Megérkezés

Mottó: A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania (Mt 8,20)

Sohasem érezte magát igazán otthon. Talán még magzat korában sem, hiszen az ötvenes évek elején is nehéz idők jártak a magyarra. Pesten született, ott is nőtt föl, de nem érezte, hogy ez a lüktető, zajos nagyváros lenne az ő valódi otthona. A családi otthon kevés kényeztetéssel, mégis szeretettel vette körül, különösen is Ómama, az apai nagyanyja részéről.

 

Azonban ez az otthon sem volt olyan biztonságos fészek számára, hogy gyermekként is gyakorta ne szorongott volna. Nem sejtette, hogy mi hiányzik neki, sőt még azt sem, hogy hiányzik valami. Csak az ürességet érezte gyakran, a lelkében lakozó űrt, amely nemcsak elbizonytalanította, de meg is bénította olykor. Miként a költőnek, neki is a semmi ágán ült a szíve, s a kis teste hangtalan vacogott a benne lévő ürességtől. Olyan megfoghatatlan volt ez az érzés, mintha egyre csak a levegőt markolta volna, vagy valami csúszós, sikamlós dolgot, amely minduntalan kicsúszott a kezei közül. Ilyenkor elbizonytalanodott, meglehetősen szorongott, mint aki végképp eltévedt az ismeretlenség homályos és kusza útvesztőjében.

Olykor azt álmodta, hogy keres valamit, egy várost, egy utcát, egy házat, ahol már lakott valamikor, s ahová álmában visszavágyott. A Kádár-korszak gyermekeként kisiparos családban nőtt föl, ahogy akkoriban mondták, maszek fényképész volt az édesapja. Emiatt aztán sűrű csend és hallgatás vette körül a család múltját illetően, amelyről csupán annyit lehetett tudni, hogy korábban Nagyváradon éltek. Kamaszkorában látta először Nagy-Magyarország térképét, amit a fölöttük lakó doktor bácsi mutatott meg neki legnagyobb ámulatára. Sokáig nem értette, ha Magyarország olyan nagy volt, amilyen, miért lett olyan kicsi és töredezett, mivel az iskolában éppúgy nem hallott Trianonról, mint Márai Sándorról.

Ily módon a múltat illetően a sancta simplicitas, a szent együgyűség jegyében telt ifjúsága és kezdődő férfikora is. Sem otthon, sem másutt nem beszéltek a hajdani hazáról, a gyönyörűséges Erdélyországról, mely a Kárpátok karéjában, annak oltalmazó árnyékában húzódott meg, s egészen a lágyan fodrozódó, végtelenbe hullámzó Adriáig terjedt. Erdély, Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék ismeretlen tájak, fehér foltok voltak számára. A székely himnuszt, s a többi úgynevezett irredenta éneket már fölnőtt fejjel ismerte és tanulta meg énekelni. Egyre inkább megértette, hogy az ő hazája valójában nem az a tenyérnyi terület, melyet most Magyarországnak neveznek, de ennél jóval nagyobb, mondhatni óriási.

Ekkor még nem érzett a haza hiányzó részei miatt fantomfájdalmat, melyet azok éreznek, akiknek testrészeit ugyan már amputálták, de azok mégis elviselhetetlenül fájnak. Csak később, a nyolcvanas években, amikor részt vett az erdélyi misszióban segélycsomagok szétosztásában, érezte a határon, hogy valami elveszett az életéből, s ettől összeszorult a szíve.

Amikor a Királyhágón átkeltek, szemérmesen nyelte a könnyeit, melyeket még önmaga előtt is szégyellt. Egyre többet gondolt arra, hogy a gyökerei Partiumba, sőt Erdélyországba nyúlnak, hiszen a szülei nagyváradiak, de nagyszülei erdélyiek. Emlékeiből igyekezett előhalászni minden szót, amit annak idején a családról hallott, megtudhatott. Eltűnődött azon, hogy miért nem beszéltek neki többet a szülei az igazi hazáról, őseik földjéről, az erdélyi fészekről. Bizonyára nemcsak a félelem némította el őket, de a fájdalom is, s nem akarták a szívüket fájdítani azzal, hogy hajdani hazájukat emlegetik. Azonban a kimondatlan, elhallgatott fájdalom még nagyobb szenvedést okozhatott nekik, miként a Zsoltárosnak, aki így vall erről: „Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett.”

Ő azonban egyre többet emlegette erdélyi gyökereit, s egyre inkább úgy érezte, hogy ilyenkor otthonosabb körülötte a világ. A rendszerváltás után sokat hallott Trianonról, most már nyíltan lehetett beszélni róla, mint nemzeti létünk nagy temetőjéről, Mohácsról. Az első szabadon választott miniszterelnök, Antall József szavai mélyen megrendítették, amikor beköszönő beszédében ezt mondta: „Én lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Keserédes érzései támadtak a mondat hallatán, a tragikus országvesztés miatt keserűség, a magyarság összetartozása miatt édes öröm töltötte el a lelkét. Elszakíthattak, de el nem választhattak minket egymástól – gondolta némi vigaszra lelve a vigasztalanságban.

Teltek-múltak az évek, a trianoni tragédia emlékezete eközben az összetartozás napjává nemesült. Senki nem ünnepelt ezen a gyászos napon, de a határon túliakra gondolva Madách szavait idézve mondhatta bárki: „Testvérem van számos millió.” Nagy-Magyarország tájait bejárva ő is ismerősökre, barátokra, testvérekre talált. Aztán elérkezett a centenárium napja, amikor éppen száz éve mondták ki a világ legigazságtalanabb békediktátumát.

A megemlékezések, Apponyi Albert beszéde, a történészek tényeket feltáró tudós szavai még jobban elmélyítették a Trianonról való tudását és érzéseit. Egyre jobban érezte Krisztus keresztjének a súlyát, megfeszített nemzetének fájdalmát. Rádöbbent, hogy ő maga is áldozata mindannak, ami annak idején történt. Egyik nagyapja, aki vasutasként szolgált Erdélyben a visszacsatolásnál a családot költöztette, a hideg vagonban megfázott, súlyosan megbetegedett és meghalt. A szülei ugyan nagyváradiak voltak, de elhagyták a számukra oly kedves Pece-parti Párizst, Pestre költöztek a háború után. Ő sem Pesten születik, ha nincs Trianon, és a családja sem lesz kénytelen szerencsét próbálni egy számára ismeretlen új világban.

Hirtelen hiányozni kezdett neki mindaz, amiről ő csak álmodhatott, ami valamikor volt, de ma már híre-hamva sincs: a régi otthon, a pékség, ahol friss, meleg kenyeret meg kalácsot sütöttek minden hajnalban. S a nagyszülők erdélyi, szászrégeni és székelykáli háza, kertje, otthona is elveszett. Milyen jó lett volna gyerekként találkozni velük, bújócskázni, elrejtőzni valahol az udvaron vagy a házban, s izgatottan várni, míg megtalálja őt nagyapja, fölkapja s magához szorítja. (Egyik nagyapját sem ismerhette, mindkettő korán elhunyt.) A szíve lassan megtelt el nem sírt könnyeivel, most már tudta, mi hiányzott neki mindig is, amikor azt az ürességet érezte. Atyáinak földje, hajléka, ahol ő is otthon érezhette volna magát, s melyhez neki is jussa volt, hisz az ő gyökerei is onnan erednek. Most úgy érezte, hogy nagyon szegény és mégis nagyon gazdag. Szegény, mert az igazi otthon helyett, melyet az ősei teremtettek Isten áldásával maguknak és neki, örökre elveszett; s mégis gazdag, hajdani hazáját immár a szívébe rejtette, s azt senki el nem veheti tőle ezután. Tamási Áron szavai jutottak eszébe, miszerint az ember azért születik a világra, hogy valahol otthon legyen benne. Végül is hol van az ő otthona, az igazi hazája? – kérdezte magától. Messze Erdélyországban, vagy ott, ahová a sorsa sodorta, egy Duna menti kisvárosban? Idősödvén most már mindenütt otthon van – gondolta – és sehol, hiszen ő is, mint mindenki, csak vándor ezen a világon.

A rabbi története jutott az eszébe, akinek oly kevés bútora volt, hogy megkérdezte tőle egy látogatója: „Rabbi, hol vannak a bútoraid?” Mire a rabbi visszakérdezett: „Hol vannak a te bútoraid?” – „Én csak átutazóban vagyok” – válaszolta a jövevény. – „Én is” – felelte rá a rabbi. Még az is eszébe jutott, amit Jézus mondott, hogy „A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”, legfeljebb az Isten tenyerébe – de ezt már ő gondolta hozzá.

Gyermekként nem érezte magát igazán otthon ott, ahová a trianoni sors vetette. Hiányzott neki valami, amiről sokáig nem is tudott, amiről legfeljebb csak álmodott: a hajdani haza, az ellopott otthon, ahol ő is biztonságban érezhette volna magát. „Jó az Isten, jót ád”, mégis megadatott neki, hogy rátaláljon igazi otthonára, s lélekben hazatérjen az „atyai házba”, Erdélyországba, Isten felé nyújtott két karjába.

Simon István
lelkész

 

 

 

2020-06-30

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks