Magyar verbita missziósok emléke a Fülöp-szigeteken

Több mint ötven éve érkeztek az első magyar verbita misszionáriusok a Fülöp-szigetekre. Erre emlékeztünk azon az ünnepségen, amelyet a manilai magyar nagykövetség szervezett az öt verbita atya tiszteletére a misszió Quezon Cityben lévő temetőjében.

 

„Fontos feladatomnak tartom, hogy megtaláljam magyar elődeim örökségét, akik hozzájárultak az itteni lakosság szellemi, egészségügyi, oktatási és társadalmi helyzetének javításához. Tanítottak, iskolákat, kórházakat, templomokat építettek. Ott hirdették Isten igéjét, ahol a legszükségesebb volt. Közéjük tartoztak a Fülöp-szigeteken szolgáló verbita atyák: P. Rácz János, P. Tunkel Viktor, P. Bellér Lajos, P. Halász Lajos és P. Werner József, akik egész életük során Isten szolgálatában álltak, és missziójuk nagyon aktív, sikeres részét végezték a Fülöp-szigeteken” – mondotta Bencze József nagykövet.

A Fülöp-szigetekre érkezett öt magyar atya változatos életutat járt be. Közülük ketten a Fülöp-szigeteken fejezték be munkájukat, hárman azonban életük végén visszatértek Magyarországra.

P. Rácz János huszonkilenc évet töltött hithirdetőként a Fülöp-szigeteken. Ő volt az első magyar verbita a szigetvilágban. 1948-ban érkezett. Nemsokára kinevezték iskolalelkésznek, majd iskolaigazgatónak. Később kórházlelkész, plébános és szemináriumi rektor is volt.

P. Tunkel Viktor ötvenkét évet töltött itt. 1949-ben érkezett a Fülöp-szigetekre. Rendi nevelő, plébános volt, illetve más missziós tevékenységekkel is foglalkozott. 1956-ban nevezték ki a kelet-mindoroi Baco plébánosává, ahol huszonhét évet töltött. Három-négy évtizeddel ezelőtt a missziónk része volt az egyházmegyei papnevelés is, így Viktor atya Tagbilaran City-i egyházmegyei szeminárium nevelője is volt egy ideig.

P. Halász Lajos negyven évig dolgozott a Fülöp-szigeteken. 1954-ben érkezett. Több mint harminc évig volt misszionárius Nyugat-Mindoro sziget Sablayan nevezetű városában, ahol „Sablayan atyjának” nevezik őt mind a mai napig. Nem ok nélkül! Ott mindent ő alapított: az óvódától a kórházon keresztül a főiskoláig. Adományokból gyűjtötte össze a dolgozók bérét, az építési költségeket és a többi kiadásokat. Kiváló gazdasági érzéke volt, de mindvégig lelki ember maradt. Élhetett volna a vallásos városlakók között, de gyakran vállalt magára veszélyes utakat a hegyekben lakó törzsekhez.

P. Werner József huszonhárom évig volt a Fülöp-szigeteken misszionárius. 1954-ben érkezett és elsősorban Mindoróban működött: Naujan, Mamburao és San Jose városokban. A Mindoro SVD Régió rendfőnökeként is szolgált.

P. Bellér Lajos harminchárom évig élt a Fülöp-szigeteken. 1956-ban érkezett. Egyenesen a pangasinani Binmaley plébániára küldték, ahol 1989-es Magyarországra költözéséig működött. Gondosan elsajátította a Fülöp-szigetek talán legnehezebb helyi nyelvét, így a liturgikus és imádságos imaszövegek fordításában is részt tudott venni.

Az öt atya mindegyike a II. világháború után hagyta el Magyarországot. Az előző évtizedek keresztény Magyarországában nevelkedett verbita szerzetesként mindenképpen a külföldi misszióra készültek, ahová a kommunista hatalomátvétel miatt csak illegálisan utazhattak ki, a német nyelvterületen keresztül. Ott az ötvenes és a hatvanas évek elején abban a szellemiségben éltek, mely szerint a nácizmus szörnyűségei után most a kereszténység ad új erőt a világnak. Később, a II. vatikáni zsinat idején az atyák már a Fülöp-szigeteken voltak, ahol ugyan formálisan bevezették a zsinat egyes vívmányait, amelyek csak felszínesen rakódtak rá a hagyományos, régi spanyol és helyi pogány elemeket tartalmazó népi vallásosságra. Az atyák ennél a szintnél mélyebb és intellektuálisabb lelki életet és hitoktatást vittek el a legtávolabbi településekre is. Európai gyökereik révén hatékonyabban tudtak adományokat gyűjteni, mint a helybeliek, így szebb templomokat tudtak építeni, több ember gyógyulásához tudtak hozzájárulni, színvonalasabb oktatást tudtak megszervezni. Sok helybeli vette észre, hogy „nézzétek, a magyar atya plébániáján diavetítő is van”, amiről máshol álmodni sem merhettek. Az öt atya a külföldi adományokkal sohasem sajátmagát gazdagította, hanem a helybelieket. Nekik a német jótevők szívesebben adtak modern technikát, mert tudták, hogy a magyar atya majd vigyáz a diavetítőre, hiszen tudja és ismeri annak használatát.

Rácz János és Tunkel Viktor atya a Fülöp-szigeteken hunyt el. Szent Arnold rendalapítónk eredeti elképzelése szó szerint alkalmazta a missziós kiküldetésre az Úr Jézus mondását: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,62). Ez azt jelentette, hogy a távoli misszióból bizony nem volt hazalátogatás. (Ma már háromévente hazamehetünk, és viszontláthatjuk rokonainkat, ismerőseinket.) A két Lajos atya (Halász és Bellér) azonban visszakerült Magyarországra 1989 után. Jól ismertem őket. A távoli misszióban szerzett képességeiket, például emberi kapcsolatok terén, hazájukban újra hasznosíthatták. Halász atya fantasztikus, a Fülöp-szigeteki erdei törzseknél begyakorolt kapcsolatteremtő képessége révén a posztkommunista Magyarországon olyan jótevők ezreit tudta megnyerni a misszió támogatásának, akik addig az egyházat nem is ismerték. Mégis nehezen illeszkedtek vissza a megváltozott magyar valóságba – talán mert előzőleg szilárdan meg voltak győződve arról, hogy véglegesen a Fülöp-szigeteken maradnak. Más eset Werner József atyáé, akit továbbképzésre küldött a Fülöp-szigeteki verbita közösség Rómába, ahol felismerték tehetségét, és az általános rendfőnökség székházának rektorává nevezték ki. Utána egy olaszországi verbita házban dolgozott, míg őt is áthelyezték Magyarországra, ahol novíciusmesterként nevelte missziós szellemre a rendi ifjúságot.

A magyar katolicizmus szegényebb lett, mióta a papi és szerzetesi hivatáson gondolkodók nem fontolgatják a távoli misszióba indulást. Be kell vallani, hogy erről maguk a missziós rendek is tehetnek, amióta az „Európa is missziós terület” jelmondat túlzott hangoztatásával önsajnálatra, egzotikus képekkel a jómódúak nyaralására vagy a szegénységre utalnak. Meg vagyok győződve arról, hogy az anyaországtól való földrajzi távolság olyan eszköz, amely a személyes nemzeti érzéssel együttműködve megnyitja a szívet a hit mélyebb dimenziói és az egyház egyetemességének megélése felé. A hazától elválasztó földrajzi távolság ugyanis olyan teljesen új helyzetbe illeszti a hithirdetőt, amely megkerülhetetlenné teszi a kérdést: miért is vagyok itt. Nemcsak nyaralni, vagy szociális segítségnyújtás miatt megy oda, hanem formálnia kell az ott lakók világnézetét. Ez csak akkor lehetséges, ha teljesen beleéli magát az ottani körülményekbe, és felfedezi mindazt, ami azokat az embereket beillesztheti a katolikus egyház egymilliárdos közösségébe.

Az atyák apostoli módon álltak a hithez. Nem lelki vagy szociális tűzoltás miatt tettek meg tízezer kilométert, hanem mert a hitben olyan értéket láttak, amely minden ember számára elősegíti világunk megértését és az emberek boldogulását. Ezért gondolták úgy, hogy nemcsak fel kell világosítani mindenkit erről, hanem ezen túlmenően tovább is kell adni a hitet a világ legtávolabbi részein élőknek is.

Bátrak voltak. Abban az időben sokkal nagyobb egészségügyi és kulturális kihívásokkal kellett szembenézniük. Hajóval kellett utazniuk küldetésük helyszínére, hetekig. Életük középpontjában Isten volt. Isten mindenütt velük volt, és ezt ők pontosan tudták.

Alkotó emberek voltak. Elhagyatott helyeiken sokszor hiányzott a templom és plébániaépület. Állandó, szervezett keretek nem segítették életüket, de azon a távoli helyen ők voltak a plébános, a püspök és a pápa. Sőt az orvos, a mérnök és a tanár is.

Jézus a távolba küld: „Menjetek el az egész világra!” Ezzel a hithirdető egy teljesen más világba veti bele magát. Így tudatosan emelkednek ki abból, amit Heidegger, az átlagemberről szólva „épp-ide-vetettségnek”, a véletlennek való kiszolgáltatottságnak nevezett. „Az épp-ide-vetettség (Geworfenheit) arra utal, hogy ismeretlen erők anélkül, hogy megkérdeztek és magam akartam volna, ebbe a testbe, ebbe a jellembe, erre a történelmi helyre és a világmindenségnek erre a pontjára helyeztek s magamra hagytak”.[1] Az öt hithirdető atyát azonban nem a sors vetette ki valahová, hanem lelkek halászaként ők vállalkoztak szent hivatásukra, mely az otthon elhagyásával járt.

Példaértékű tehát a manilai magyar nagykövetség gesztusa, mellyel elismerték magyar ügynek a magyar misszionáriusoknak a filippínókért végzett munkáját. Jó lenne, ha magyar plébániák, lelkiségi mozgalmak is így éreznének, sőt lelki és anyagi támogatásukkal is kitüntetnék a magyar missziósok Európán kívüli kezdeményezéseit. Amikor magyar missziós munkálkodik, mindig a magyar katolikus közösségnek a világméretű katolikus közösségbe illesztéséért is dolgozik.

Lányi Béla SVD

 

 


[1] Wolfgang Stegmüller: Korunk hat német filozófusa, 17. o., Horn András weboldalán: http://nemetfilozofia.hu/filozofia_ontologia_heidegger.html

 

 

 

 

2020-09-21

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks