Egyik papismerősünk éppen ebédjét fogyasztotta egy étteremben, amikor hirtelen megállt mellette egy bőrdzsekis, motoros fiatalember, kezében a bukósisakjával, és látva a pap öltözékét, aki klerikusi gallért viselt, megkérdezte őt: „Ön ugye pap?”

Az irgalom felemel, gyógyít, utánunk jön, elénk siet. Ha befogadjuk az irgalmas Atyát, mi is az irgalom edényei lehetünk; különösen azok előtt, akiket szégyellünk, megvetünk. Leginkább a kiszolgáltatottak, a szenvedők, a peremre jutottak éhezik és szomjazzák az irgalmat, s Jézus azt szeretné, ha követői egyre közelebb kerülnének az irgalomhoz és a szenvedőkhöz.

Templomunk oltárán egy régi és szép, ezüstözött kereszt fekszik, ki tudja már mióta. A kereszt egyik oldalába a megfeszített Krisztus alakja van belegravírozva, a másik oldalán a feltámadt, dicsőséges Krisztus képe látható. Amikor a pap áldást ad ezzel a kereszttel, akkor a Megfeszítettet látja, a hívek pedig a Feltámadottat.

„A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”, de a történelem zivataros századait, ezredeit számba venni mégis fájdalmas és nehéz. Hosszú és rögös út vezet az őskortól napjainkig, melyen elődeink meneteltek, s melyet nemes egyszerűséggel történelemnek nevezünk.

A Krisztusban hívők különböző felekezetei közötti közeledésnek több évtizedes hagyománya van. A keresztények egységéért évente tartott imahetet 1968 óta közösen készíti elő az Egyházak Világtanácsa és a Keresztény Egységet Előmozdító Pápai Tanács, így az idei alkalom egyben fél évszázados jubileum is.