Jézus Krisztus születése sokakat megmozgatott. Az evangéliumi beszámolókat olvasva lehetetlen nem észrevenni azt, hogy mindenki mozgásban van. Ennek evilági oka Augustus császár népszámlálási rendelete, hiszen emiatt mindenki köteles volt származási helyére visszatérni. Így válik érthetővé a betlehemi szállástalanság.

Jézus a mi arcunkat viselve kopogtat az ajtón, és bebocsájtásra vár. E titokzatos találkozás tükörbe nézéssel kezdődik, mert adventben a Názáreti mindenekelőtt a mi arcunkat viseli, akiknek az ajtaján kopog. Ajtók és arcok találkozásáról van itt szó, kérdés, hogy fölismerjük-e ebben a csodát.

Mit tennénk, ha tudnánk, hogy elérkezik a világ vége? Az utóbbi pár évtizedben, többször is „túléltük” a világvégét – valószínűleg előtte is, de manapság a „globális faluban” élve az egész világ tudja az adott napot. A legutóbbi világvége szeptember 23-ára lett beharangozva, egy numerológus híressé vagy éppen hírhedté vált teóriája szerint.

A kettős könyvelés két rubrikája ugyancsak meghatározza az életünket: hol tartozunk, hol meg követelünk. Némileg hasonlók vagyunk ama adós szolgához, aki tízezer talentummal tartozott a királynak, neki pedig száz dénárral tartozott a társa. Az ő adósságát egészen elengedték, de ő nem volt hajlandó erre, pedig sokkal kevesebbel tartoztak neki (Mt 18,21–35).

Minden ember hivatva van az Istennel való egységre, a szeretetre, és az örök életre. Keresztényként arra is, hogy életünkkel hirdessük Isten országát. Ezen belül kell megtalálni azt az életállapotbeli hivatást, amit Isten nekünk szánt.