Mélység és reménység

Mottó: „A mélységből kiáltok hozzád Uram! Uram, halld meg szavamat… Várom az Urat, várja a lelkem és bízom ígéretében.” (130. zsoltár)

Megszokhattuk már, hogy hol mélységben, hol magasságban lakozunk, hol zuhanunk, hol meg szárnyalunk. Mostani mélyrepülésünk oka mindenki előtt ismeretes. Karanténba kényszerültünk, szigorú házi őrizetben éljük az életünket, maradjunk otthon, intenek bennünket. A szolid böjt idejét fölváltotta a lemondás és nélkülözés kora.

 

Mostanában oly sok mindenről le kell mondanunk, hogy fölsorolni is nehéz lenne. Megszokott életünket s a komfortzónánkat immár csak emlékezetünkben őrizzük, miközben egy egészen új élethelyzetben éljük napjainkat. A karantén, a folytonos bezártság által mindnyájan „mozgáskorlátozottak” lettünk, magyarán nem kelhetünk útra, amikor kedvünk tartja, sőt ki sem mozdulhatunk a hajlékunkból. Mint mindig, most is vannak kivételek, például a munkavégzés, a levegőzés, azonban többnyire szobafogságra vagyunk ítélve. Szerencsések mindazok, akik családdal és kerttel bírnak, s nincsenek egyedül, magányra ítélve, négy fal közé zárva. Azonban ennél is nagyobb mélységbe taszíthat a szüntelen szorongás és páni félelem a ránk leselkedő vírustól és betegségtől, mely az idősek számára akár végzetes is lehet.

Elmondhatjuk, hogy mélység vesz körül bennünket, sőt, létünk fenyegetettsége miatt mi magunk is mélységben vagyunk. A szüntelenül felénk áramló hírek és álhírek csak fokozzák félelmeinket, ha magunkra, családunkra, ismerőseinkre vagy barátainkra gondolunk. Mit tehetünk ebben a „mélységben”, testi-lelki karanténban, melybe úgy kerültünk bele, mint Pilátus a krédóba? Mindenekelőtt kiálthatunk, tehát kommunikálhatunk Istennel és emberekkel.

„A mélységből kiáltok hozzád Uram!
Uram, halld meg szavamat,
füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!”  

(130. zsoltár)

Az eddig rohanó, immár lelassuló világunkban igen fölértékelődik az imádság és az őszinte emberi szó. A kiáltás nem azonos a kiabálással vagy pánikkeltéssel, hanem sokkal inkább a szenvedélyes, de mégis higgadt beszéddel. „Növeli, ki elfödi a bajt” (Illyés Gyula), ki kétségeit, félelmeit lelke titkos bugyraiba rejti, s hallgat róluk, mint akinek kisebb gondja is nagyobb az adott helyzet nehézségeinél. „Míg hallgattam kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett” – vallja meg a zsoltáros. Az erőszakos csend, az eltitkolt és elhallgatott szó szeparációhoz, teljes elszigetelődéshez, mérhetetlen magányhoz vezet. Ezért jó megnyílni és „kiáltani”: imádkozni, beszélgetni, egymás szavát meghallgatni és komolyan venni. Eddig aligha volt alkalmunk minderre, hisz versenyt futottunk az idővel, az eseményekkel, magával az élettel. Azonban a vírus, ez a szemmel láthatatlan, parányi lény megtette, amit mi nem tudtunk megtenni, megállította e rohanó világot, kényszerpihenőre ítélvén minket. Minden rosszban van valami jó, szokta mondani édesapám. S igazából csak az a rossz, amiben nehezen találjuk meg a jót, ahogy a buddhisták vallják.

Nos, ebben a nagyon rosszban van valami nagyon is jó, jelesül az, hogy végre adatik nekünk idő magunkra és egymásra. Ily módon az a mélység, amiben vagyunk, nem csupán gödörhöz vagy feneketlen kúthoz hasonlítható, de az elmélyülés megszentelt helyéhez, Jézus Getsemáné kertjéhez, Isten akaratát fürkésző, szenvedélyes imájának színteréhez is. A felületes élet, a felszínes beszélgetések leszoktattak minket arról, hogy őszinték legyünk, s mélyebb érzéseinket szavakba öntve közöljük egymással, pedig a megosztott öröm megszaporodik, a megosztott bánat összezsugorodik. Ebben a szokatlanul új helyzetben kiderülhet, hogy hozzánk „már hűtlen lettek a szavak” (Babits Mihály), s nem tudjuk kimondani mindazt, amit érzünk és gondolunk. Újra meg kell tanuljuk egymás nyelvét, mellyel megérthetjük és megérinthetjük egymás lelkét. Ehhez azonban nyitottságra és bizalomra lesz szükségünk. „Várom az Urat, várja lelkem az Urat, és bízom ígéretében…” (130. zsoltár)

Ebben az összekuszálódott világban a lelkünk is összekuszálódik, összezavarodik, békesség és reménység helyett benne szorongás és félelem uralkodik. „Atyám, a kezedre bízom a lelkem!” – kiáltja Jézus a kereszten. Mi sem kiálthatunk ebből a mélységből mást, mint Krisztus: „Atyám, a kezedre bízom a lelkemet!” (Zsolt 31,6) Ha valóban rábízzuk magunkat és a sorsunkat, megkönnyebbülhet a lelkünk, s félelem helyett békesség és reménység költözhet a szívünkbe. E kettő nem valami racionális döntés nyomán születik, hiszen a tudós virológusok sem tudják, hogyan alakul a sorsunk, meddig leszünk még kiszolgáltatva ama láthatatlan nanoszörnynek, melynek a COVID-19 nevet adták. E bizonytalanság miatt mi is többnyire félünk, hacsak nem bízzuk magunkat és a sorsunkat valami nagyobb hatalomra, miként az az olasz ateista orvos a járványkórházban, aki egy idős papot látva és hallva megtért. A szintén beteg, öreg pásztor fogta a haldoklók kezét, s a Biblia szavaival vigasztalta, búcsúztatta őket. A halálosan kimerült orvos egy székre roskadva hallgatta a társaival együtt, miközben egyre nagyobb békesség töltötte el a szívüket. Amikor a pap is meghalt, mindnyájan kétségbeestek, mert úgy érezték, hogy az idős lelkésszel együtt a békességüket is elveszítették.

Aztán összefogtak és imádkoztak azok, akik eddig ateisták voltak, s ismét békesség töltötte el a szívüket. Ez az orvos a társaival együtt rádöbbent, hogy a pusztító járvány szorításában nem tehet mást, minthogy Isten kezére bízza magát és a betegei sorsát. Aki a mélységből kiáltva Isten kezére bízza a lelkét, az megnyugszik, nem szorongatja többé a félelem, mert a bizalom szeretetet szül, a szeretet pedig kiűzi szívünkből a félelmet. A félelem ugyanis megkötöz, megbénít minket, ellenben a szeretet fölszabadít és élni segít. Ezekben a nehéz időkben igencsak lehet félni, de aki fél, az fél életet él.

Ha a fortélyos félelem igazgat minket, akkor sokkal nehezebb elviselni a bezártságot, a családot vagy magunkat, a magányt, a munkanélküliséget és a jövőt illető sok kétséget. A félelem tehetetlenné tesz. Aki fél, az nem képes adni, az inkább másoktól is elvesz. Most, a karantén bezártságában, de életünk minden korszakában szükségünk van arra, hogy egymást megajándékozzuk, kincseinket egymásra tékozoljuk, és ne lecsavart lánggal égjünk, hanem inkább lobogjunk.

Örkény István kultikus darabjában, a Macskajátékban két testvér, a híresen szép létai lányok, Erzsi és Giza történetét ismerhetjük meg. Erzsi meglehetősen szilaj, zabolátlan teremtés, aki még hatvanon túl is tud szerelmes lenni, szerelméért harcba, tűzbe menni, fűzős cipő helyett körömcipőt viselni, az unalmas öregségnek hadat üzenni, s nyávogva macskajátékot játszani. A leánya nem bírván az anyjával, megkéri annak Németországban élő nővérét, Gizát, hogy egy kicsit fegyelmezné meg Erzsit, a húgát. Azonban a dörgedelmes levél helyett egy megrendítő vallomás születik, melyből kiderül, hogy Giza idősebb lévén is mindig fölnézett a húgára, és büszke volt bátorságára, élni akarására. Erzsi nem félt ugyanis, hanem élt. Ellenben ő, Giza soha nem mert igazán önmaga lenni, megvan ugyan mindene, de soha nem volt saját élete. Annyira félt, hogy szinte nem is élt, csak fél életet, miközben Erzsi élete igazi nagybetűs élet volt: tudott sírni, nevetni és szenvedélyesen szeretni. Csodálta a húgát, talán irigyelte is, s úgy döntött, hogy visszatér vele leányságuk színhelyére, Létára, ahol még mindig sok emlék várja.

Aki fél, csak félig él, mint Giza. Járvány idején igazán van mitől félni, mégse lenne jó, ha a félelem elhatalmasodva zsarnokoskodna fölöttünk. Ha bizalommal fordulunk az ég felé és egymás felé, a kellő távolságot betartva, a digitális eszközök segítségével, akkor élhetőbb, elviselhetőbb lesz életünknek ez a karanténos korszaka. Művészek sokasága énekel és zenél a világhálón azért, hogy emelt fővel és emelkedett lélekkel vészeljük át a nehéz hónapokat. Az igazi szeretet kiűzi szívünkből a félelmet, és ha néhány órányira is, de a béke szigetévé varázsolja otthonunkat.

A rendes böjt ideje immár lejárt. Nagyhét és húsvét ünnepe is eljött, de a járvány okozta böjt továbbra is velünk marad. Nagypéntek a szenvedés és a sötétség ideje, azonban a húsvét a fény és a remény ünnepe. Jézust a kereszten elszenvedett halála után egy sziklasír karanténjába zárták. Úgy tűnt, hogy mindennek vége, amikor egy halvány fénysugár hatolt be a sír sötét mélyébe, majd vakító világosság öntötte el a teret, mert láthatatlan kezek elhengerítették a sír elől a követ. Az üres sírban csak leplek meg angyalok voltak, akik Jézus életéről, további sorsáról szóltak. Kezdetnek egy halvány fénysugár és egy maroknyi remény is elég ahhoz, hogy túléljük ezeket a nehéz, embert próbáló időket.

„Bízzál Izrael az Úrban,
mert az Úrnál van kegyelem,
és gazdag ő, meg tud váltani.
Meg is váltja népét minden nyomorúságából.”

(130. zsoltár)

A bizalom a lélek nyitott ajtaja, melyen át a Szeretet isteni ereje árad be, a reménység pedig az a szalmaszál, amelybe belekapaszkodhatunk, s a mélységből a magasságba juthatunk. Ez a húsvét más, mint a többi, külön-külön ünnepeljük, mégis együtt; és a mélységet pedig, amelyben „lakozunk”, lassan beragyogja a fény és a remény.

Simon István
lelkész

 

 

2020-04-25

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks