Megmentett mesekincs

Fésűs Éva meseíró egyszer megjegyezte: nagyon szeretné, ha a szülők legalább napi tíz percet áldoznának arra, hogy meséljenek a gyerekeiknek. Az álom egyelőre álom maradt, ám úgy hírlik, a Magyar Olvasástársaság megpróbál lépni e téren (is), s tervei között szerepel egy olyan mozgalom elindítása, mely során apa, anya, nagymama, nagypapa, gyermek és unoka egyaránt élményhez jut. A mesélés semmi máshoz nem hasonlítható, lelki-szellemi élményéhez.

 

A néhai Kossuth-díjas meseíró, számos mese, meseregény, rádiós és televíziós játék szerzőjének ötlete folyamatosan fülembe cseng, melyre ráerősít a kilencven feletti Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató, egyetemi tanár Mátyás és a török basa – Mesegyűjtések 1950–1963 című, közelmúltban megjelent, vaskos kötete. A Magyar Versmondók Egyesülete a Nemzeti Kulturális Alap és a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával adta ki a nyilvánosság előtt eddig ismeretlen mesegyűjteményt hangoskönyv melléklettel. A több mint fél évszázaddal ezelőtt gyűjtött kincs a fiatal szerkesztő, Tóth Gábor és a lelkes mecénások közreműködésének köszönhetően látott napvilágot. A fenti időszakban lejegyzett, illetve magnetofonszalagra rögzített mintegy 190 mese közül 45, elsősorban a Dél-Dunántúlról származó mese került kötetbe – különböző gyermekrajz-illusztrációkkal, illetve az 50-es, 60-as évek paraszti életképeit felidéző archív fotókkal , bemutatva gyűjtőfüzetek sűrűn teleírt lapjait, magnószalagokat, s a professzor hangfelvevő készülékét, táskáját. A mellékletek hasznos eleme az a többoldalas szómagyarázat, amely olyan szavakat tisztáz, mint a belekecebecél, a guzsajos, a zsurmol, és arra is rávilágít: a járni még nem tudó kisgyereket macskabékának nevezték, az enyhedés pedig nem más, mint a mélyedés.

Dr. Lutter Imre, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke ajánlójában egyebek mellett arról értekezik: „Ma már csak kevesen emlékezhetnek arra, hogy a paraszti kultúrában milyenek voltak a mesemondás alkalmai. Andrásfalvy Bertalan nem csupán élő szemtanúja ennek a világnak, hanem gondos megörökítője is. Ő még egy olyan korban gyűjthetett mesét, amikor az emberek egymásnak mondták a történeteket, mert tudták, a mese összeköt. Hallgatóságot, közösséget kovácsolt a füstös konyhákban, az istállóban, vagy éppen az udvaron, egy nagy fa árnyékában.”

A magyar népmesét széles körben elismert kulturális kincsnek tartja, jóllehet: az utóbbi évtizedekben mégis azt tapasztaljuk, hogy a népzene és a néptánc mellett kissé háttérbe szorult az egykori magyar parasztság egyik kultúrkincse. Ezért e kötet nemcsak szakembereknek szól, hanem a szélesebb olvasóközönségnek is, amely érdeklődik a visszahozhatatlanul tovatűnt, ám e mesék révén megidézett múlt szerethető történetei iránt.

Andrásfalvy Bertalan előszavában arra utal: ifjú korában tudatosan törekedett arra, hogy megismerje népünk sokszínű hagyományvilágát. Az első mesét még gimnazistaként hallotta Perkátán, később pedig néprajz szakos egyetemi hallgatóként járta a vidéket a Népművészeti Intézet megbízásából, 1955-től szekszárdi muzeológusként vette nyakába Tolna és Baranya megyét. A mesék kötetbe rostálása kapcsán pedig a gyűjtő is évtizedeket fiatalodott; emlékei felidézésekor kortársak, szaktekintélyek, mesemondók alakjai elevenedtek meg – kimondva olyan igazságokat is, mint: „A cselédség között szembesültem azzal az emberi értékkel, ami mindmáig meghatározza gondolkodásomat. Azaz, hogy nem az iskolában szerzett tudás az igazi műveltség. Van egy lelki is, ami független az iskolai tanulmányoktól.” De az is fontos szempont volt, hogy a gyűjtő megszerezze az adatközlő bizalmát. Nem egyszer éppen az 50-es évek erőszakos tevékenységei miatt a falubeliek megjegyezték: „Hogy képzelik maguk, hogy mi maguknak táncoljunk, amikor tegnap söpörték le a padlást?” Szinte mindenütt nyomatékosítaniuk kellett: „a népi kultúra ápolása, megörökítése nemzeti ügy, mert ha fennmarad ez a tudás, tánc, mese, akkor vissza lehet majd térni egy normális élethez”.

A szerző azt is hangsúlyozza: nemcsak szórakoztató szerepkör jutott a népmeséknek. A meseszónak – alkalmazott művészetként – a lelkesítő példa közösségivé tétele volt a célja, s akármilyen kicsi és szegény az ember, ha bátran teszi a jót, akkor győzni fog a sárkány felett is. Örök bizonyság: az igazsághoz és a becsülethez való hűség valóban győzelemre visz.

A folklorisztikai forráskötet kapcsán Tóth Gábor szerkesztő a mesék élőszó központú lejegyzésére hívja fel az olvasó figyelmét, hiszen ezáltal még hitelesebbé válnak a tartalmi változtatás nélküli meseszövegek, melyek oldalak százain sorjáznak, gyakran arra is utalva, amikor az adatközlő kiszólt a gyűjtőnek.

Az igazmondó juhásztól kezdődően Okos Zsófin, Veres Józsefen, Az aranyat nyújtózó csacsin, Hüvelyk Matyin és Mirkó királyfin át Mátyás király korában találjuk magunkat. Humorral és próbatételekkel megtűzdelt, ízes, nyelvi leleményekben gazdag, élvezetes történetek idézik a múltat, örök emberi értékeket közvetítve, melyeket rozsda nem mar, moly nem emészt. Közben pedig képzeletben bejárjuk Tolnát és Baranyát, s odatelepszünk a bölcs parasztmesemondók, cigányemberek és pásztorok lábaihoz. Azok társaságában lehetünk gondolatban, akik haló poraikban is a puskini igazságot üzenik a mának: meseszó, hazudik az, de amit tanít, igaz.

Andrásfalvy Bertalan késői kötetével a kiadó missziót teljesít, mely által a varázslatos magyar népmesekincs élővé válik. Így lesz a láda fenekén lévő hagyatékból dús vizű forrás, mely elsősorban azoknak a szomját csillapíthatja, akik nem hagyják megfertőzni magukat a harmadik évezred „felhígult” könyvpiacának bóvli kínálatával.

S hogy mi lesz a napi tízperces meséléssel? Ahhoz talán nem is szükséges semmiféle mozgalom. Elég az elhatározás, a szent akarat.

Lőrincz Sándor

 

 

 

2022-07-06

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks