Sok éve már annak, hogy összeházasodtak s kéz a kézben elindultak azon az ösvényen, ami a közös jövendőt jelentette számukra. Lázas szerelmük a hétköznapok zajos és fárasztó forgatagában szép lassan odaadó szeretetté szelídült. Kezdetben fiatalok és lelkesek voltak, úgy érezték övék a világ.

„Forma dat esse rei” – mondja a latin mondás, miszerint a forma adja a dolog lényegét. Ily módon a látható forma, amely a szemünk előtt van, a számunkra láthatatlan tartalomról tanúskodik. Mert a tartalom és a forma olyanok, mint a sziámi ikrek, szinte elválaszthatatlanok egymástól.

Gyermekkorom szívszorító emlékei közé tartozik a fehér bottal kopogtató, óvatosan araszoló, örökös sötétségben tapogatózó emberek látványa. Akkoriban vakoknak, ma látássérülteknek nevezzük azokat, akik sötét éjszakában élnek, akiknek hiába tündököl a nap. „Pedig édes a világosság, jó látni szemünkkel a napot”, ahogy a Prédikátor mondja.

Emberemlékezet óta ismerjük és gyakoroljuk a vendégséggel járó rítusokat. Ősszüleink, Ádám és Éva a Paradicsomban vendégeskedtek, és a kert minden fájáról ehettek, kivéve egyet. Történetükből kiderül, hogy a vendégjoggal járó visszaélés komoly bonyodalmakat szülhet, jóllehet a vendéget mindig megilleti a vendégbarátság.

Aratás után vagyunk, így a zsoltárossal együtt mi is mondhatjuk Istenünknek: „Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a Földről” (65. zsoltár). Szent István ünnepe a kenyér ünnepe is, mert ilyenkor vesszük kezünkbe és a szánkba az új kenyeret. Hálás szívvel konstatáljuk, hogy idén is meghallgatásra talált az imánk, és megadatott nekünk a mindennapi kenyér, amelyben az ég és a föld egymással összeér.