Jézus a mi arcunkat viselve kopogtat az ajtón, és bebocsájtásra vár. E titokzatos találkozás tükörbe nézéssel kezdődik, mert adventben a Názáreti mindenekelőtt a mi arcunkat viseli, akiknek az ajtaján kopog. Ajtók és arcok találkozásáról van itt szó, kérdés, hogy fölismerjük-e ebben a csodát.

Mit tennénk, ha tudnánk, hogy elérkezik a világ vége? Az utóbbi pár évtizedben, többször is „túléltük” a világvégét – valószínűleg előtte is, de manapság a „globális faluban” élve az egész világ tudja az adott napot. A legutóbbi világvége szeptember 23-ára lett beharangozva, egy numerológus híressé vagy éppen hírhedté vált teóriája szerint.

A kettős könyvelés két rubrikája ugyancsak meghatározza az életünket: hol tartozunk, hol meg követelünk. Némileg hasonlók vagyunk ama adós szolgához, aki tízezer talentummal tartozott a királynak, neki pedig száz dénárral tartozott a társa. Az ő adósságát egészen elengedték, de ő nem volt hajlandó erre, pedig sokkal kevesebbel tartoztak neki (Mt 18,21–35).

Minden ember hivatva van az Istennel való egységre, a szeretetre, és az örök életre. Keresztényként arra is, hogy életünkkel hirdessük Isten országát. Ezen belül kell megtalálni azt az életállapotbeli hivatást, amit Isten nekünk szánt.

A hajlék az a hely, ahol a hontalan otthonra lel. Lélekben fejet hajtva, kissé meghajolva, levett sarukkal lép a szent helyre, ahol testének, lelkének nyugalmat talál. Ezt üzeni nekünk szép magyar szavunk, a hajlék, melybe régen alacsony ajtaja okán valóban csak meghajolva, fejet hajtva lehetett belépni.