Megmutatjuk a világnak Krisztust

Jézus a vacsora közben kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és egyszerű szavak kíséretében barátainak nyújtotta: Ez az én testem! Bármelyik szegletében is a világnak, ha a szentmisét ünneplik, minden egyes alkalommal megtörténik az átváltozás csodája: egy darab kenyérből Krisztus teste, a borból Krisztus vére lesz.

 

Maga Jézus lesz valóságban, tényleg, lényegileg jelenvalóvá. Úrnapja annak az örömünnepe, hogy az Úr oly egyszerűen és oly valóságosan jelen van köztünk. Az ő jelenléte minket is át akar változtatni.

Nagycsütörtök a papság szentsége és az Oltáriszentség elválaszthatatlanságának ünnepe, amelyeknek csodálatos forrása az utolsó vacsorán még tapintható Jézus Krisztus, a PAP és a SZENT TEST. Ezt az utolsó vacsorát ünnepeljük a szentmisében, melynek középpontjában ennek megfelelően az Oltáriszentség áll, amelyet akkor alapított és bízott végérvényesen egyházára. Ha nem lenne Krisztus valós jelenléte a szentségi jelekben, akkor Jézus csak történelmi személyiség maradna, egy emlék csupán, és akkor mi is csak emlékeznénk, felidéznénk egy régmúlt eseményt. Ha nem lenne Eucharisztia, akkor Krisztus csak a Bibliában, versekben, regékben és népdalokban élne tovább, de nem a valóságban. Az Eucharisztia a keresztény hit sajátos, egyedülálló titka és kincse, amely egyetlen más vallásban sincs meg. De Jézus itt van köztünk a jelenben mint élő valóság, csendesen, „vándorlásunk társa lett”.

Úrnapján – Krisztus szent teste és vére napján – szintén ezt ünnepeljük, kissé más oldalról megközelítve, más hangsúllyal. Az úrnapi körmenetek világszerte, bár vidékenként változó kultúrákban és hagyományokban – hol körtánccal, hol gyönyörű virágokkal díszített sátrakban megállva – az Úrral beszélgetve, ugyanazt üzenik! Keresztény hívőként megmutatjuk a világnak Krisztust, a mi legnagyobb kincsünket, a tőle kapott ajándékot, az ő szeretetének jelét, az Élő Kenyeret, amelyben valóságosan jelen van, és amellyel Isten közelében tart bennünket utunkon a végtelenben a „kör”menetben! Ő a mi örök életünk forrása, ő táplál minket, hogy ne gyengüljünk el, hogy jó kondícióban az örök életre juthassunk.

Ez az ünnep Lüttichi Szent Juliannáig megy vissza, aki 1191-ben született Belgiumban. Többszöri látomásban látta a Holdat egy folttal ragyogni, amit úgy értelmezett, hogy valami hiányzik az egyház életéből. Egy ünnep, ahol a hívők tisztelhetik és imádhatják az Eucharisztiát. Valljuk be, ha valaki látomással hozakodik elő, fenntartásokkal és kétkedéssel fogadjuk. Ma már mondhatjuk, hogy az idő távlata, a 754 év és az ünnep rendkívüli „népszerűsége” igazolta azokat, akikre hatást tett Julianna látomása. Köztük egy lelki emberre, akit később pápává választottak. 1264-ben IV. Orbán pápa hivatalosan is bevezette az ünnepet az egész egyházban, és megbízta korának leghíresebb teológusát, Aquinoi Szent Tamást, hogy szerezzen szövegeket és himnuszokat erre az ünnepre. Ezeket az énekeket éneklik Úrnapján szerte az egész világon mind a mai napig.

A szentséget ünneplő egyházban ki-ki a maga állapotának megfelelően aktívan vesz részt a liturgikus cselekményben. Az ünnep Isten gyermekeinek Atyjukkal való találkozása Krisztusban és a Szentlélekben. A találkozás a test feszengés nélküli egyenes tartása, a hódolat térdhajtása, majd fölfelé, Istenhez való emelkedése. Az Ige Istentől, a könyörgés az embertől szavak és cselekmények által történik. Az ünneplés méltóságához és szépségéhez tartozik, hogy mindezt a cselekményt – keresztvetést, térdhajtást – elegánsan végezzük, a szövegeket szépen olvassuk! Mindennek a közös célja, amit az Úrnap ünnepének alapítási bullája is megjelölt: hálát adni Krisztusnak az Oltáriszentségért, elégtételt nyújtani a szentmise iránt mutatott közömbösségért, méltón felkészülni a vele való találkozásokra a szentáldozásokban, hiszen az Oltáriszentség hitünk szent titka, amint ezt minden egyes szentmisében hittel és szeretettel, csodálattal és hálával vallunk. A mi Istenünk itt van közöttünk, teljesen közel és egyszerűen, mint egy falat kenyér. Ez a közelség felszabadítja lelkünk szorongásait, hogy egy pillanatra letegyünk minden kétszínűséget, gőgöt és egyszerűen az emberi mivolthoz méltóan, közvetlenül álljunk és boruljunk Istenünk elé. Odasereglünk mi is, az Úr körül álló apostolok közé az utolsó vacsora termében azzal az érzéssel, amellyel az apostolok Jézusra bízták mindenüket: múltjukat és jövőjüket, küzdelmeiket, eredményeiket és eredménytelenségeiket, hitüket és szeretetüket. Ha elveszítik őt, akkor mindent elveszítettek. Jézus ezt jól tudta róluk, és jól tudja rólunk, ezért hagyta itt örök jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt.

Úrnapján a pap mint „a hadsereg katonája” elöl megy, fölemeli arca elé a monstranciát, mint a pajzsot, amely véd a támadástól. Nem támad, hanem szelíden közeledik, hogy a „kardok” esélytelenek legyenek, „visszakerüljenek hüvelyükbe”. Hogy majd a kardot tartók, az őket messziről különböző eszközökkel „támogatók" és félelmükben menekülők is minden szorongástól mentesen, beállhassanak az egyedül védelmet nyújtó „pajzs” mögé, ki-ki a maga állapotának megfelelően az Istentől neki szánt helyén „győzelemről énekeljen”!

Pásztor Pascal

 

 

 

2018-05-31

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks