Mindig az igazat mondd

Császár Angela Jászai Mari-díjas színművésznő, Magyarország érdemes és kiváló művésze, ma boldog édesanya, feleség és nagymama. A színházon, rádión és szinkronon túl, szülőföldről, családról, hazaszeretetről, nagy pályatársakról, hűségről és a megtalált békéről beszélgettünk.

 

– Kolozsvárott született, gyermekéveit mégsem tölthette szülővárosában. Az elszakadás fájdalma mennyire hatotta át a gyermekkorát?

Ha visszafelé kutakodom az emlékeimben, egy nagyon szerető család képe éled újjá előttem. Szegénységben éltünk, mégis mindenem megvolt, amire egy gyermeknek igazán szüksége lehet. Öcsém nyolc évvel később született. Erdélyi származású édesapám katona volt az 1940-es évek elején a magyar hadseregben, Pápán volt ejtőernyős. Később alakulatával a Pest megyei Vecsésen állomásozott, itt ismerte meg édesanyámat. Szüleim 1945-ben kötöttek házasságot, s ezután apám elvitte a 18 éves új asszonyát Kolozsvárra bemutatni a rokonságnak. A határt közben lezárták, így mondhatni, ott ragadtak. Rá egy esztendőre megszülettem, és mivel csak édesanyámat engedték volna vissza velem a határon, így kalandos módon átszökött a kis család Magyarországra.

– Mikor tért vissza ismét a szülővárosába?

Sok-sok év telt el, míg Kolozsvárra újra hazamentem. A Színművészeti Főiskola felvételijét követő nyarat kukoricakapálással töltöttem, abból tudtam fedezni az útiköltséget. Ekkor már Tatán éltünk. Az Öreg-tó, a templomok, s az egész kisvárosi hangulat igazán széppé és élhetővé tette a vizek városát. Szórakozási lehetőség, netán kirakatos üzletek a hatvanas években még nem voltak itt. Ehhez képest Kolozsvár már világváros szintjén működött. Emlékszem, ámulva mentem végig a sétálóutcákon. A nyüzsgő piac magával ragadott, a boltok sokszínűsége, sőt még a rokonoktól kapott ajándék nyári ruha finom, könnyű tapintása is élesen bennem él. Mindez nagy rácsodálkozás volt számomra fiatal felnőttként. Nyár végén aztán hazajöttem, s megint több évtized telt el a visszatérésemig. Ez már a rendszerváltás utáni időszakra tehető. Most már idestova harminc esztendeje látogatunk vissza évről évre egy összeszokott baráti közösséggel. Idegenvezetőnk, Szarka György rendkívüli ember, akit inkább honismereti vezetőnek neveznék, hiszen mi ilyenkor hazamegyünk. Gyuri bácsi sohasem szállodába vitt bennünket, hanem a vendéglátóink otthonába. Beszélgetve velük megéreztük, milyen fontos nekünk is és nekik is, hogy az asztaluknál ülhetünk. Ami itthon természetes – hogy magyarul beszélünk, ismerjük a történelmünket, gyakoroljuk a szokásainkat –, az nekik küzdelemmel jár. Ott, ahol millió akadályba és nehézségbe ütköznek az emberek, megtapasztaltam, hogy mennyire ragaszkodnak a nyelvhez, a szokásaikhoz és a hagyományaikhoz. A szülőföldhöz való kötődést a zarándoklatok teszik teljessé. A csíksomlyói búcsúba többször elzarándokoltunk a családdal és a baráti közösség tagjaival.

– Említette a zarándoklást. A hit is családi öröksége?

Nem egészen. A hitre találásom későbbi időszakra tehető. Bár nagymamám hívő katolikus volt, amíg csak tudott járni, vasárnaponként templomba ment. De az ötvenes években édesapám a Néphadsereg katonája volt. A hit gyakorlása az akkori kommunista rendszerben elképzelhetetlennek bizonyult. Emlékszem, egyszer gyermeki kíváncsisággal kukucskáltam be a tatai katolikus templom ajtaján, mikor pont meglátott édesapám egyik katonatársa, s ezért otthon úgy kikaptam, hogy többet nem mertem kockáztatni a családunk egzisztenciáját. Az idők változásával édesapám is igaz, református ember lett öreg korára, s láttam mindazt a belső küzdelmet, erőfeszítést, amit a szüleimnek a családért és a megélhetésért kellett tenniük. Szerencsére az életem során mindig kaptam olyan társakat, tanárokat, szerelmeket, barátokat, akik megfogták a kezem és a széles útról a szűk ösvények felé vezettek, arra, ami mára már, mint a lélegzetvétel, olyan természetes számomra. Azt gondolom, ez kegyelem. Az pedig külön nagy áldás, ha az ember meg tudja osztani a vele egy értékrendet képviselő és hasonlóan gondolkodó emberekkel a felszín alatt lévő gondolatait, érzéseit.

– Hogyan lehet ezt a lelkiséget szélesebb körben elhinteni?

Úgy érzem, a példa elég. Aki kereső lélek, az rácsatlakozik a mondanivalóra. Természetesen bizonyos témákban fontos megszólalni. Olyan kort élünk, ahol egyre kevesebb a hiteles ember, pedig ha lehet ilyet mondani, sosem volt ekkora szükség rájuk, mint most. Ha indokolt, azért is fontos szólni, mert az bátorításként szolgálhat azoknak, akiknek nincs hangjuk, de hasonlóan éreznek. Nekem ilyen példakép az életemben Jókai Anna, aki csodálatosan tudta szóval elmondani az emberi érzések, gondolatok, kapcsolatok szövevényét úgy, hogy aki hallgatta, megértette, talán meg is fogadta. Nagy megerősítőm volt a világról alkotott képemben. A Jóisten egyébként is olyan csodálatos világot álmodott körénk, amelyben mindennek oka és értelme van. Emberi mivoltunkból fakad, hogy szeretjük a biztosat és tartunk a bizonytalantól. Megtapasztaltam azonban azt is, hogyha változás jön az életünkbe, attól sem kell megijedni, mert lehet, hogy a javunkat szolgálja.

– Tehát ha egy ajtó becsukódik, kinyílik valahol egy másik?

Igen, valahogy úgy. A Színművészeti Főiskola elvégzése után a Nemzeti Színházhoz kerültem. Vidéki lányként érkezve, albérlőként kellett elkezdenem. Akkoriban tíz év állandó bejelentettség kellett ahhoz, míg bárki esetleg lakáshoz juthasson. Fiatal kezdőként úgy éreztem, reménytelen a jövőm. Ezért elmentem a Tanács Lakásügyi Hivatalába lakást igényelni. Ott szembesültem azzal, hogy sokgyermekes, otthon nélküli családok is hasonló helyzetben vannak, mint én, aki akkor egyedülálló voltam. Szégyelltem magam, azt gondoltam, nincs itt semmi keresni valóm és hazamentem, bár a megélhetésem kezdő színésznőként zsákutcába jutott. Ezért is döntöttem úgy, hogy elhagyom a fővárost, és leszerződöm Kaposvárra.

– Vagyis ha jól tudom, csak majdnem…

Így igaz. Végül nem mentem le, mert a kor egyik befolyásos színésznője, Gobbi Hilda tudomást szerzett nehéz helyzetemről, és segített. Támogatásával egy kis lakást tudtam venni, amiben elkezdhettem az életemet. Visszatérve a változásra, úgy hiszem, akkor jön el az életünkben, mikor megszületik bennünk az elhatározás a változtatásra…

– A színészet iránti vágy mikor fogalmazódott meg a lelkében?

Gyermekként az iskolában sokat szerepeltem. Verseket szavaltam, prózát mondtam. A keszthelyi Helikon ünnepségen aranyérmes lettem. A tatai fiatalok diákszínpadának is tagja voltam. Azt hiszem, ekkor alakult ki bennem a művészet iránti vonzalom. Azt már csak halkan súgom meg, hogy a színművészi pálya rejtelmeiről fogalmam sem volt, s hogy abból meg lehet élni, végképp nem tudtam. Érettségi előtt, mikor a továbbtanulás került szóba, az irodalmi színpad vezetője, dr. Körmendi Géza, a gimnázium későbbi legendás igazgatója világosított fel és készített fel a Színművészetire. A felvételire édesanyám kísért el. Édesapámnak nem tetszett az ötlet, azt mondta, „éjjeli pillangót nem nevelek a lányomból…”

– Édesapja egy múlt századi részigazságot fogalmazott meg a színház világáról. A helyzet azért manapság sem egyszerű…

Való igaz, de elmondhatom, hogy nehéz helyzetekből is méltósággal, tisztán tudtam kijönni. Ez nagyrészt édesanyámtól örökölt természetemnek köszönhető. Ő a távolságtartás bajnokaként élt. Ez a saját életemben és a pályám során erényt és egyben gátat is jelentett.

– Miben gátolta?

Az előmenetel dolgában. Sosem tettem olyan lépéseket, amelyek érdekből születtek. A színházhoz való ragaszkodásomat vagy a színésznőt bennem mindig felülírta a család, a tisztesség, a becsület és a hűség. Ezeket a fogalmakat rombolják manapság leginkább, de én tudom, hogy jól döntöttem. A család a legfontosabb alap. Férjem hűséges társam mind a mai napig. Lányommal s három unokámmal napi szinten találkozunk, mindenben segítünk nekik. A gyermek valóban a legnagyobb csoda, amit a Jóistentől kapunk. Ebben a terhelt világban, amiben élünk, a szülőknek még inkább felelőssége, hogy értelmes, lelkileg egészséges embereket neveljenek, hiszen ők jelentik majd a jövő társadalmát. Ezért sem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy milyen fontosak a példák és a példaképek.

– Több mint ötvenéves pályafutása alatt, akadt-e olyan pillanat, ami máig nagy hatással bír az életére?

Sokszínű hivatást kaptam, hiszen a színházon kívül a szinkron, a rádió és az önálló estjeim teszik teljessé az életművemet. Nehezen tudok kiemelni egy-egy különleges momentumot. Az biztos, hogy Bessenyei Ferenccel, Sinkovits Imrével, Mészáros Ágival egy színpadon állni a felejthetetlen pillanatok közé tartozik. Annak idején, a Nemzeti Színház kamaraszínházaként működött a Katona József Színház. Ott kezdtem a pályámat mint főiskolás. Az ifjúság édes madara c. előadásban cserfes kis vendéglányként Mezei Máriát, Várady Hédit és Sinkovits Imrét csodálhattuk. Nagy példakép Lukács Margit is, akitől a színház iránti alázatot, feltétlen hűséget tanulhattuk meg. Ő, ha már a színpadi ruháját felvette, sosem ült le a jelenetek szünetében az előadás végéig. Nem véletlenül voltak a színpad királyai, királynői ezek az elődök. Ezt az értékrendet próbáltam továbbadni azokban az években, amikor taníthattam a Nemzeti Színiakadémián.

– Hitét megerősítő élményeket is átélt a színházban?

Igen, játékmesterként. Végzős osztályunknak Emett Lavery: Az Úr katonái c. darabját választottuk Szélyes Imre tanár társammal, ami nagy falatnak bizonyult. A fiatalokkal elolvastuk a darabot, de láttuk rajtuk, hogy fogalmuk sincs, hogy igazából miről is szól a mű. Jezsuitákról, kispapokról, imádságról, elhivatottságról, az egyház katonás rendjéről, a csodához való viszonyáról semmit nem hallottak azelőtt. Ezért meghívtuk Vértesaljai László jezsuita szerzetest, aki csodálatos személyiségével beszélt hitünk titkairól és a szerzetesek mindennapjairól. A fiatalok megérezték és megértették a mondanivalót, és olyan gyönyörű vizsgát mutattak be, hogy a Nemzeti Színház repertoárjába vette és a Várszínházban műsoron tartotta az előadást. A fiatalok, akik azóta már komoly emberek, a tízéves évfordulón újra összeálltak és eljátszották a darabot. Ez az egyik legnagyobb bizonyítéka számomra a hit erejének.

– Mostanában milyen feladatokkal telnek a mindennapjai?

Békés és harmonikus belső világban próbálom a mindennapjaimat élni. Szabadúszó nyugdíjasként már nem töltöm minden estémet a színházban. Az Újszínházban azért vannak még vendégként előadásaim, de akad más szép feladat is. A Nemzeti Kulturális Alap Színházművészeti Kollégiumában tevékenykedem, ahova a Magyar Művészeti Akadémia delegált. Nemrégiben több mint hatszáz pályázatot olvastam végig. Ezenkívül az EJI (Előadóművészi Jogvédő Iroda) elnökségi tagja vagyok. Tevékenységünkhöz tartozik, hogy a perifériára került művészeknek segítséget és támogatást nyújtsunk. Jószolgálati kötelezettségeknek egyébként is boldogan teszek eleget. Ami a színpadot illeti, ma már megválogathatom, hogy mi az, amit jó szívvel elvállalok, persze egy nekem való szép feladat felkelti a vágyat bennem. Szívesen mondom a magyar költészet és irodalom remekeit azoknak, akiket érdekel. Teszem a dolgom, amíg lesz hallgatóság, hisz az emberről, magyarságunkról, hitünkről van még mondanivalóm. Ami a jövőt illeti, szeretném, ha a fiatalok megtalálnák egymásban az összetartozás érzését. Tamási Áronnal: „Fel a fejjel! Már akinek van.”

Lonkay Márta

 

 

2020-07-24

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks