Mindenhol otthon

Az otthon ott van, ahol szeretetközösségben élünk – vallja Tolvaly Ferenc. A népszerű íróval és filmrendezővel családjáról, lelki útjairól, kontinenseken átívelő zarándoklatokról, új regényéről és könyveiről, filmjeiről, a jezsuita lelkiségről és megtalált válaszokról beszélgettünk.

 

– Régi erdélyi családból származik. Gyermekkorát Marosvásárhelyen töltötte. Magyarországhoz milyen első emlékek kötik?

Gyermekkoromban mindössze egyszer látogattunk Magyarországra, egy balatoni nyaralás alkalmával. Családommal 1974-ben hagytuk el Erdélyt, 17 éves koromban. A cél egyértelműen Magyarország volt, de a Ceaușescu-diktatúrában lehetetlennek bizonyult. –Magyarországgal kapcsolatban gyerekkoromtól P. Szatmáry Károly verse jut eszembe, amit nagyapám tízéves koromban suttogott el nekem. „Dőre ki lemenő napra néz, ott éj közelg, s csak a felkelőt lesem, magyar hajnalhasadásra várok.” Ezzel a „magyar hajnalhasadás” reménnyel nőttem fel. Mintegy kódolt üzenet, úgy élt bennem. Aztán elhagytuk szülőföldemet, de a honvágy már félúton hasogatni kezdett, a fájdalmas felismerésről nem is beszélve, hogy Erdélybe nem térhetünk vissza már soha többé.

Nyugat-Németországban telepedtünk le. A kastli magyar gimnáziumba jártam, ami egy egykori kolostorban üzemelt. Erdélyben, az akkori kommunista rendszerben, hitünk gyakorlása korlátokba ütközött, de a családom vallásos maradt mindvégig. A hit viszont a vasárnapi szentmisén kívül nem igazán szűrődött be a mindennapjainkba. A kolostor falai közötti bezártságban, bevallom, erősen kínzott a honvágy. A legjobb gyógyírt fájdalmamra a délutáni kimenők alkalmával a román kori kolostortemplom nyújtotta, ahol egyik tanárunk, Cecil atya orgonált. Az orgona felemelő hangja és a tömjén illata megnyugtatott. Ahogy közeledtem Istenhez, immár valóban élve a hitemet, úgy csitult a sóvárgás, s a hazatérés leküzdhetetlen vágya. Isten nyújtotta számomra innentől kezdve az új otthont. A magyar hajnalhasadásnak egy másik vetülete is megjelent itt, hiszen minden reggel az imádságban elmondtuk: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában.” Emlékszem, amikor először hallottuk, édesapám előttem állt a kolostor aulájában, ő is mélyen megrendült e szavak, s később a Himnusz hallatán. Ez a lelki élmény nagy erőt adott akkor mindannyiunknak.

Nemcsak a hit, hanem a művészet is gyermekkorától meghatározó az életében. Mindössze kilencéves volt, mikor az első verse megjelent a Benedek Elek által alapított Napsugár c. újságban.

A művészet, legfőképpen a versek valóban már a gyermekkoromat is átszőtték. Aztán az emigrációban, mikor már megnyugodott a lelkem, folytattam az írást. Rendszeresen jelentek meg verseim a Nemzetőrben és az Új Látóhatárban. Az első verseskötetemet Benső végtelen címmel adták ki, ami egy látomásszerű jövőképként harangozta be a későbbi irodalmi tevékenységemet. Huszonegy évesen elindultam egy nagy amerikai előadókörútra, ahol fél éven keresztül látogattam a magyar közösségeket. Uruguayban, Brazíliában, Argentínában, Venezuelában, majd az Egyesült Államokban és Kanadában, Los Angelestől, San Franciscón át, egészen Vancouverig szavaltam verseimet, s tartottam előadásokat Erdélyről. Ekkoriban az egyetlen fiatal magyar író, költő voltam a vasfüggönyön túl. Az amerikai út kinyitotta előttem a világot. Nagy élménycsomaggal tértem vissza, amiből további írások születtek.

A sikerek ellenére mégsem költő lett. Miért?

Ennek nagyon egyszerű és gyakorlati oka van. A filmművészet felé irányuló pályaválasztásom abból fakadt, hogy magyar költőként Németországban nem tudtam volna megélni. A kép viszont egy nemzetközi nyelv. Így hát felvételiztem a müncheni filmfőiskolára, ahol rendező és forgatókönyvíró szakon végeztem. A szakmámon belül a dokumentumfilm érdekel a leginkább, melynek eredeti meghatározása úti filmet jelent. Én azonban áldokumentumfilmeket készítek. A feldolgozandó témához hozzáadok egy lelki síkot is, játékfilmes elemeket felhasználva. Ha filmet készítek, ha írok valamiről, mindig elmegyek a helyszínre. Végigjárom, megélem, átélem és megtapasztalom. Engem így tanítottak a mestereim. Hiszem, hogy így lesz egy alkotás igazán hiteles.

– Számos zarándokúton vett részt, melyet később regény formájában vetett papírra. Ilyen a Szent Jakab zarándokútról az El Camino – Az út című regénye, a Boszporusz felett a híd – ekkor az iszlám világában járt, vagy a Tibetben a lélek, amikor Kailásza szent hegyén zarándokolt. Melyik lélekút volt a legnagyobb hatással az életére?

Mindegyikből tanultam. Egy biztos, ki kell lépni a megszokottból és el kell hagyni a komfortzónát ahhoz, hogy az ember tisztán lásson. Messze kell menni, egészen az idegenig. Addig keresztény kultúrkörben mozogtam, Tibetben viszont egyetlen egy katolikus templomot sem találtam. E tapasztalat által erősödtem meg még inkább a hitemben és az önazonosságomban. A buddhizmus inkább filozófia, mintsem vallás. A tibeti buddhizmus viszont erős spirituális tartalommal rendelkezik. Nyitottnak lenni, megismerni. Ezt tanultam Tibetben. Máig emlékezetes a tibetiek szent hegyén, a Kailászán való találkozásom egy tizennégy éves buddhista szerzetessel. Ötvenhárom kilométeres zarándokutunkon, már 5100 méteres magasságban jártunk, mikor egy lavina elzárta az utunkat. Így a völgy másik oldalán lévő kolostorban kértünk segítséget. Itt találkoztam a fiatal tibeti szerzetessel, aki felkapta a több mint húsz kilogrammos csomagomat és a hegycsúcsig meg sem állt vele. Mire mi jóval később felértünk, ő már elmélyülten mantrázott. Annyira megérintett erős hite, hogy kértem őt, tanítson meg imádkozni. A fiú, aki soha életében nem hagyta el a völgyet, végtelen bölcsességgel azt felelte: nem tudlak megtanítani imádkozni, neked ott kell megtanulnod, ahonnan jössz... Tehát hiába próbálunk Európán kívüli „wellness” spiritualitást magunkra erőltetni, az nem a miénk. Ahol megszülettél és felnőttél, ott kell megtanulnod imádkozni és nem más után vágyakozni. Ez életre szóló felismerés számomra.

Járt-kelt a világban, de Magyarországra csak 1989-ben jöhetett. Mikor lett újra otthon-érzése?

Sok idő telt el, míg Magyarország az otthonommá vált. Mások a szokások, a gesztusok, a viselkedés. Mikor hazajöttem, akarva-akaratlanul is a külföldről visszatért magyarok társaságát kerestem, de a barátaim között bajorok, belgák, olaszok és spanyolok is megtalálhatóak.

– Ezek után hogyan fedezte fel Spanyolországot?

1974-ben, az első szabad október 23-i megemlékezésen a németországi kolostorban erős honvágy lett úrrá rajtam. Az ünnepség hatására álmomban tisztán körvonalazódott bennem, hogy egy tengerpart fölötti házban végre otthon érezhetem magam. Ekkor elhatároztam, hogy egyszer megkeresem ezt a házat. Ezért bolyongtam szabadidőmben a Földközi-tenger partján csaknem nyolc éven keresztül. Olaszország déli csücskétől indulva, egészen Gibraltárig. Ebben voltak kisebb-nagyobb megszakítások is. Aztán 1992-ben egy barátom segítségével megtaláltam Katalóniában a házat, amiről álmodtam, de a tulajdonos nem adta el. A környéket járva rábukkantam egy dombra, ahonnan egy fehéren világító kápolnát, a végtelen tengert lehet látni. Tudtam, hogy ez az a hely… Később ott épült fel a kis házam. Oda azóta is minden évben visszatérek és több hetet, hónapot töltök ott.

– Szintén spanyol vonatkozás, hogy 2021-ben ünnepeljük a jezsuita rend alapítójának, Loyolai Szent Ignác megtérésének ötszázadik évfordulóját. E nagy és fontos egyházi évforduló kapcsán egy nagyszabású nemzetközi film készül, melynek Ön a rendezője. Mi fogta meg Szent Ignácban?

Spanyolországban élve egy hívő, katolikus ember előbb vagy utóbb találkozik a spanyolok nagy szentjével, Ignáccal. A jezsuitákkal való kapcsolatom viszont jóval előbbre tehető. Még a németországi kolostorban töltött diákéveim alatt, ahol jezsuita atyák tartották a lelkigyakorlatokat, ismertem meg közelebbről is az életét és a tanítását. Szent Ignác az imádsággal és a lelki élettel kapcsolatos tapasztalatait a Lelkigyakorlatok című könyvében foglalta össze, amely a jezsuita, illetve a Szent Ignác-i lelkiség alapja lett. Ez a könyv a mai napig meghatározza az újkori keresztény spiritualitást. Két évvel ezelőtt Katalóniában egy templomban találtam egy manresai lelkigyakorlatra invitáló röplapot. Már akkor úgy éreztem, hogy a Gondviselés vezetett arra a helyre, ahol Szent Ignác megírta lelkigyakorlatos könyvét. Manresában figyeltem fel az ötszáz éves évfordulóra. Ezzel a filmmel megpróbálunk hidat teremteni a múlt és a jelen között. Fél évezredet áthidaló építményt állítunk, melynek egyik fontos szereplője, egy lelkivezető, aki az úton, Ignác alteregójaként irányítja a zarándokokat. Szent Ignác útját a filmmel párhuzamosam regény formájában is szeretném megírni. Most a forgatást készítjük elő, de vallom, hogy a pontos tervezés és a kiváló forgatókönyv a jó film alapja, s ez már megvan.

– A Hetekben jelent meg a L’emigrant A kivándorló c. legújabb könyve, melynek Katalónia adta a hátteret. Regénye borítóján Máté evangéliumából olvashatunk egy idézetet: „Idegen voltam és befogadtatok.” Ezúttal is lélektani útikönyvet vehet kezébe az olvasó?

Igen. Legújabb lelki utamat naplószerűen írtam. A L’emigrant A kivándorló c. regényem, tizennégy hónapos barcelonai tartózkodásom lenyomata. Benne a katalán függetlenségi törekvésekkel, hatalmas tüntetésekkel, a független Katalán Köztársaság kikiáltásával. Mindezt átélve kezdett el foglalkoztatni a külső és belső szabadság témaköre. Könyvem többek között olyan kérdéseket feszeget, hogy szükség van-e a belső függetlenségre ahhoz, hogy szabad legyél? Szükség van-e egyáltalán belső függetlenségre, hogy kiteljesedett életet élhess? Tudsz-e idősebb korodban is új életet kezdeni? Tudsz-e új szerelmet szítani a szívedben? Tudsz-e egy másik világban élni? Az önazonosság és a honvágy kérdése is felmerül regényemben. Lehetek otthon is idegen? Nyilvánvaló, hogy mindenkinek saját magának kell megtalálni a válaszokat. Az új regényemben csak azt tudom bemutatni, hogyan járta a főszereplő a belső utat.

– Az Ön számára mi jelenti az otthont?

Új regényemben ezzel is sokat foglalkozom. Otthon ott vagyok, ahol szeretetközösségben élhetek és alkothatok. Rájöttem, hogy a csodák felfedezéséhez nem kell messzire menni. Író-olvasó találkozókon, Magyarországot járva az elmúlt években sok közösséget megismerhettem. Számtalan estén átéltem az emberek befogadó szeretetét, s ez az otthon levés érzését erősítette bennem. A másik fontos felismerésem az otthonnal kapcsolatban, hogy a templom mindig is az a hely lesz, ahová hazatérhetek. Bárhol vagyok a világon, ha betérek egy keresztény templomba, akkor otthon érzem magam.

– Magánemberként megtalálta az életére vonatkozó kérdéseire a választ?

Részben igen, de hiszem, hogy egész életünkben keresünk. Elég csak a Biblia jól ismert soraira emlékezni: „Keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak...” Minden a rendelkezésére áll annak, aki meg akarja ismerni a saját létezését. Ehhez csak valóban keresni kell és kopogtatni. Mert még akkor is, ha idegen vagy, befogadnak. Mindez természetesen azon a kultúrkörön belül értelmezhető, amibe születtünk, és amiben felnőttünk. A jövőben törekszem boldogan élni ott, ahol éppen vagyok, elmerülni az alkotásban és megélni a pillanatot. Szeretném, ha szavaim egyeznének a tetteimmel, ezáltal lehetek csak önazonos. Szeretni kell az életet és az embereket. Erre törekszem, s hiszem, hogy Isten segítségével mindez sikerülhet.

Lonkay Márta

 

 

2019-11-23

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks