Minőségi idő Istennel

Szent Teréz imaiskolája (2)

Mit jelent az ima Szent Teréznél? Személyes szeretetkapcsolatot a Szentháromság egy Istennel. Olyan mély barátságot, amelyben az imádkozó eljut az élő hitre, reményre és szeretetre, a kegyelem segítségével.

 

Szent Teréztől megtanulhatja, hogy a belső tapasztalások (ún. istenélmények) akkor tekinthetők hitelesnek, ha azok hatásai jó irányba mozdítják el őt a hétköznapi életben. Konkrétan: növekszik benne az áldozatvállalásra való készség felebarátai iránt, fokozatosan elszakad a világ dolgaitól úgy, hogy azok lassanként már nem tartják béklyóban, és elkezd az igazságban járni, az alázat ösvényén, amelyen képes lesz őszintén szembenézni önmagával. Minőségi időt ad mindennap Istennek, amikor egyedül vele van, és küzd ezért az együttlétért – sokszor saját unalmával, szórakozottságával –, s megengedi Istennek, hogy vele legyen úgy, ahogy éppen ő maga van. Lehet, hogy az imaidő csupa küzdelemből áll, amelyben harcol, hogy Istenre tudjon figyelni, s ha akkor is kitart, nem hagyja abba, akkor előbb-utóbb az Úr megtapasztaltatja vele szerető jelenlétét. A belső imában gondolkodik Istenről és a jóról (elmélkedik), röviden olvas a Szentírásból vagy egy lelki könyvből, szemlél egy ikont vagy egy szentképet.

Az állhatatosság meghozza gyümölcsét, ha tisztán tartja szívét, kerüli a bűnre vezető alkalmakat és tudatosan éli a szeretet cselekedeteit testvéreivel. Kitárul számára saját belső világa, és megtanul élni benne. Elindul belül, a szívében megkeresni a benne lakozó Istent, eközben elkezdi megismerni Teremtőjét a szeretetben, és egy végtelen horizont nyílik meg előtte. Amikor pedig elérkezik az idő, akkor az Úr elcsöndesíti képességeit (az értelmet és az akaratot), s belemeríti a nyugalom imájába, ahol lelassul a gondolkodása és elkezdi élvezni Istent, megpihen benne; a külső tevékenység ilyenkor szünetel. A nyugalom imája a szemlélődő ima kezdete, amelyben az ember érzékelhető módon elkezd egyesülni Istennel a szeretetben, az ő végtelen kegyelméből.

A szemlélődő ima egyes kegyelmei az egyesülés módjában és mértékében különböznek. A szemlélődés kizárólag Isten ajándéka, az ember ennek előfeltételeit tudja megteremteni magában a kegyelem erejével: a szív tisztaságának őrzésével és a felebaráti szeretet konkrét tetteivel, valamint hogy rendszeresen időt ad Istennek mindennap, amikor egyedül vele van. A szemlélődő ima további kegyelme: a képességek álma, amelyben még jobban elmerül őbenne, de közben képes rá, hogy feladatait végezze; együtt van benne Márta és Mária: egyszerre él tevékeny és szemlélődő életet. Az elragadtatás imájában az Úr rövid időre felfüggeszti a képességek működését, hogy egészen befelé figyelhessen az imádkozó. Hatása, hogy rövid idő alatt belső szabadságra jut el: fokozatosan megszabadul a teremtmények rabságából, amelyek korábban teljesen lefoglalták őt. Isten elrendezi benne a szeretetet, és az értékek hierarchiája helyreáll az emberben.

Szent Teréz Önéletrajzában saját életén keresztül mutatja meg, mivel találkozhatunk az Istenhez vezető belső úton, és miképpen alakít bennünket az Úr a külső körülmények által is. A hétköznapok külső történései szerves részét képezik belső formálódásunknak. Minden történésnek értelme és célja van. Megtörténik, hogy Isten kiemel kényelmesen berendezett életünkből, akár egy kellemetlen külső körülmény által, akár úgy, hogy ad egy konkrét feladatot, amihez talán nem sok kedvünk van. Egyszer csak fölfordul a megszokott életünk, és szenvedésről szenvedésre vagyunk kénytelenek menni. Szent Teréz feladata földi életében: a kármelita rend reformjának elindítása. Jó szerzetesnek tartják őt, látszólag minden rendben van vele, jól érzi magát a bőrében. Isten azonban megragadja a szívében és a középszerű, kényelmes életből átvezeti a Krisztust követés szűk ösvényére, ahol ki kell lépnie önmagából, hogy egy hosszú belső úton át beléphessen – a kegyelem segítségével – a Szentháromság egy Isten szeretetegységébe. Elmondhatja ő is Jeremiás prófétával: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj” (20,7). Kér tőle az Úr valamit: minden erejével legyen rajta egy új szellemű kolostor alapításán, ahol a Kármel eredeti regulája szerint élnek majd a szerzetesek.

Szent Teréz azonban jól érzi magát a Megtestesülés kolostorban, és semmije sincs az új kolostor megalapításához, sőt mindenfelől ellenállásba ütközik, amikor megpróbálja teljesíteni az Úr kérését. Üldözik őt, megszólják – társaival együtt, akik segítenek neki –, sárba tiporják a becsületét. Közben az Úr elhalmozza rendkívüli kegyelmekkel (látomások, hallomások, elragadtatások stb.), amelyek kitudódnak – bár ő csak gyóntatóinak beszél ezekről –, és már szinte nincs pap, aki meggyóntatná. Az a hír járja róla ugyanis, hogy ördögi szemfényvesztés áldozata. A lelki szenvedésekhez társulnak a különféle betegségek, melyekkel szintén küzdenie kell. Kiönti a szívét az Úrnak, néha panasz formájában is, ő pedig megvigasztalja, elárasztja kegyelmeivel, amelyekkel el tudja viselni a külső és belső szenvedéseket. Mindeközben megtanul ráhagyatkozni a gondviselő Istenre, és betölti ugyanaz az érzület, ami Krisztus Jézusban volt (vö. Fil 2,5). Szent Teréz a kenózis (kiüresedés) útját járja Jézussal: vele van a Kertben (Getszeman), Pilátus előtt a kövezett udvaron, a gúnyolódók és szemrehányók szavát hallva a Golgotára vezető úton… Mindezt saját életének eseményeiben éli meg. Ezalatt bensőleg alakul, tisztul, elszakad a test és a szemek kívánságától, valamint az élet kevélységétől, újfajta belső látást kap, egyesül Istennel a szeretetben és minden energiájával szolgálja az Úr ügyét és az emberek javát.

Az új kolostor alapításával kapcsolatos nehézségek, szenvedések formálják Szent Terézt az Istennel való kapcsolatában. A feladatok, amelyek sok küzdelemmel járnak, belsőleg alakítanak bennünket is és kipróbálttá tesznek a harcban. A belső és külső kihívások biztosítják, hogy ne verjük föl sátrunkat egy helyen a lelki életben, hanem mindig beljebb és beljebb vezethessen az Úr misztériumának teljességébe.

Nem könnyű a hitben élni, ameddig rá nem érzünk a teljes Istenre hagyatkozás ízére, ameddig át nem engedjük életünk irányítását neki, aki tudja, mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk tőle (vö. Mt 6,8). Az ima és a konkrét élet egységet képez. Mindkettőben az alapmagatartás a gondviselő Istenre való hagyatkozás: „a Tiéd vagyok, rendelkezz velem a Te akaratod szerint” (Ö 21,5)[1]. Belesimulunk Isten ránk vonatkozó tervébe, ami legtöbbször a körülményekben mutatkozik meg. Az Úr általában közvetítőkön keresztül szól hozzánk: a Szentírásban, emberek, lelki könyvek által, sőt a körülmények alakításában is. (Például: hiába szeretnék olyan misszionárius lenni, aki Kongóban teljesít szolgálatot, ha az egészségem nem bírja az ottani klímát.) Szent Teréz hangsúlyozza, hogy le kell tennünk a saját akaratunkat Isten kezébe, és megengedni neki, hogy cselekedjen bennünk és általunk. A rendkívüli kegyelmek (látomások, hallomások stb.) nem képezik az Istennel való kapcsolat lényegi részét. Járulékos elemek lehetnek, és jó, ha tudunk róluk. Sokkal biztonságosabb azonban az ember belső útja ezek nélkül. A rendkívüli kegyelmek nélkül is megkaphatja az imádkozó az Istennel való egyesülés ajándékát már itt a földön, ha szeretetből követi a szegény és alázatos Krisztust, aki kiüresítette önmagát, az Atya akaratát követte és szolgálta – az Atya iránti szeretetből – az embereket.

Ha nem akarunk semmit látni, hallani vagy tapasztalni a belső imában, hanem önzetlenül Istennel vagyunk a szeretetben a neki ajándékozott időnkben, akkor gyermeki lelkületet kapunk, amellyel fölösleges kerülők nélkül futhatunk az imádság királyi ösvényén: hálás szívvel ráhagyatkozva az Úrra. A szenvedés nem kerülhető meg, hiszen Krisztust a kereszt útján követjük. Nem a szenvedésé azonban a végső szó, hanem Jézus által a hitben, reményben, szeretetben történő feltámadásé, amely előtt a régi embernek meg kell halnia bennünk, hogy megszülethessen az új, aki Isten képére teremtetett valóban igaz és szent teremtmény (vö. Ef 4,24). Sok-sok külső és belső küzdelem után Isten békéje és öröme tölti be az imádkozót. Szenvedések, küzdelmek mindig lesznek, amíg e földi testben van, de már más minőségben éli meg azokat: Istennel egyesülten az emberek üdvösségének munkálásában, s annak tudatában, hogy „ez a világ elmúlik” (1Ján 2,17) és „Istentől kapunk (…) örök otthont a mennyben” (2Kor 5,1).

Az Egyház által adott szentségek nélkülözhetetlenek a belső életben, mégis – ezekkel élve – végig kell járnunk az Istennel való kapcsolat útját, amely egy folyamat és a legtöbbször a fokozatosság elve figyelhető meg benne. Ha nem szánunk erre időt és fáradságot, akkor ennek a világnak a hálójában vergődünk földi életünk végéig, és – ahogy Szent Teréz írja – szellemi törpék maradunk (BV 7.4.10)2]. S majd a halálunk után, a tisztulás állapotában megyünk át mindezeken, hogy alkalmassá válhassunk a Szentháromságos egy Isten szeretetének befogadására.

Mindent oda kell adnunk ahhoz, hogy a Mindent (Istent) képesek legyünk befogadni, őt, aki már létezésünk pillanatától bennünk lakozik. Az imádkozó kövesse Krisztust a saját kenózisának (önkiüresítésének) útján, amely a mindent odaadásban valósul meg Isten kegyelméből, de nem az ember erőfeszítése nélkül (Ö 11,2). Az Úr gyakran mondja Szent Teréznek, amikor panaszkodik: ne gondolja, hogy elfelejtette őt, de neki is meg kell tennie, ami rajta múlik (vö. Ö 39,20).

Johanna-Andrea nővér

 


[1] AVILAI SZENT TERÉZ: Önéletrajz, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék – Jel Kiadó, Budapest, 2015. (Rövidítése: Ö)

[2] AVILAI SZENT TERÉZ: A belső várkastély, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék – Jel Kiadó, Budapest, 2016. (Rövidítése: BV)

 

 

Szent Teréz imaiskolájának további részei

Szent Teréz imaiskolája

 

 

2021-02-16

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks