Máriakék

„És összegyűjtöm őket a föld határairól az ünnep napjára.”
(Jer 31,18)

Végre vett egy zászlót. Eddig még soha nem volt a kezében olyan zászló, amelyikre rámondhatta volna, hogy az övé. Most már van, és elhozta magával Csíksomlyóra, hogy fogadalmat tegyen. Mert nem akármilyen hely alkalmas fogadalomtételre. Az utóbbi évtizedekben meghatározhatatlan módon minden történés erre a helyre húzta. Talán ősei vére éledt benne újra, mert akárki akármit mond, úgy van az, ahogy a régiek tartották: „A vér nem válik vízzé!”

A Nyeregben már rengetegen gyűltek össze, de még mindig felfelé hömpölyög az emberáradat a hegy oldalában. Öröm nézegetni a sokféle viseletbe öltözött embert, akikről könnyes szemmel állapította meg, hogy ezek is mind mi vagyunk, mi, magyarok. A matyó, a kalocsai, a csíki, az árvalányhajas és szalmakalapos szatmári legények, a csángóviseletes, és ki tudná még elmondani, honnan valók, arcukon büszke méltóságot tükrözve, meghatározhatatlan belső finomsággal mozogtak ünneplőikben.

A templomi zászlók gúlái köré egyre többen telepedtek le. A csoportja is felért a Nyereg azon részébe, ahonnan a hármas oltár még látható volt, ugyanakkor felfelé, az erdő felé, és a városra is szép kilátás nyílt az emelkedőről. Csíksomlyó hegyén lassan talpalatnyi föld sem maradt szabadon. Ameddig a szem ellátott, körös-körül emberek özönlöttek.

Volt, aki mindjárt gyóntatót keresett, volt, aki szomját oltotta, és lombokból vagy valamely ruhaféléből árnyékot készített magának.

A csíkszentdomokosiak mellett találtak helyet. Mire mindannyian letették hátizsákjaikat és elhelyezkedtek a fűben, elkezdődött a szertartás. Mellette egy székely harisnyás, mellényes bácsi ült, aki imakönyvét kérés nélkül eléje fordította, hogy együtt énekeljenek. A dicsőséget azonban kívülről tudta, nagyon szerette énekelni. Hangja csodásan szállt a hatalmas térben, egyenesen a mennyei kupola felé. A bácsi nem énekelt, csak hallgatta, aztán egyszer csak rátette kezét a karjára, és gyengéden megszorította. Viszonzásul a bácsira mosolygott, ezzel meg is beszélték a dolgot.

A püspök úr tanítása elemi erővel hatott. A párhuzamok hamar megvilágosodtak benne a példabeszéd és a jelenkor történéseinek összefüggésében. A szavak nemcsak elméjét, de szívét is megérintették. Érezte, hogy lelke megerősödött.

Mise után a csoport feloszlott, a tagok elszéledtek. Ott állt egyedül a ritkuló embertömegtől egyre zöldebbé váló réten. Hátizsákkal a hátán. Várt még egy darabig azon töprengve, merre induljon el. Aztán elhatározta magát, elővette az összehajtogatott zászlót a hátizsákjából, és elindult vele az oltár mellett álló kegyszoborhoz. Három kislány szorgoskodott a szobornál, akik az odanyújtott tárgyakat a szoborhoz érintették.

Átadta a zászlót az egyik kislánynak. Miközben a gyerek a szoborhoz érintette, ő megtette a fogadalmat: Boldogasszony! Ígérem, hogy ezt a zászlót minden körülmények között megőrzöm! Kérlek, segíts meg bennünket!

Hogy miben segítsen? Azt nem kell kimondani. Tudja, és szavak nélkül is érti, hogy minden egyes magyarért aggódik, különösen a határon túliakért, akik annyi zord esztendő ellenére is kitartanak magyarságuk mellett. A zászló pedig mindent elmond. Az életet, a hitet és a reményt, amit az ember a holnapokba vet, hogy újra és újra élet, hit és remény vegye birtokba ezt a kis hazát, ezt a földet. S ha ez meglesz, akkor minden meglesz.

Most, hogy a zászló megszentelődött, nyelet kellett volna hozzá szerezni. Ez a kicsi feladat csak nem fog ki egy magát székely-magyarnak valló asszonyon? A tisztás széléig ment, megfelelő vastagságú suhángot keresett. Bicskájával levágta, megtisztította a zöld levelektől az ágat, és mire felballagott a Nyereg felső részébe, elkészült a faragott nyél. A Nap már árnyékot vetett a domboldalra. Úgy gondolta, itt megpihen. Keresett egy pocoktúrást, beleszúrta a zászlót, hadd lengesse a szél. Letelepedett mellé a fűben, szemben az oltárral.

Figyelte az embereket, nézelődött. Nagyon elégedett volt a mai nappal. Valami könnyű mámoros hangulat szállta meg, magabiztosság: – No lám, mégsem lehet minket csak úgy lesöpörni, van ebben a népben erő, csak jó vezető kellene neki, egy igaz ember. De nekünk is igazzá kell válni, akkor választhatunk majd igazat magunk közül – forgatta fejében a gondolatokat.

Elmélázva a látottakon, egyszer csak megéhezett. Órájára nézett, fél négyet mutatott. Jó lenne falatozni.

Az embersereg megritkult, úgy ötméteres körben senki sem volt körülötte. Elővette hátizsákjából az ennivalót: kenyeret, húst, zöldpaprikát és a vízzel töltött üveget. A kenyeret előző nap vette a szeredai piacon. Kicsi, kerek kenyér volt, kétemberes, illatos rozscipó. Keresztet vetett rá a bicskájával, ahogyan anyjától látta, és megszegte, de nem harapott bele. Ott ült, mindkét kezében egy-egy fél cipóval, mintha valamire még várnia kellene. Csak tartotta, tartotta és várt. Aztán eszébe jutott, hogy elmond egy áldást, amit az asztalnál szoktak étkezés előtt: „Édes Jézus légy vendégünk…” Nem. Nem így kell mondanom – gondolta ‒, hiszen egyedül vagyok. Újra kezdte: „Édes Jézus légy vendégem, áldd meg, amit adtál nékem. Engedd Uram, hogy jól essék, Jézus neve dicsértessék! Ámen.” Mégsem kezdett enni. Tovább várt. Lassan rádöbbent, hogy nem esne jól egyedül ennie. Amikor ez eszébe jutott, meghallotta a csendet, ami hirtelen körülvette. Ez a csend nem bizonyult másnak, mint a lélek áldott nyugalmának. A békesség és a boldogság nyugalma, a kimondatlan szeretet áradása körülötte és benne. E nagy nyugalomban megfogalmazódott, amire eddig várt: „Bárcsak ne lennék egyedül, bárcsak megoszthatnám valakivel ezt a békességet, ezt a kenyeret! Istenem! Küldj valakit! Szívesen adnék neki, akár ha egy darabka kenyeret is!” – szakadt fel benne a gondolat, miközben továbbra is mozdulatlanul ült, kezében a két fél kenyérrel, lefelé bámulva a völgybe.

Talán egy másodperc sem múlt el, ahogy a gondolatának a végére ért, egy női hang szólalt meg mögötte.

– Jó napot kívánok! Ne haragudjon, hogy megszólítom. Adna egy szelet kenyeret?

Nem hitt a fülének! Ez nem lehet! Hiszen, amit gondolt, azt nem mondta ki. És lépéseket sem hallott. Hogyan lehet ez?

Nem mert hátra fordulni, mert félt, hogy nem talál ott senkit. Először maga elé motyogta, aztán a felocsúdás hangján bátran megismételte:

‒ Hogyne adnék! Adok én, még kettőt is – válaszolta boldogan. – Üljön le ide, üljön le! ‒ Nagyon örülök magának! – és miközben helyet csinált a melegítő kabátkáját szélesebbre húzva a fűben, lassan a hang irányába fordította a fejét. Kicsit lesunyva, a láb felől közelítve emelte fel tekintetét. Az asszony cipőjét látta meg először. Aztán felnézett, és az egész alakot átölelte a tekintete. A szőke hajú, kék szemű vendég világoskék kosztümben állt mellette, és mosolygott.

– Nekem örül? Miért?

– Mindjárt elmondom, csak üljön le! Együnk együtt! – mosolygott egyfolytában, és még arrébb húzódott, hogy helyet adjon.

– Igazán, csak egy szelet kenyeret kérek! Elég lesz az is. Lemaradtam a csoportomtól, és elvitték az ennivalós táskámat magukkal – mondta az asszony, miközben lekucorodott a felkínált helyre.

A zászlótulajdonos minden falatot szeretett volna megosztani, mert ezt az ajándékot és ezt a kegyelmet csak köszönni szabad, és a kérőt nem lehet üres kézzel elengedni.

Megosztotta az ennivalóját, innivalóját, két körtét is előhalászott a táskából, miközben elmesélte az asszonynak, hogyan is történt az a dolog az ő kívánságával. És Ágnes, mert ezen a néven mutatkozott be az asszony, vegye tudomásul, hogy Isten ajándéka. Elmesélte a zászlót is, amely az övé, és most már minden jeles napon kiteszi majd a háza homlokzatára, hogy így üzenjen minden arra járónak. Az asszony bólogatott, figyelmesen oda-odafordítva a fejét, és gyakran elmosolyodott. Jólesett látnia ezt a mosolyt, mert szeretetet érzett benne. Ahogy ürült a hátizsák tartalma, és egyre könnyebb lett, úgy érezte önmagát is egyre könnyebbnek, mintha valami nagy terhet rakott volna le.

Mire befejezték a falatozást, az emberek újra gyülekeztek a hegyen. Kezdődött a Csíksomlyói Passió előadása.

Felálltak, együtt mentek a kordonhoz, ahol helybeli fiatalok eljátszották Krisztus szenvedését és keresztre feszítését. Döbbenten látta, hogy a kötélből font korbács ütései valódiak, és vörös hurkákat ütnek a Jézus szerepét vállaló ember testén. Minden valódinak tűnt, és olyan hatással volt rá, mintha egy lenne a korabeli bámészkodók közül. Pergő könnyein át nézte az iszonyatot. A mellette álló férfi észrevette, hogy elsírja magát. – Ne sírjon! – szólt hozzá. – Az az ember vezeklésként vállalta Jézus szerepét. Ilyenkor megbeszélik, és ő kérte, hogy az ütések valódiak legyenek. Ez minden évben így van. Ezután jobb ember lesz, higgye el!

Az az ember, ott, a kordonon belül háromszor elesve, felcipelte a nehéz keresztet a tetőre, ahol a római katonáknak öltözöttek a keresztre fektették áldozatukat. Kötelekkel odakötözték a kezét, lábának egy kicsi tartó volt odaszegezve, hogy arra támaszkodhat. Elkezdték felállítani a keresztet. Látta, hogy az ember így is szenved a fájdalomtól. Nem bírta tovább nézni. Ágnes felé fordult, hogy elmondja neki, ezt nem tudja elviselni, inkább elmegy Csobotfalvára, a csángó misére. Hiába kereste. Az asszony már nem volt ott. Végigkutatta tekintetével a hegyoldalt, amikor a Nyereg túloldalán, a Salvator-kápolnánál észrevette a kék ruhás asszonyt, amint belép a kápolnaajtón. Vajon miért ment el szó nélkül? Lehet, hogy őt is megviselte a látvány…

Amint ezen elmélkedett, felvillant benne vendégének kék szeme, kék ruhája. Olyan kék, mint a székely zászló, mint a Mária-szobrok palástjának a kékje. Érdekes! Vajon véletlen egybeesés volt ez, vagy valami más?

Tizenhat évvel ezelőtt történt. Azóta, ha meglátja ezt a kék színt, mindig az jut eszébe, ahogy csíksomlyói kenyérvendége kék kosztümjében belép a kápolna csendes homályába.

Szakáli Anna

2021-09-21