Gyermekkorom szívszorító emlékei közé tartozik a fehér bottal kopogtató, óvatosan araszoló, örökös sötétségben tapogatózó emberek látványa. Akkoriban vakoknak, ma látássérülteknek nevezzük azokat, akik sötét éjszakában élnek, akiknek hiába tündököl a nap. „Pedig édes a világosság, jó látni szemünkkel a napot”, ahogy a Prédikátor mondja.

Emberemlékezet óta ismerjük és gyakoroljuk a vendégséggel járó rítusokat. Ősszüleink, Ádám és Éva a Paradicsomban vendégeskedtek, és a kert minden fájáról ehettek, kivéve egyet. Történetükből kiderül, hogy a vendégjoggal járó visszaélés komoly bonyodalmakat szülhet, jóllehet a vendéget mindig megilleti a vendégbarátság.

Aratás után vagyunk, így a zsoltárossal együtt mi is mondhatjuk Istenünknek: „Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a Földről” (65. zsoltár). Szent István ünnepe a kenyér ünnepe is, mert ilyenkor vesszük kezünkbe és a szánkba az új kenyeret. Hálás szívvel konstatáljuk, hogy idén is meghallgatásra talált az imánk, és megadatott nekünk a mindennapi kenyér, amelyben az ég és a föld egymással összeér.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) készülve, ami kicsit több mint egy év múlva lesz, illő és üdvös, hogy mélyebben elmélkedjünk a mi Urunk Jézus Krisztus testéről. Az Eucharisztia az egyház csúcsa és forrása.

Békéről álmodó világunk egyre békétlenebb, egyre harciasabb, gyakran háborúknak is teret ad. Azonban nemcsak a háborúban szólnak a fegyverek, de a vallások, ideológiák mentén is hangos kardcsörtetés hallható, nem beszélve az olykor nagy robajjal erodálódó emberi kapcsolatokról, családi csataterekről.