobiltelefon. Emlékszem az egyik példában, ketten megbeszélik, hogy délután három körül az egyik hívni fogja a másikat. Ezért az már WC-re sem mer elmenni, nehogy épp akkor jöjjön a hívás. Ám az nem jön. Igen, mindenben lehet találni valami negatívat, de miért is keresnénk azt? Keressük inkább azt, hogyan legyünk örömteliek.

Az első, ami akadályozhatja az örömünket, az a perfekcionizmus: ha valaki tökéletes akar lenni. Sosem tudja elfogadni önmagát éppen azért, mert valamit nem tökéletesen csinált meg. Ezzel önmagára és környezetére is hatalmas terhet tesz, és sohasem lesz teljes mértékben elégedett.

A másik, ha valakinek alacsony az önbecsülése. Amikor úgy érzi, hogy teljesen mindegy, él-e vagy nem, amikor nem éli meg azt az örömöt, ami az istenképiségben rejlik. Ahhoz, hogy másokat szeressünk, saját magunkat is tudnunk kell szeretni. Becsüljük azt, akik vagyunk. Gyerekeknél figyelték meg, hogy ha saját magukat nem tudják szeretni, nem tudnak mit kezdeni azzal, ha mások ennek ellenére szeretik őket. Nem értik, hogyan szeretheti őket a másik, amikor ők ezt nem érdemlik meg, ezért nagyon nehezen fogadják be a szeretetet. Ez egy ördögi kör. Oda kell figyelnünk arra, hogy be tudjuk fogadni a szeretetet. Legyen kellő önbecsülésünk, higgyük el, hogy ha nem is érdemeinkért, de Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Egyszer egy lelkigyakorlaton hallottam, ha elesünk az úton, akkor három parancs van: feláll, koronát igazít, tovább megy. Isten gyermekei vagyunk, nem szabad, hogy az alacsony önbecsülésünk elvegye az örömünket.

Van még néhány akadálya az örömnek, ilyen a megfelelési kényszer, amikor valaki azt nézi, hogy mások szemében jó legyen. Ez egy állandó börtön, mert az illető nem tud szabad lenni.

A következő akadály a pesszimizmus. A magyar hajlik arra, hogy mindenben a rosszat lássa meg. Hiába süt a nap, már halljuk: „meglesz ennek a böjtje”. Vagy: „idén jó lett a termés, majd jövőre biztosan rossz lesz”. Hajlamosak vagyunk mindent negatívan látni.

Akadály a bizalomhiány is. Ha valaki nem képes bízni a másikban, állandó rettegésben él.

És az aggódás. Nagyon sok ember szokása. Állandóan aggódnak. Egyszer egy nagymama jött oda hozzám: „Atya, az unokám elment külföldre nyaralni, én azóta nem tudok aludni. Mi lesz ott vele?" Mondtam neki, remélem, az unokájának is elmondta, hogy nem fog aludni addig, amíg haza nem jön, hátha ettől boldogabb lesz a nyaralása... Nem szabad aggódnunk!

Örömünket elveheti a bűnbánat hiánya is. A lelkünket nyomja a bűn, ahelyett, hogy megszabadulnánk tőle a bűnbánat szentségében.

A meg nem bocsájtás is elveheti az örömünket. Úgy véljük, a másik bocsánatkéréssel tartozik nekünk. Ám ha én haragszom a másikra, az az én örömömet rombolja le.

A félelem az öröm egy újabb akadálya. Általában az ismeretlen jövőtől félünk, de fontos, hogy ez ne árnyékolja be a mai napunkat. A múlttól már nincs mit félnünk, a jövő előttünk van, viszont a jelenben élünk.

Elveheti az örömünket a mindennapi taposómalom is, amikor már nincsen semmire időnk. Fiatal házasok mondják, hogy valami megváltozott ahhoz képest, amikor még udvaroltak egymásnak. Akkor tudtak egymásra időt szakítani a dolgos hétköznapokon is. Azóta csak a verkli van. A napi gondok is elvehetik az örömünket, ha hagyjuk, hogy ezek lenyomjanak bennünket.

Aztán elvehetik az örömünket a különböző kapcsolati feszültségek a környezetünkben. Esetleg nem is nekem van valakivel gondom, hanem két olyan embernek egymással, akiket egyformán szeretek.

A betegség idején is nehéz megtalálni az örömöt. Nem is csoda, hiszen egy betegség alapvetően levertséggel jár, de ne hagyjuk, hogy elvegye az örömünket.

Az önutálat is elveheti az örömünket. Egyszer egy kamaszlány mondta nekem, mikor arról a parancsról volt szó, hogy szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat: „Jaj annak, akit én úgy szeretek, mint saját magamat”. Ha nem szeretem magamat, akkor hiányzik belőlem az öröm. (Itt nyilván az egészséges önszeretetről van szó, nem az önző egoizmusról.)

Az összehasonlítás is lehet a boldogtalanság forrása. Erre egy szentírási példa: Dávid és Saul. Dávid hárfázik Saulnak, aki aztán hadvezérévé teszi. Az egyik jelenetben, ezt olvassuk: „amikor azonban Dávid a filiszteus megverése után visszafelé tartott, kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Saul király elé énekelve, körtáncot lejtve, ujjongó dobokkal és csörgőkkel, és egyre csak ezt zengedezték a játszó asszonyok: megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret. Nagyon megharagudott erre Saul, nem tetszett neki ez a beszéd, és ezt mondta: Dávidnak tízezret adtak, nekem pedig ezret adtak. Mi hiányzik még neki, mint a királyság? Ettől a naptól kezdve Saul nem nézett egyenes szemmel Dávidra” (1Sám 18,6–9). Hányszor hasonlítjuk mi is össze magunkat mással, és biztosan van olyan tulajdonságunk, amiben alul maradunk.

Káin és Ábel történetében pedig azt látjuk, hogy a boldogtalanság oka az irigység volt.

A féltékenység is elveszi az örömünket. Ilyenkor az egyik fél képtelen bízni a másikban. Ez azért van, mert úgy gondolja, ő nem elég jó a másiknak. Folyton bizonyítania kell, ami tönkre tudja tenni az örömöt, a kapcsolati örömöt is.

Amikor csak azt figyeljük, hogy a szomszédnak miben van többje és versenyre kelünk vele, ugyancsak elveszi az örömünket. Ez a kivagyiság.

Gyakran ítélkezünk mások felett, pedig kik vagyunk mi, hogy mást megítéljünk? Nem jó, ha ítélkeznek felettünk, és az sem jó, ha mi ítélünk el másokat.

Az ábrándozás örömtelenségére egy rajzfilmsorozatból vett példával szeretnék rávilágítani. A Mézga család című mesében egy-egy epizód utolsó mondata többször is így hangzott Paula, a családanya szájából: „Miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?!” A Szentírásban is találunk ilyet a Kivonulás könyve 16. fejezetében: „azt mondták nekik Izrael fiai, bárcsak meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ettünk kenyeret. Miért hoztatok ki minket ebbe a pusztába? Hogy éhen veszítsétek ezt az egész sokaságot?” Visszasírják a rabszolgaságot, mert ott legalább volt mit enni. A jövőről is ábrándozhatunk, ám ha rájövünk, hogy amit kitaláltunk magunknak, nem megvalósítható, elvész az örömünk.

Rombolja az örömöt a sérelmek dédelgetése, amikor a sebesülésünkből fegyvert kovácsolunk. Amikor valakire csak úgy tudunk tekinteni, hogy ő az, aki elkövetett valamit ellenem.

Így veszi el az örömöt a harag is, ami mindig rossz tanácsadó és a bosszúvágy. Mások kritizálása, vagy, ha éppen minket kritizálnak, szintén nem örömteli. Ha mások tekintetétől félünk, az is gúzsba köt minket.

Aztán örömünket elvehetik a körülmények is. Nem mindenki él a legjobb körülmények között. A kérdés az, hogy tudok-e függetlenedni a környezetemtől, a körülményektől.

Hosszú lenne mindent részletesen végigvenni, ami elveszi az örömöt, de felsorolásképp álljon itt még néhány példa a teljesség igénye nélkül: a bűn, a kudarc, a csalódás, a szomorúság, más fájdalma, a szenvedés, a hiábavalóság, a feleslegesség érzés vagy éppen a visszautasítottság. Sorolhatnánk még, mi minden tudja elvenni az örömünket, pedig Isten az örömre tanított bennünket. Emlékszem, egyszer egy ifjúsági találkozón, Altöttingben a stuttgarti püspök prédikált, amiből azóta is őrzök a szívemben egy mondatot. Különböző országokból másfél ezer fiatal volt ott azon a rendezvényen, melynek záró miséjén azt mondta a főpásztor: most tele van örömmel a szívetek, amikor hazamentek, vigyázzatok, őrizzétek meg, mert a sátán el akarja venni az örömötöket. Ne adjátok oda neki!

Akadálymentesítés

Mit tehetünk hát? Hogyan őrizhetjük meg mégis az örömöt a szívünkben?

Az öröm, a boldogság helyes hozzáállás kérdése. Talán Szent Ágoston mondta, ha a körülményeken nem tudsz változtatni, akkor változtass a hozzáállásodon, mert az rajtad múlik. A boldogság felé az első lépés az alázat. Ha alázattal vagyok a világ és mások felé, az mindig öröm forrása. Az alázatnak három következménye van: csökken a bennünk lévő stressz, gazdagodnak a kapcsolataink, mert egy alázatos embert mindig szívesen látnak az emberek, s Isten az ő hatalmas erejét adja az alázatosaknak, mert nem magukban bíznak, hanem Istenben.

Mint láttuk, számos akadálya van az örömünknek, aminek az eléréséhez akadálymentesítést kell végeznünk. Ehhez mindenkinek jó szívvel ajánlok egy könyvet, mégpedig a Szentírást. A Szentírásban megtalálható az öröm forrása, és kiolvasható belőle, hogy a felsorolt akadályokat hogyan tudjuk elhárítani.

Az első, ami elvette az örömünket, az a perfekcionizmus volt. A Példabeszédek könyvében ezt találjuk: „Az ember okosságát türelmén lehet lemérni, és becsületére válik, ha a hibát el tudja nézni” (19,11). A perfekcionista észreveszi a tűhegynyi kis foltot a szép fehér terítőn, még ha a terítőnek a 99,99 százaléka teljesen tiszta is. Ő mindig a hibát nézi. De az ember becsületére válik, ha a hibát el tudja nézni – a sajátját is.

Ha az alacsony önbecsülés veszi el az örömünket, akkor jusson eszünkbe Izajás próféta 43. fejezetének első öt verse, amiből most csak egyet idézek: „Mert drága vagy szememben, becses vagy, és én szeretlek téged” (Iz 43,4). Ha alacsony az önbecsülésünk, akkor gondoljunk arra, hogy ezt Isten rólunk mondta. Mi másra lenne még szükségünk? Egyszer a párizsi metrón egy muzulmán kislányt csúfoltak az osztálytársai, és ő rezzenéstelenül tűrte. Jó néhány percig tartott ez így, miután befejezték, csak annyit mondott: „Tudjátok, mindez engem nem érdekel, mert én Isten lánya vagyok.” Ez a meggyőződése megvédte attól, hogy a többiek csúfolódása elvegye a szíve örömét.

Ha valaki folyton a környezetének akar megfelelni, vagy esetleg azt várja tőle a környezete, hogy változtasson, akkor egy kérdést kell feltenni: „El tudsz-e fogadni olyannak, amilyen vagyok? Mert én ilyen vagyok.” Jó válasz persze nincs erre. Ha azt mondja az illető, hogy igen, akkor köszönöm szépen, de többet ne szólj. Ha azt mondja, hogy nem, akkor megkérhetem, hogy próbáljon ő változtatni a hozzámállásán, mert Isten is elfogad úgy, ahogy vagyok. (Természetesen itt nem a deviáns magatartásról van szó, amin nagyon is kell változtatni). Ugyanakkor, ha igényes szeretettel szeretnek, az nekem is segít a szeretetben növekedni, és egyre szerethetőbbé tenni magam. Pál apostolnál ezt olvassuk: „Mert ti szabadságra vagytok hivatva, testvérek, csak a szabadság ne legyen kibúvó a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak! Mert az egész törvény egy mondatban teljesedik be, mégpedig ebben: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat«” (Gal 5,13–14).

A pesszimizmusra, ami elveszi az örömöt, a rómaiakhoz írt levélben találunk megoldást: „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (12,21). A pesszimista is és az optimista is rossz látásmóddal él a világban. A pesszimista nem hajlandó tudomást venni a jóról, az optimista nem hajlandó tudomást venni a rosszról. Akkor mi a helyes út? A keresztény, azaz a reménykedő hozzáállás: látom a rosszat, de bízom a Jóistenben, hogy jót tud kihozni mindenből. Mi, keresztények a remény hordozói vagyunk. Örüljünk a jelenben annak, ami éppen jó, ne azt nézzük, mi válhat rosszá.

A piszteuó görög ige azt jelenti, hogy hiszek, és egyben azt is, hogy bízom. Egy szó van rá. Amikor kimondom, hogy hiszek, abban benne van, hogy bízom. A bizalomhiány a hit hiánya. Szükségem van arra, hogy bízni tudjak, mert Isten is bízik bennem, én pedig bízhatom benne. Tudnom kell bízni másokban, kérve Isten segítségét, ha netán olyan emberben kell bíznom, aki esetében ez nehezebb, hogy adjon erre lehetőséget – a józan ész határain belül. Ha bízni tudok másban, akkor sokkal boldogabb és könnyedebb lesz az életem. Ha jól belegondolunk, nap mint nap tanúsítunk bizalmat mások iránt – anélkül, hogy ebbe belegondolnánk. Ahányszor csak kilépünk az utcára, rengeteg emberben bízunk meg. Bízunk abban, hogy mindenki betartja a KRESZ szabályait. Ha bemegyünk a lakásunkba, megbízunk az építőben, a tervezőben, hogy ott nem lesz bajunk. Ha élelmiszert vásárolunk, bízunk abban, aki elkészítette, hogy nem mérgezte meg. Ha az alapvető, egészséges bizalom hiányozna belőlünk, rettegésben töltenénk az életünket.

Az aggódás a következő, elhárítandó akadály. Máté evangéliumában hétszer is szerepel: „Ne aggódjatok!” A hegyi beszédben ezt olvassuk: „Mert azt mondom nektek, ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál?” És egy picit később: „Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit is hozzátenni?” És ismét pár verssel később: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondogassátok, mit együnk, vagy mit igyunk, vagy mibe öltözködjünk, mert ezeket a pogányok keresik, hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát, s annak igazságát, és mindent megkaptok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért, a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja” (Mt 6,25; 27; 31–34).

Leplezzük le az aggódást! Az aggódásunkkal senkinek sem segítünk. Ahogyan a nagymama sem tudott segíteni azzal, hogy nem alszik, amíg az unokája külföldön nyaral. Az aggódást, ha felfedezzük magunkban, át kell váltani imádságra. Ha valakinek például messze él egy családtagja, aki éppen valamilyen nehézséggel küzd, nyilván nem tud az illető odamenni, de aggodalmát imádsággá tudja változtatni: „Istenem, segítsd meg őt!” Míg az aggodalom elveszi az örömünket, az Istenbe vetett bizalom visszaadja. Ahogy Mária a kánai menyegzőn nem tett mást, mint megkérte Jézust, hogy gondoskodjon róluk, mert nincs boruk. És noha Jézus először visszautasítja, Mária mit mond a szolgáknak? „Tegyetek meg mindent, amit mond!” Ebben benne volt a bizalom. Nem aggódik, hanem kéri a fiát, és rábízza. A Jóisten a legjobbat tudja kihozni mindabból, amiben benne vagyunk. Ne aggódjunk tehát, hanem mondjunk helyette egy imát: „Jézusom, rád bízom ezt a személyt, ezt a helyzetet”.

A következő, ami akadályozza az örömünket, a bűnbánat hiánya. Feloldását Lukács evangéliumában találjuk: „A farizeusok és az írástudók [emiatt] zúgolódtak. »Miért esztek és isztok együtt a vámosokkal és a bűnösökkel?« – kérdezték tanítványaitól. Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek” (5,30–32). Jézus arra hív minket, hogy tartsunk bűnbánatot, mert a bűnbánat mindig felemel.

Egy újabb gátoló tényező a meg nem bocsátás. Ismerjük az evangéliumot: az úr elengedi az egyik szolga hatalmas tartozását, aki viszont nem cselekszik ugyanígy szolgatársa kisebb tartozása kapcsán. Ezért aztán börtönbe kerül, ami a tisztítótűz előképe. Onnan csak akkor lehet kiszabadulni, ha megkapjuk a kellő kegyelmet. „…az Úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének” – olvassuk Máténál (18,34–35). Láthatjuk, annak rossz, aki nem tud megbocsájtani, mert haragudni nagyon fárasztó... Ráadásul a meg nem bocsátásnak vannak fizikai tünetei is: álmatlanság, fejfájás, migrén, gyomorpanaszok, étvágytalanság. Lehet, hogy az egész mögött egy meg nem bocsátott bűn húzódik meg. Amikor megbocsátok, akkor győzök – önmagam felett is. Ilyenkor fontosabb a másik személy, mint az ügy, ami miatt meg kell bocsátanom.

Az öröm ellenlábasa a félelem. Bár nem számoltam utána, úgy tudom, hogy a Szentírásban 365-ször van benne, hogy „Ne félj!” vagy „Ne féljetek!” A szeretet kizárja a félelmet. A félelem általában a jövőre vonatkozik, mert a jelent már ismerjük, azon már nem tudunk változtatni. Ha félelem fog el, megint csak ez a mondat kell, hogy elhagyja a szívünket és az ajkunkat: „Jézusom, bízom benned! Kérlek, adj erőt és bátorságot!”.

Mókuskeréknek nevezzük, amikor nem tudunk kiszakadni a hétköznapok forgatagából. A Mk 6,31-ben ezt olvassuk: „Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek meg egy kicsit. Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy még enni sem volt idejük”. Szabad megpihennünk. Van legális pihenés, ami nem egyenlő a lustálkodással. Ahogy Szent Ferenc fogalmazott: a „szamártestvérnek” is pihennie kell, meg kell adnunk a testnek, amire szüksége van.

A napi gondokkal kapcsolatban azt mondja Szent Péter az első levelében: „Alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Bízzátok rá magatokat, mert gondja van rátok” (5,6–7). Hisszük ezt? Vagy inkább a napi gondok kötnek le? Amikor Luther Mártonnak többen is panaszkodtak, hogy annyi a dolguk és nincs idejük imádkozni, ő azt válaszolta: „annyi dolgom van, hogy muszáj egy órát imádkoznom”. Talán mindannyian megtapasztalhattuk már, ha imádkozunk, ha Istenre bízunk dolgokat, akkor sokkal jobb megoldások születnek, mint amit mi találtunk volna ki.

A kapcsolati feszültségekre a második korintusi levélben találunk választ: „Testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz” (13,11). Ha egyetértésben élünk, a békesség Istene ott lesz velünk. Béketeremtőknek kell lennünk; nagy örömforrás, ha sikerül két embert kibékíteni egymással. Nekünk, papoknak egyik szolgálatunk, amikor haldoklókat látunk el. Az egyik legnagyobb öröm, amikor valakit a halálos ágyán sikerül Istennel kiengesztelni, és tiszta lélekkel megy át a másik világba.

A következő akadály a betegség. Amikor Lázár haldoklott, a nővérei, Márta és Mária üzentek Jézusért „Uram, íme, akit szeretsz, beteg. Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: »Ez a betegség nem válik halálára, hanem Isten dicsőségére, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia.«” (Jn 11,3–4). A zsidó felfogás szerint összefüggés van a bűn és a betegség között. A vakon született meggyógyításának történetében a tanítványok azt kérdezik: ki vétkezett, ő vagy a szülei? „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei” – felel nekik Jézus (Jn 9,3). A betegség, ha elfogadjuk, ha felajánljuk azért, hogy mások szenvedése csökkenjen, például a tisztítótűzben szenvedő lelkeké, vagy bárki más megtéréséért, akkor a betegség szomorúságáért az evangelizáció örömét kaphatjuk cserébe.

A bűntudat helyét adjuk át a bűnbánatnak. A bűntudat lehúz, a bűnbánat felemel. A bűntudat, az a nyugtalanító érzés, aminek nem tudjuk az okát, a sátántól jön, aki vádol bennünket. Különböző gondolatokat ébreszt bennünk, majd a másik oldalról meg oldalba bök: „látod, mire gondoltál?” Ezzel nyilván összezavar minket. Még a megbánt bűnökért is vádol. Ilyenkor érezzük, hogy valami nem stimmel, de nem tudjuk, mi az oka. Ha a szentgyónásban letesszük a bűneinket, Isten eltöröli azokat, tehát nincsenek. A bűnbánat miből áll? Belátom, hogy valami rosszat tettem, és kérem Isten bocsánatát. Isten az alázatosakat felmagasztalja. A bűntudat lehúz, a bűnbánat felemel. Cseréljük a bűntudatunkat bűnbánatra!

Az öröm útjából az összehasonlítás akadályát is el kell gördíteni. Láttuk Saul és Dávid esetét. Pál apostol azt mondja a korintusiakhoz írt első levélben: „én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adja” (3,6). Teljesen mindegy, hogy ki, mit csinált, a növekedést Isten adja. Azaz tudjuk, hogy mindent Istentől kapunk. Kicsit odébb, a 4. fejezet 5–7 versében ezt olvassuk: „Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkait megvilágítja, s a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza”. – Ez kulcsmondat Pál apostolnál, hiszen amikor mi összehasonlítjuk magunkat mással, akkor aszerint ítélünk, amit látunk vagy hallunk, s lehet, hogy nem tudjuk a hátteret, a motivációt. Szokták mondani, hogy minden család szebb kívülről, mint belülről. Vagyis mindenhol megvannak a keresztek, a nehézségek. Nem érdemes összehasonlítgatni, mert mindig fogunk jobbat találni. Így folytatja Pál: „Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől. Ezt pedig, testvérek, értetek alkalmaztam magamra és Apollóra, hogy rajtunk tanuljátok meg: »Ne többet annál, ami írva van!« Senki se fuvalkodjék fel kérkedve az egyikükkel a másikkal szemben. Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,5–7) Mindenki annyi talentummal kell, hogy elszámoljon, amennyit kapott, nem többel. Aki sokat kapott, attól sokat kérnek számon, nem jó tehát, ha irigykedve nézünk másra, akinek valamiben több jutott.

Az irigység a következő akadály. Káin esetében látjuk, hogy Isten számon is kéri, mi van Ábellel. „Őrzője vagyok én testvéremnek?” – kérdez vissza a bűnös (Ter 4,9). Ha irigykedünk a másikra, szeretnénk a helyébe lépni. Azt szeretnénk, ha nekünk olyan jó lenne, mint neki. De a „csomagot” egyben kell nézni. Az az élet, amit Isten elgondolt rólunk, az úgy teljes, ahogy van. Lehet, hogy követünk el hibákat, de elszúrni csak akkor tudjuk, ha véglegesen hátat fordítunk Istennek.

A féltékenységgel is kezdenünk kell valamit. A szeretethimnuszban ezt találjuk: „a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. A szeretet soha meg nem szűnik”. Ezért, ha valaki féltékeny valakire, akkor kérje az önbizalom lelkületét, merje elhinni, hogy a társa azért döntött mellette, mert így találta jónak. Ha a másiknak nem kell folyton bizonyítania, hogy szeret, akkor sokkal szabadabban tudnak a párok együtt élni. A féltékenység gúzsba köt, míg a másikban való bizalom örömmel tölt el: ő engem választott, és bízhatok benne.

A kapzsiság nagy örömtolvaj. Lukács evangéliumában Jézus figyelmeztet bennünket: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete” (12,5). Nagyon szegényen is lehet boldogan élni, és nagyon gazdagon is lehet nagyon boldogtalanul. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja” (Mk 8,36). Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Képzeljük magunk elé a képet, hogy a mérleg egyik serpenyőjében van a nyugdíjemelés, egy aranyérem, a kis lakásunk, sőt az egész világ, a másikban pedig a lelkünk. Jézus azt mondja, hogy egy lélek sokkal értékesebb, mint az egész világ. Döbbenetes! Versenyre kelhetünk, hogy kik vagyunk, mit értünk el, de nem a földi karrier számít. Egyetlen egy dologra kell törekednünk, hogy szentek legyünk.

Az önzés elhárításának aranyszabályát Máténál olvashatjuk: „Amit akarsz, hogy veled tegyenek, te is azt tedd másnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem másét is” (7,12). Olyan egyszerű ez! Ha azt keresem, mi jó a másiknak, az nekem is jó lesz. Ha a közjót szolgálom, az nekem is jó, mert a közjóban az én javam is benne van. Ha nem önző módon élek, hanem azt keresem, hogyan segíthetek másnak, hogyan adhatok hálát, hogyan tudok mások örömére lenni, az az én szívemet is örömmel fogja megtölteni.

Ábrándozás a jövőben és a múltban. A filippiekhez írt levelében Pál apostol ezt mondja: „Testvérek, nem képzelem magamról, hogy már magamhoz ragadtam, de egyet igen, felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van. Így futok a cél felé annak a hivatásnak a jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban” (3,13–14). Nagyon szeretem Pál apostolnak ezt a mondatát: feledem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van. Teljesen mindegy, honnan jövök, mindegy a múltam. Éljük meg lehetőségként, ami előttünk áll.

A sérelmek dédelgetése ellen csak egy szabály van: ne kovácsoljunk fegyvert a sebeinkből. Istennek azzal is lehet terve, hogy minket megbántottak. Még ha gyermekkorunkban is ért minket sérelem, felnőttként, keresztényként imádkozhatunk az ellenünk vétőért, és kérhetjük a Jóistent, hogy bocsássa meg minden bűnét. Isten a rosszból is jót tud kihozni.

Azt mondják, a harag a szeretet másik arca. Ha a szeretet nem lenne elváró, azaz igényes, akkor nem lenne igazi szeretet. „Érted haragszom, nem ellened.” Ám a harag rossz tanácsadó, ezért ha valakit szeretek, akkor azért haragszom, mert tudom, hogy jobbra képes, többre képes, tőle többet várhatok. A 4. zsoltár ezt mondja: „bár haragusztok, ne vétkezzetek!”. Rejtsétek el szívetekbe nyugvóhelyeteken, és békéljetek meg. Áldozzatok igaz áldozatokat, és bizalmatokat az Úrba vessétek”. Ha haragusztok, ne vétkezzetek! A haraggal kapcsolatban a helyes döntés: a megbocsájtás, a másokért való ima. A bosszúvágyról azt mondja a római levél: „Ne tegyetek a magatok ügyében igazságot, kedveseim, hanem adjatok helyet az isteni haragnak. Mert meg van írva, enyém a bosszúállás, én majd megfizetek – mondja az Úr. Hanem ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni, mert ha ezt teszed, eleven parazsat gyűjtesz a fejére” (12,19–20). Az első tesszaloniki levélben pedig ezt olvassuk: „Vigyázzatok, hogy senki rosszért rosszal ne fizessen, hanem mindenkor szolgáljátok egymást, és mindenki javát” (5,15).

Sorolhatjuk tovább még az örömünknek az akadályait, de azt hiszem, rájöttünk arra, hogy a Szentírásban találunk mindenre megoldást. Szeretettel hívok mindenkit advent hátralevő részében is, hogy forgassa a Szentírást! Bármilyen örömben is szenvedünk hiányt, a Szentírásban találunk rá megoldást. Jézus maga akarja, hogy örömünk teljes legyen. Ha ő örömre teremtett bennünket, és még sincs bennünk öröm, akkor meg kell vizsgálnunk önmagunkat.

Legyen ez az advent ennek a lelkiismeret-vizsgálatnak az ideje. Nézzük meg, hogy mi veszi el az örömünket, mert ha Isten örömre teremtett, akkor az öröm hordozójának kell lennünk.

Fábry Kornél

 

 

 

 

A triduum további részei

A hit kételyei

Biztonság és bizonyosság

 

 

2020-12-20

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks