Mikor szép az erdő?

Kovács Mihály emlékére

Az utca a maga késő délutáni életét élte. Vagyis sorban végigporoszkáltak rajta a hazafelé tartó, lassú, imbolygó járású tehénfogatok, egyik a szőlőből, a másik máshonnan. A kutyák rendre megugatták őket a kerítések mögül, és amelyik valami módon mégis kimerészkedett vagy kiszabadult az utcára, vad csaholással ijesztgette a fáradt igásokat. Kapott is érte olyat az ostornyéllel a gazdától, hogy szűkölve kotródott a kerítés mögé. A legelőre kihajtott jószág még nem érkezett meg, bár a disznók rohamra kész serege már alig várta a pillanatot, amikor a csordakúti gyülekezőtől a pásztor szélnek ereszti őket, hogy aztán eszeveszett módon mindegyik a saját portájáig rohanjon. Csak a lomha vemhes kocák nem vettek részt e rájuk nézve méltatlan és lehetetlen versengésben. Inkább az utca közepét felverő gazosban turkáltak, ki tudja, már hányadszor megrágva az ott fellelhető marhacsontokat, amelyeket a földből túrtak elő. Még csak néhány éve múlt, hogy a nagy háború véget ért, így a front a faluból is elvonult, mégsem tudta senki biztosan, hogyan kerültek a csontok az utcára. Persze volt megbízható elképzelésük, hiszen tudták, hogy a frontkatonák szinte minden kézre került jószágot lemészároltak, éhségükben talán még a saját tevéjüket is levágták volna, ha egy akna az egzotikus jószágot telibe nem találja. Azt már csak elföldelni lehetett, beszéltek is róla, hogy hová, de kiásni senkinek sem támadt volna kedve. Inkább hagyták, hogy a helyet benője az akác, a bodza, meg a csalán. Jól is tették, meg nem is, mert az otthagyott lőszer emiatt teljesen feledésbe merült. Lehet, hogy még ma is ott hunyászkodik, alattomosan.

A kisfiú az ajtó előtti cementlépcsőn üldögélt, élvezve annak hűvösét, és azt a biztonságot, hogy veszély esetén csak felugrott, és máris az ajtó mögé került. Veszély pedig akadt éppen elég: hetyke és semmitől sem félő kóbor kutyák, verekedős, erejüket fitogtató nagyfiúk, részeg felnőttek, néha még csellengő orosz katonák is, akiktől a néhány éves tapasztalatokat nem feledve mindennél jobban óvták a gyerekeket. Pedig éppen a kisgyerekeket nem bántották; igaz, akkoriban már másokat sem. De a félelem az félelem. Könnyű azt elplántálni a nyílt, bizalommal teli szempárok mögé, ha a felnőttek homlokára is rá van írva. Mégis a legjobb szórakozás ez az ücsörgés volt; legalábbis olyankor, amikor a közeli szomszéd gyerekeket éppen „befogták” egy kis házimunkára, aminek sehogyan sem akaródzott vége szakadni. Így játszótársak nélkül nem pattogott hát az ócska kis gumilabda, nem ugrált senki sem fél lábon a fák között földre karcolt „dóducska” csalafinta alaprajzában, nem volt sem snúrozás, sem pilinckézés, nem volt semmi, ami mozgásra ösztökélt volna. Odaát, a túloldali hosszú épületben is csend honolt, a magas kőfal és a bezárt ajtó nem engedte látni kisleány lakóját, aki csak ritkán keveredhetett a vad, csúnya beszédű fiúk közé, és magától haza kellett mennie, ha olyasmit hallott, amit neki meghallani nem volt szabad. Ilyen nagy, csendes üldögélésre késztető árvaság különben cseppet sem volt ritka esemény, mégsem megszokható, mert fiúgyermekhez méltatlan állapot. Hiszen az ember egyedül nem sokat ér, és bár gyakorta csak saját önmagával tanácskozik, a bizonyosság mégsem jő el, mert azt mindig valaki más mondja ki, más képviseli.

Most éppen az „öngyilok” szó értelmén járt az esze. Mert, hogy egy ember öngyilkos lett a faluban. Mivel mással követhette el a tettét, mint egy „öngyilokkal”? A gyilkos botot vagy kést ragad, vagy baltát, netán fegyvert ránt, de mit használ az, aki öngyilkos lesz? Erről a felnőttek mélyen hallgattak, legalábbis a gyerekek jelenlétében. Sőt, még ennyit sem mondtak volna el, ha tudják, hogy valaki titokban kihallgatja őket. A kisfiú mindenesetre úgy képzelte, hogy az „öngyilok” egy roppant hegyes szerszám, lehetőleg akácfából kifaragva, amit az arra elszánt ember maga ellen fordít. Hogy miért tesz ilyet? Mert megunta az életét. Nap mint nap hallotta a felnőttek szájából, hogy semmirekellő az élet, legjobb volna véget vetni neki. Hiába ért véget a gyilkos háború, az emberek sanyargattatása nem szűnt meg. Pedig az elől nagyon könnyen meg lehet menekülni. Csak egy öngyilkot kell készíteni, aztán ssszz!

Az utcában nagy zajt és még nagyobb porfelhőt csapva hirtelen megjelent, majd vele szemben, a túloldalon megállt egy teherautó. Ismerte már, hiszen Misi bácsi vezette, aki mindig barátságos volt hozzá. A legkevesebb az volt, hogy megkérdezte tőle: „Hogy ityeg a fityeg?” A mókás kérdésre nem kellett válaszolni, Misi bácsi meg sem várta volna, csak ugrott egyet-kettőt, és már bent is volt a szemközti ház magas kerítése mögött. A por eltakarodott a teherautó körül, belepve az akácok nemrég kihajtott, mégis fonnyadt leveleit, ráterülve minden másra, még a tetőcserepekre, bádog- és palatetőkre is. A szürke por egyhangúsága napról napra terebélyesedett, és csak az elkövetkező esőben lehetett már bízni, hogy meghozza a színek felszabadítását. A gázolaj szaga beterítette az utcát, rövid időre felülmúlva a disznószagot, amit az utcai hagyatékok, és nem kisebb mértékben az udvarokon terpeszkedő trágyadombok leheltek. Ezektől a nehéz megpróbáltatásoktól mindenki szenvedett, ám akárcsak a rossz idővel, mit sem lehetett tenni ellene. Jó lett volna az autót egy kicsit közelebbről is megnézni, de Misi bácsi már sokszor megszidta azokat a gyerekeket, akik a jelenléte nélkül vizslatták, babrálgatták a bűzlő monstrumot. Így hát csak ültéből nézegette továbbra is, szemügyre véve gyerekfej méretű nagy lámpáit, hatalmas gumikerekeit, feketére égett végű kipufogócsövét. A szekerek kikerülték a járművet, noha az nem állt az útjukban, de a jószág még az álló autóval szemben is bizalmatlan volt, hiszen neki is megvoltak a háborús tapasztalatai. A túloldali kisajtó egyszer csak kivágódott, és Misi bácsi visszaintegetve máris beszállt az autóba. Amikor a kisfiút észrevette, kiszólt neki az ablakon:

‒ Akarsz egyet autózni, kiskomám?

A kérdés olyan váratlanul jött, hogy még a megértése is nehézségbe ütközött. Autózni? Hogy akar-e autózni? Hát akad olyan kisgyerek, aki ne akarna? A következő pillanatban azonban Misi bácsi már ki is ugrott a fülkéjéből, felkapta a kisgyereket, és maga mellé ültette a széles, bőrrel párnázott ülésre.

‒ No, fordulunk egyet! Nem tart sokáig. Aztán már jövünk is vissza. Nem félsz, ugye? Ültél már autóban? Ne hajolj ki az ablakon, azt nem szabad! Ha valami baj van, csak szóljál!

Ezenközben beindította az autót, és hangos tülköléssel útnak indult. A kisfiú oldalra is meg előre is csak a magas dolgok végét látta: a háztetőket, fákat, villanydrótokat és oszlopokat. Meg a templom tornyát, úgy a toronyóra magasságában, mert ami afölött volt, azt eltakarta a sofőrkabin teteje.

‒ Na persze, hiszen neked alacsony ez az ülés! De hát párnám, az nincsen. Érd be ennyivel!

Az autó vészesen haladt előre az időközben nekilóduló „selát-sehall” disznóözön közepén, és úgy tűnt, hogy kifelé a faluból. Az úton rettenetes kátyúk terpeszkedtek, ezért nem igazából száguldottak, de neki ez volt eddig a legnagyobb gyorsaság, amit személyesen megérhetett. Néha annyira lelassítottak, hogy Misi bácsi kiköszönt a mellette elhaladóknak. Még jó, hogy a bácsikájával is összetalálkoztak, azt bízta meg Misi bácsi, hogy nyugtassa meg otthon a szüleit, mert elmentek egy kis autókázásra.

Aztán végre az út is megjavult, és az autó gyorsulni kezdett. A fák elszáguldottak a feje fölött, csak a csenevész telefonpóznák maradtak hűségesek továbbra is.

‒ Átmegyünk ám az erdőn, tudod-e? Nadapra megyünk a bányába. „Kékkűért”. Tudod, mi az? A „kékkű” a legjobb útburkoló anyag. Most is azon gurulunk. Megrakodunk és jövünk is vissza.

Az autó mögött olyan sűrű porfellegek szálltak, hogy a fülke hátsó kis ablakán visszanézve semmit sem látott. Fel szeretett volna térdelni, de Misi bácsi nem engedte.

‒ Maradj csak nyugton ülve, nem szabad! Ha fékezek, leesel. Kapaszkodj meg valamiben, mert mindjárt jön egy éles kanyar!

Hamar át is száguldottak rajta. Most, szinte csak egy rövid pillanatra, megpillanthatta az erdőt. Olyan volt, mint egy zöld fal. Még az autók felverődő pora sem tudta kifakítani. Olyan volt éppen, mint a mesében. Szinte átjárhatatlan, és a belseje teljesen sötét. Amiben a jámbor kisgyerekek eltévednének. Ahová csak a vadász merészkedik, no meg a farkasok.

‒ Itt is, ebben is van farkas? – kérdezte tétován, bizalmatlanul, de Misi bácsi nem hallotta a kérdést. Valami másra figyelt, lassítani kezdett.

‒ Kapaszkodj, és nézz előre óvatosan! Látod? Látod azt a szarvast? Ott áll és minket figyel. Mi pedig most szép lassan elmegyünk mellette. Úgy, csak ó-va-to-san! Mert ijedős ám! Még nekünk talál ugrani, és összetöri magát! Nahát, ezt megúsztuk. Láttad jól? Tetszett?

Látta, látta, bár nem gondolta, hogy a szarvas ilyen. Hiszen majd akkora volt, mint egy kisebb tehén. Csak barna. Vagy talán vörös. És nézett rájuk a nagy sötét szemeivel.

‒ Tudod-e, mikor szép az erdő? – fordult felé Misi bácsi az újabb kérdéssel, de ő csak rázta a fejét, hogy nem tudja.

‒ Hát most! Mostanában! Ilyenkor, májusban! Most a legszebb! – mondta, majd énekelni kezdett: ‒ „Akkor szép az erdő, mikor zöld, mikor a vadgalamb benne költ…”

Énekelt, és énekelt, elfeledve még őt is, lelassulva haladtak át az erdőn, így azt sem vette észre, hogy felállt és két kézzel kapaszkodva végre teljes ablakszélességből csodálhatta az erdőt. A zöld falak, akár a színen változó kulisszák, gyorsan váltakoztak mellettük. Magasra tornyosuló terebélyes hársfa, fényes zöld levelű cserfák, gyertyánok, juharfák váltogatták egymást gyors egymásutánban. Részegítő, nehéz illat csapódott be a letekert ablakon, Misi bácsi szóvá is tette:

‒ Nicsak, már virágzik a kőrisfa! Azt az áldóját! Akkor hát nemsokára cseresznyét is eszünk!

A kisfiú azonban nem látta a virágzó kőrisfákat, még kevésbé az új gyümölcsüket kínáló cseresznyéket, pedig vadcseresznyék is akadtak az erdőben szép számmal. Csak az elúszó díszleteket látta, a mérhetetlen zöldet, az erdőt, amit eddig csak a meséből ismert, és ami egyszeriben levedlette magáról a félelmetes külsőt, és fellibbentett magáról egy másikat, módfelett csábítót. Nem is múlt el a kiváltott izgalom azóta sem, pedig annak már több, mint hatvan éve.

Csak Misi bácsi ment el tegnap a Nagy Égi Teherautóján, immáron örökre.

Szili István
Fotók forrása: pixabay

 

 

2021-07-24

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks