Magnóliák esőben

A Lungomare sétány 1889-től 1911-ig épült a tengerparton. 12 km hosszú, Voloskótól, mások szerint Preluktól a gesztenyés faluig, Lovranig. Mondják, hogy minden időben szép. Elhatároztam, hogy sétálunk rajta, felfrissíteni a korábbi emlékeket.

 

Nem olyan világ ez, ami gyorsan változik. A házak, paloták, szállodák nagy része az Osztrák-Magyar Monarchia idejében épült. Hosszú történetük alatt irodalmi alkotások, szerelmek, híres emberek kapcsolódtak a palotákhoz. A fák, kertek változása évszakfüggő. Meg-megújulva ismétli ez a világ önmagát. Visszatérésünket sem lehet gyorsnak nevezni. Három éve, tavasszal sétáltunk erre legutóbb. 

Abbáziából Rijekába a motoros tengeri kirándulás az Istra szállodától indul. Lassan mozgok, ezért előre megyünk, hogy ne várjanak ránk. A hajó már a kis szűk kikötőben várja a kirándulókat. A három évvel ezelőtti hajókirándulásról ismerjük a kormányost. Akkor apjával hajózott, harmonikán játszott, együtt énekeltek. A hajót ezalatt idegenvezetőnk, Miklós kormányozta. Cholnoky Viktor Trivulzió szeme című művében írja: „Barátom egy hórihorgas, fekete és kampós orrú dalmata. Illetve nem is dalmata már, hanem abból a sajátos, sem nem szerencsés, sem nem szerencsétlen vérvegyülékből való, ami az Adria északi sarkában szűrődött össze az olasz és délszláv vérének megkeveredéséből, és amit szeretnék kvarneró-kreolnak nevezni el. Mert ebben a keverék fajban nagyon sok kreolság van. A teste a délszlávtól kapta a marcialitást, az olasztól a villogó szemet és fekete hajat. A lelkében ott van a morlák vadsága, de már csak szilajsággá gyengülve az olasz gyávaságtól, a tengerparti nép vállalkozó kedve, egyesülve a hegylakó makacs kitartásával, a szláv elandalodás az olasz üzleti szellem mellett, a lazzaroni semmittevésvágya a kecskepásztor munkabírásával. Ez a faj kontemplatív és mégis cselekvő, meg van benne a kezdésre való nagy tehetség, de hiányzik belőle a siker végérvényes megfogásának képessége. Azonkívül szereti a bombasztot és a pózt, mint az olasz, s a beszédjében is használja. De amellett része a lelkének a mesemondás és az egyszerűség, mint a szlávnak, elkalandozó és tárgyias is előadásában is.”

Azóta kettévált a család. Apa, az énekes, új hajót vett, azzal járja a Rijeka körüli vizeket. Fia, a tangóharmonikás a régi hajón a kapitány. Az idén lesz az esküvője. Fiatal matrózzal hajózik. Egyetemi hallgatónak látszik, aki szünidei keresetért jött el dolgozni. Figyelve végez minden munkát, mintha tanuló lenne. Kevesen vagyunk. Indulás után kínálás van, zene nincs. A pálinka iható, a borok ‒ különösen a vörös ‒ kevésbé. Kóla, ásványvíz egészíti ki a választékot.

A hullámokra figyelve megyünk, nem egészen Rijeka felé. A nyílt vízen a hullámzás kedvezőbb irányú. A rijekai nagy kikötő zöld oszlopa felé fordulunk. Szakszerű idegenvezetés mellett is sokáig tart, amíg a hosszú móló mellett beérünk a belső kikötőbe. Nem a sarokba kötünk, ahol most kisebb vitorlások állnak. A csodahajók előtt benyúló mólónál állunk meg. Elindulunk a többször bejárt úton, a három piaci csarnok felé. Hátranézek. A távoli nyugati sziget fölött sötét az ég, pedig már dél elmúlt. A mólón túl haragosak a hullámok.

A már rituális séta után visszaindulunk a kikötőbe. Kerülgetjük az utcai asztaloknál ülve ebédelő, vagy csak hűsölő turistákat. Vezetőnk terelgeti a csoportot:

 – Induljunk vissza, mielőtt a rossz idő ideér!

Viharról senki nem beszél, de feszült mindenki.

Kiérve a móló védőfala mögül, megváltozik a világ. A hullámok és a szél először eső nélkül játszottak a motoros hajóval. Megérkezett az eső is. A fiatal matróz leereszti a szél felőli védőponyvát. Az utasok áthúzódnak a szél alatti oldalra. Beöltöznek, akiket a reggeli indulás napsütése nem tévesztett meg, és van mit felvenniük. A bátrabb utasok elbotorkálnak a kis italos szekrényig. Az ásványvíz és a pálinka fogy, de a karcos vörösbornak is akad néhány pártfogója. A kormányos ügyesen kormányozza a hajót Opatija felé úgy, hogy a felcsapódó hullámok és a dülöngélés veszélye minél kisebb legyen.

Az utasokon nem látszik félelem.

Kevesebbet mosolyognak, várják az út végét. A partot takarja az eső; hosszú az út, amíg átérünk. Óvatosan, a voloszkói kikötő sarkában, Albegro al Mare hajdani kis kocsmájánál kötünk ki. Türelmesen segítik, amíg mindenki partra száll a kikötőpart kőfala mellett liftező hajóból. Lassan hátrálnak ki a hullámzó víz felé. Időre megy valahova. Lehet, hogy az anyakikötőjébe, mert mára neki is elege lett. Szakadó esőben, a napvédő sátortetők alatt, az itt rekedt vendégekkel együtt várjuk, hogy enyhüljön az eső, csituljon a vihar. Az erős szélben nehezen ítélhető meg, hogy a vízből mennyi az eső vagy a szél hozta víz.

Elindul a csapat az Angiolina parkon keresztül, a sétányt követve. A víz felőli oldalon, a hírességek betonfalán színészek, híres emberek graffitije. Az esőben szürkék, ázottak. Túlsminkeltek. Olyanok, mint a síró bohócok. Elhaladunk a híres bambuszliget mellett. A park magnóliabokrairól a széltől függően folyik, vagy csak csöpög a víz. A színüket vesztett virágok olyan hatásúak, mint az átázott selyempapír művirágok. A világító magnóliaszín elveszett. Elvitte az eltűnt napfény. Jobbra a vékony hegedűs szobra. Pavilon előtt áll. Jó időben vidám dallamot játszhat… Most szívesen beállna a pavilontető alá, hogy védje hegedűje húrjait. Neki sem könnyű, de nekünk sem. Mire egy esernyő alatt átérünk a parkon, bőrig ázunk. Az eső felveszi a szakadó helyett a gyengébb, de tartós figurát, majd a reménytelen változatot.

Elmaradunk a csoporttól.

Felmehetnénk a Marshala Tita útra, várni a buszra. Keskeny utcácskán felfelé mászni, az esőben várni a buszt ‒ erről lebeszéljük egymást. A Lungomarén lassan haladunk. A korlát mellett kerülgetem a tócsákat. A lány a sirállyal szürke, kerülni kell, most akadály inkább, mint látnivaló. A bronzsirály türelmesen várja az eső végét. Megszokta már. A kis csónakkikötő is kerülő. Szobra alulöltözött turista, akárcsak mi, csak ő nagyobb türelemmel ázik. Egyedül van. Ez az idő nem az összefonódó párok ideje, akik a naplemente utáni magányt várják.

Rójuk az utat, vizesen, morogva, fázva.

A sétány – még a szóra gondolástól is fázom – mellett álló hatalmas, egészen a tengerig nyúló fáról víz csurog a nyakamba. A máskor telt házas, elegáns étterem szomorkodik az ürességtől. A gondosan körbefaragott törzsű pálma levágott levelei zsindelyként azt sugallják, hogy létezik védett, száraz hely is ebben a nedves világban. A fordulóban álló gömbölyded szobor didergő fókára hasonlít. A hullámok dühösen csapódnak a keskeny, vízhez vezető szürke szikláknak. Nyomasztó a szürkeség, a tócsakerülgetés, és az alig látható tenger. 

Esőben is elegáns a tenger felőli korlát. 

A függőleges oszlopok arányos, finoman dekorált kockáinak felső vége gömbölyű, kedvet, és lehetőséget ad a kapaszkodáshoz. Biztonságot, védelmet sugall, hogy a korlát két vízszintes csőből készült. A szecessziós lámpák betonlábakon állnak. Tejfehér üvegburájuk még nem világít. Nincs még este, csak a szürkeség miatt esti a délután. Ritkán találkozunk emberekkel a sétányon. Hozzánk hasonló elázottak igyekeznek fedett helyre. A Slatina strandra ér a sétány. Kivilágított sátorban fújjuk ki magunkat. Fehér ruhás vöröskeresztes nők üde foltként jótékonykodnak, beszélgetnek, mosolyognak az eső ellen menekülőkre. Továbbindulunk az alagút végét jelentő szállodánk felé. A szürkéből sötétedő este lesz. Az eső vigasztalanul esik.

Visszajutunk az indulási kikötőhöz.

A sétány kapaszkodóval ér a szállodához. Induláskor csinos nő árult itt rövidebb-hosszabb hajóutakra jegyeket. Táblákat akasztott a kerítésre, színes hívogató képeket. Most se nő, se színes képek, viszont az egyre erősebben fújó szél az arcunkba vágja a vizet. A kőfalon a Lovran felirat és a nyíl furcsa mintákat kap a lefolyó víztől. Arra figyelmeztet, hogy a hajóút után a Lovranska Vrata étterembe készültünk a hagyományos halvacsorára.

A szálloda strandjánál az összezárt napernyők szárny nélküli madarakként feszülnek a szélnek, csurog róluk a víz. Bőrig ázva érünk a szállodába. A tengerre néző kávézó padlóján vízcsíkot húzunk. Pap issza teáját az asztal mellett állva, reverendában, szárazon. Fürkészi a szürkeséget, amit máskor tengernek neveznek. Feketeségével beillik a szárnyatlan madarak közé, de róla nem csurog a víz. A nyomunkban hagyott vízcsík a lifthez vezet, majd a folyosó szőnyegére csepegve jelzi jöttünket. Szobánkig egyre vékonyodó, vizes csíkot húzunk. A forró zuhany, néhány kupica hazai törkölypálinka, a takaró, és a korai elalvás megvédett a megfázástól.

Besüt szobánkba a nap.

Arra gondolok, hogy ez a reggeli nap keltegeti melegével Abbáziát is. Fiume fölött a megrepedt felhők közötti réseken vörös fényű napsugár szűrődik át. Száradnak a magnólia bokrok. A lassan nyíló virágok a hajnali napfénytől vörös árnyalatúak. Mire a nap megjelenik, a virágok újra rózsaszínükben tündökölnek. Köszöntik a fényt, a meleget.

Újra híres szépségében virul a kert, felejtve a tegnapi esőt, vihart. Fürdőzők készülnek a napozáshoz. Kinyitották a napernyőket. Szárnyuk lett a madaraknak. Eltűnt a szürkeség. Kékség és napfényszín vette át a tengert és a sétányt. Lungomare folytatja a száz évnél idősebbek végtelent váró életét.

Tormási György

 

 

2020-05-08

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks