Miért jöttél el?

Marosvásárhelyen 1990 márciusában a magyar többség tüntetést szervezett az anyanyelvi oktatás megszervezéséért. Az esemény véres összecsapásokba torkollott románok és magyarok között. A zavargásoknak öt halottja és több száz sérültje volt. A marosvásárhelyi fekete március harmincadik évfordulójához kapcsolódóan (Türei) László István Jánoska írását adjuk közre.

 

Sokszor, sokféleképpen szegezték nekem a kérdést: Miért jöttél el? Pontosan tudtam miért, és mégis, ahogyan újra meg újra megválaszoltam, rájöttem, hogy egyre bonyolultabbak a válaszaim, hogy újabb és újabb okokkal és érvekkel támasztom alá döntésem szükségszerűségét és helyességét.

Meglepett ez a belső átalakulás. A hosszú önvizsgálódás során, ami ezután következett, rájöttem, hogy számomra a politikai és etnikai tényállás mellett, amely Erdélyben kialakult a „dicső érában”, nagyon fontosak a belső, a szubjektív megélések, a sok keserű tapasztalat. Hiszen az ember nem csak egyszerűen létezik, nem csak megéli, hanem át is éli az őt ért hatásokat. Nemcsak befogadja, hanem fel is dolgozza a külső információt és többé-kevésbé objektív, jobbára azonban inkább szubjektív véleményt alkot.

Az ember céltudatos, teleologikus lény. Nem csupán a mának, a holnapnak is él. A holnap elképzelésekben, célokban, tervekben ölt testet. A holnapnak a biztonsága, céljaim, terveim megvalósíthatóságának a hite halt meg bennem. Becsapottnak, elhagyottnak, gyökértelennek éreztem magam, a „nincs rád szükség” tragikuma beépült az életembe, kézzelfogható közelségbe került. Egyre gyakrabban tettem fel a kérdést: miért élek? Nincs kiút ebből a helyzetből?

Tudtam, hogy van, hogy több is van, és azt is, hogy ezek csak félmegoldások, önmagam áltatása, hogy igazi és végleges megoldás az adott társadalmi rendben nem lehetséges.

Tudtam, hogy emberi módon, méltóságomat megőrizve is lehet élni, ha vállalom az ezzel járó kockázatot: a szellemi és fizikai tortúrát, a megfélemlítést, a megalázást, családom meghurcolását. Tudtam, ha ezt vállalom, az emberek egy része felnéz majd rám, és ha nem is meri szavakban kifejezni, örül annak, hogy vagyok. Azt is tudtam, hogy a puszta lét sem kevés, még akkor is, ha nem a mennyiségi, hanem a minőségi szempontok számítanak egy közösség életében. Ezt sokaknak el is mondtam, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, iskolában és baráti körben. Az egyszerű létezés, a passzív ellenállás, az élet csökönyös vállalása, bármilyen is legyen az, önmagában is kihívás a fennálló rendszer számára. Élő cáfolata annak az őrült propagandának, hogy „itt” nincsenek etnikai problémák, hiszen „itt” közös és nemes célokért élő és küzdő öntudatos román állampolgárok alkotják a homogenizált társadalmat. Pedig tudtam, hogy a rendszer nem fizikai létünket veszélyezteti elsősorban – bár erre is akadt példa –, hanem a lelkünket akarja.

Tudtam, hogy a közömbösség, mint egyfajta erkölcsi modell, mint egyfajta viselkedési forma, lehetne kiút, lehetne megoldás. Hiszen már eddig is annyian öltötték arcukra a közömbösség maszkját, úgy tesznek, mintha varázsszemüvegen keresztül néznék a világot, amely mindent helyesnek, szépnek, jónak mutat, amelyen keresztül olyan világot látnak, amilyent szeretnének. A maszk azonban csak maszk, fintora, mosolya, nem igazi! Attól, hogy kifelé másnak mutatjuk magunkat, már meg is változtunk? A maszk mögött ott a fájdalom, a sajgó lélek, az igazi ember.

A befelé fordulás gondolata is gyakran megfogalmazódott bennem. „Kivonulni”, hátat fordítani mindennek és mindenkinek, a nyomorúságnak és a hatalomnak egyaránt, önként vállalva az elidegenedésben a még mélyebb elidegenedést. „Kikapcsolni” a rádiót, a televíziót, „becsukni az ajtót”, és élni olyan értékek szerint, amelyeket az idő nem koptat el, amelyekbe kapaszkodni lehet a legnehezebb időkben és helyzetekben. Ez is, mint az összes többi, félmegoldásnak bizonyult. Kiderült, hogy hosszú távon ez az út is járhatatlan. Mert, egy rákfenés rendszer szövődményei és burjánzásai ellen nem véd meg semmilyen erkölcsi pajzs, nem nyújt védelmet a legkeményebb acél sem.

Mert megtalálja a hajszálereket, az apró réseket, érzékszerveidet kijátszva hatol egyre bennebb és bennebb, és belülről rágja szét a csontjaidat… és a lelked. Mert nem véd meg semmi az utca, az ürességtől kongó üzlet látványától, a megaláztatástól, amikor órákat állsz sorban – arctalan tömegek vesznek körül –, és végül üres szatyorral térsz haza. Nem véd meg semmi a szégyentől, amikor borravalót ígérsz egy kis olajért, egy kis vajért, és szemberöhögnek, nem kell senkinek a pénzed, pedig pénzből lenne elegendő, mert a javak nem törvényes úton kerülnek elosztásra, hanem kapcsolatok szerint. És te nem vagy „ismerőse” senkinek…

Mert hazudsz az iskolában a diákoknak – és már rég tudják, hogy ez csak színjáték és nem meghasonulás, nem hazudsz – és akkor féltenek, mi lesz veled, ha így folytatod? Skizofrén állapot! Mert eléd teszik az „aláírnivalót” és aláírod, mi több, mosolyogva, és közben szembe köpnéd magad, de ha nem írod alá, utcára kerülsz. Hány, de hány kollegának tört ketté az élete, a pályája, mert mindannyiszor a rendszer bizonyult erősebbnek…

Mert nem szeretnéd, de cipelned kell a plakátot – érkezik a „Kárpátok Géniusza” –, lelkesedned és tapsolnod kell, mi több, ordítanod torkod szakadtából, mert ott áll veled szemben a „Figyelő”, de már a saját kollégádban sem bízhatsz... És ugyanerre buzdítod az osztályodat is, mert felelősséget érzel a magyar gyerekek iránt, cinkos nevetéssel, összekacsintással, túl kell lenni ezen is, gondoljuk…, de közben sajog a szíved és legszívesebben a föld alá bújnál. Szégyenedben, dühödben, tehetetlenségedben… A tehetetlenség érzése az egyik leggyötrőbb, leglélekrombolóbb érzés…

Mert autót vásárolsz, de nem használhatod, mert nincs hozzá üzemanyag, mert páros vagy páratlan a rendszámod… Mert fizetsz, adsz, megajánlasz, ha meg nem, másnap megtudod, hogy mégis megajánlottad, döntöttek helyetted mások, és…

És akkor hazamész, „befelé fordulsz” és sírsz…

Reményekkel is áltattam magam, bár tudtam: álremények. Megpróbáltam elhinni a szavakat, a frázisokat, hogy lesz jobb, hogy megváltozik, hogy mindez csak a gazdasági helyzet miatt van, hogy „odafenn” megvan a jó szándék, csak a „kisebbek”, a helyiek hazudnak, dezinformálják a „központot”, eltitkolják a valós helyzetet, hogy helyükön maradhassanak.

És lassacskán szertefoszlottak a remények, az önáltatás ideje egyre fogyatkozott. Rá kellett döbbennem, hogy „mi” vagyunk a tét. „Mi” vagyunk az eszköz a hatalom kezében, hogy bekösse a „többség” szemét. Rá kellett döbbennem, hogy „mi” vagyunk az ok és az okozat is, „mi” vagyunk a szükségszerűségben a véletlen, hogy „mi” „nem voltunk”, tehát „nem is lehetünk”. Akinek nincsen múltja, hogyan lenne jelene, hogyan lenne jövője? Rá kellett döbbennem, hogy le vagyunk írva.

Persze, még vagyunk, de már egyre fájdalmasabb a létezés, egyre több értékünk kerül fel a múlt idők listájára: volt autonómiánk, képviseletünk, voltak intézményeink, fórumaink, igazi vezetőink… És holnapután beteljesedik városaink és falvaink sorsa is. És nem „mi” leszünk az elsők, volt már tisztogatás ezeken a tájakon. Pénzért adták az embert, darabszámra, mint vásáron a marhát…

Miben reménykedhetem még? Semmiben! Mentenem kell azt, ami még érintetlenül megvan: lelkem, hitem, magyarságom. Lelkem, benne apám és anyám, öröm és bánat, bokrok és virágok, hegyek, patakok, vers, nóta, lakodalom, keresztvíz, temetés… Ami a lelkemben van, azt nem lehet elvenni, attól nem lehet megfosztani. Népem kultúrája, évezredes hagyományaink mind-mind bennem vannak, égő fáklyaként lobognak, és ezt nem adom, nem akarom odaadni senkinek. Nem hagyom, hogy ezek is felkerüljenek a múlt idők listájára…

Ezért jöttem el…

 

 

2020-03-18

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

1%

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks