Emberemlékezet óta ismerjük és gyakoroljuk a vendégséggel járó rítusokat. Ősszüleink, Ádám és Éva a Paradicsomban vendégeskedtek, és a kert minden fájáról ehettek, kivéve egyet. Történetükből kiderül, hogy a vendégjoggal járó visszaélés komoly bonyodalmakat szülhet, jóllehet a vendéget mindig megilleti a vendégbarátság.

Aratás után vagyunk, így a zsoltárossal együtt mi is mondhatjuk Istenünknek: „Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a Földről” (65. zsoltár). Szent István ünnepe a kenyér ünnepe is, mert ilyenkor vesszük kezünkbe és a szánkba az új kenyeret. Hálás szívvel konstatáljuk, hogy idén is meghallgatásra talált az imánk, és megadatott nekünk a mindennapi kenyér, amelyben az ég és a föld egymással összeér.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) készülve, ami kicsit több mint egy év múlva lesz, illő és üdvös, hogy mélyebben elmélkedjünk a mi Urunk Jézus Krisztus testéről. Az Eucharisztia az egyház csúcsa és forrása.

Békéről álmodó világunk egyre békétlenebb, egyre harciasabb, gyakran háborúknak is teret ad. Azonban nemcsak a háborúban szólnak a fegyverek, de a vallások, ideológiák mentén is hangos kardcsörtetés hallható, nem beszélve az olykor nagy robajjal erodálódó emberi kapcsolatokról, családi csataterekről.

Az élet minden pillanata egyszerre elmúlás és megújulás. Nagypéntek délutánján és húsvét hajnalán ugyancsak e kettő találkozott egymással. Az elmúlásnak a kereszt, a föltámadásnak, a megújulásnak az üres sír a szimbóluma. Jézus megízlelte az elmúlást, a halált, harmadnap pedig a megújulást, a föltámadást.