„Legyen világosság!” – ez a Teremtés Könyvéből vett jelmondata és életvezetője Greguss Sándornak. Az író-filmkészítővel nem mindennapi gyermekkoráról, kalandvágyról, keresett és megtalált igazságokról, egy sorsfordító betegségről, missziós küldetéséről és az egész életét átható Isten-hitről beszélgettünk fóti otthonában.

– Klasszikus gyermekkorra emlékszik vissza?

– Igen, még úgy is, hogy a nagyszüleim neveltek fel, akik mindent megtettek azért, hogy szép és szeretetben töltött gyermekkorom legyen. Ennek ellenére szüleim hiányát, mint amilyen az édesanyai gyengédség, nem pótolhatta senki sem. Látszólag tehát megkaptam, amit lehetett, mégis szeretetéhségben éltem. Talán ezért is vált olyan fontossá az ölelés érzése a felnőttkori életemben. Milyen kifejező, hogy keresztényként is baráti köszöntésünk az ölelés. Tinédzserként Popper Péterhez jártam pszichológiára, aki a sport felé irányította örökmozgó egyéniségemet. Közben hegedülni tanultam és nemzetközi rajzversenyt nyertem. A művészi hajlamot nagypapámtól örököltem, aki a nagymamával együtt arra nevelt, hogy minél hamarabb tanuljak meg a saját lábamon állni. Sokat tanulmányoztam a térképet is, ilyenkor gondolatban bejártam az egész világot. Felnőttként rájöttem, hogy önerőből ilyen formában erre biztosan nem lesz lehetőségem.

– Ez motiválta, hogy később filmezni kezdett?

– Igen, biztosan közrejátszott, de a természet-, portré- és dokumentumfilmezés csak negyvenéves korom után lett a hivatásom. Visszatérve, ifjúként igen lázadó, a szabályokat nehezen viselő, az életet igenlő és a saját határait feszegető titán voltam. Energikus alkatként a sportban örömömet leltem és az atlétikában, futóként az eredmények is szépen jöttek, de az élsport másik oldalát megismerve már nem vonzott olyan szinten, hogy fő foglalkozásként űzzem. Határaim további megismerése olyan helyzeteket is szült, hogy kipróbáltam milyen barlangban élni a budai hegyek között. Nem utolsósorban, nagy kalandjaim közé tartozik, hogy matróznak álltam, a magyar–történelem tanári diploma megszerzése után...

– Írói vénája is korán megmutatkozott. Már tizenhat évesen jelentek meg versei a Vigiliában, ahol olyan nagyságokkal írt egy lapban, mint amilyen Latinovits Zoltán. Ilyen fiatalon hogyan jutott el az egyik legnívósabb hitéleti és tudományos folyóirat szerkesztőségébe?

– Egy ismerősöm küldte be a verseimet, az akkori főszerkesztőnek, Rónay Györgynek, aki miután elolvasta írásaimat, felkért a publikálásra. Latinovits Zoltánnal jó barátságba is kerültünk, sőt még ő kérte, hogy egymás mellett legyenek az írásaink. Ez a mai napig megtisztelő számomra. A versírás is zsigeri szinten működött nálam, úgy, mint az önkifejezés egy eszköze. Azt is hozzá kell tennem, hogy kiváló magyartanárom volt! Az írás mellett, festettem is. Nagymamám hívő asszony volt, tőle kaptam az első képes Bibliámat. Sokszor rajzolgattam a jeleneteket, amelyekbe úgy beleéltem magam, hogy a végén megelevenedett előttem az egész történet. Nem tudom, hogy képesség-e vagy adomány, de gyakori, hogy egy futóverseny után izomlázam lesz, és egy operaelőadás alatt berekedek, akkor is, ha csak nézője vagyok az eseményeknek.

– Ez az együtt érző képesség a lelki élet területén is nagy talentum…

– Isten létezésében a kezdetektől fogva hittem. A teremtett világ gyönyörűségét mindig is csodálattal fürkésztem. Gyermekkorom óta keresem, kutatom, hogy mi miért történik. Vonzottak a nagy világvallások, megismerkedtem velük közelebbről is, de mindig volt egy fajta hiány, amit semmi sem tudott betölteni. Mindenben a rációt kerestem. Aztán már megtért felnőttként olvastam a Bibliát, és egyszer csak eljött az a pont, amikor elfogadtam, hogy a világban minden úgy van jól, ahogy itt le van írva, mert Isten így teremtette és ez az akarata. Jézus szavait is tisztán kell értelmezni. Az Ő igenje igen, a nemje nem. A személyes és élő Isten-kapcsolatig hosszú út vezet, de ezután valóban máshogy kezd élni az ember. Mióta hiszek, nagyon pontos válaszokat kapok. Minden bukásom és csalódásom után megpróbálok újra bizalommal fordulni az embertársaim felé, hiszen, ha belegondolok, óriási ajándék, hogy itt vagyok és élek. A Jóisten bizalma és szeretete a bizonyíték arra, hogy a világra születtem feladattal és küldetéssel, amit az életem során be kell teljesítenem. De ez a felismerés még kevés önmagában. A hívó szót el is kell fogadni. Nekem ehhez majdnem meg kellett halnom.

– Ezt hogy érti?

– Négy évvel ezelőtt kiderült, hogy daganatos beteg vagyok. A diagnózis szerint mindössze két-három hetem maradt csak hátra. Az egész család mellettem állt, de persze megérintett a halálfélelem, hogy most akkor hogyan tovább? Tényleg vége? Annyi tervem van még! Mégis nagyon hittem a gyógyulásomban, mindazok ellenére, hogy ebből a betegségből még senki sem gyógyult meg, senki nem élte túl. Az orvosi kezelések csak a két-három heteket görgették tovább. Lelki úton próbáltam megközelíteni a betegséget, és felkerestem fóti plébánosunkat, Sebők Sándor atyát, aki továbbküldött egy telefonszámmal és végül egy gyógyító lelkigyakorlaton kötöttem ki, amit Füzérradványon, egy Németországban élő indiai szerzetesnővér, Margarita Valappila tartott. Első találkozásunkkor nem sikerült meggyógyulnom, de éreztem az ima erejét, és láttam gyógyulásokat. Két hónappal később a nővér Zentán tartott lelkigyakorlatot. Akkorra összeállt már bennem a kép, hogy idáig miért nem gyógyultam meg. Jézus nem jön be a zárt ajtón, csak ha kinyitjuk előtte. Ekkor tört fel bennem egészen mélyről a szüleim miatt érzett és gyermekkorom óta végig cipelt fájdalom. Ez a megbocsájtás és önátadás teljesen felszabadított. Ettől függetlenül az Isten végtelen nagy csodája, hogy a halálból visszahozott és meggyógyított. Éreztem, amikor a nővér és a sok száz velem együtt imádkozó között új életet kaptam. Hazajöttünk, és az orvosi diagnózis szerint is teljesen tünetmentessé váltam. Hála érte Istennek!

– Missziós küldetésében beteg, haldokló embereket is kísér lelkileg. Hogyan kell ezt elképzelni?

– Jórészt hívő embereket látogatok, de nincs kőbevésett tervezet azzal kapcsolatban, hogy mi történik majd. Beszélgetünk, imádkozunk, előfordul, hogy felolvasok. Egy biztos, addig nem jövök el, míg nem nevetünk. Az elsődleges cél, hogy eljussanak egy olyan önfeladásig, amiben elhiszik, hogy minden bűnük bocsánatot nyert, s ők maguk is képesek megbocsájtani. A feloldozatlan, régmúltbeli sérelmek még a halálos ágyon is megfogják az embereket és sokszor emiatt nem tudnak megtérni az Atyához. Nagy áldás, mikor ezekből a szorító kötelékekből felszabadul az ember. Sok esetben ilyenkor találkozunk utoljára.

– Felesége, Fodor Réka missziós orvos, akivel huszonnégy éve alkotnak egy párt.

– Rékával együtt lettünk igazán hívő emberek, és ez a házassági felkészítésünkhöz köthető. Már öt éve éltünk együtt, mikor úgy éreztük, itt az ideje örök hűséget fogadni egymásnak, Isten és az emberek előtt. Felkerestük akkori lakóhelyünkön, Békásmegyeren, a Boldog Özséb-templomban Erdővégi András atyát, aki azt mondta, hogy csak egy év házassági felkészítés után ad minket össze. Első hangzásra soknak tűnt ez az idő, de alázattal elfogadtuk. Ebben az időszakban kezdtük rendszeresen olvasni a Bibliát, és Isten igéje egyszer csak élővé vált számunkra. Esküvőnk után családot alapítottunk, és született két csodálatos lányunk, akik ma már a missziós munkánkba is bekapcsolódnak.

– Ez az Afréka Nemzetközi Humanitárius Alapítvány, amelyet 2015-ben feleségével együtt hoztak létre, s amely elsősorban Nigéria szegényeinek nyújt segítséget orvos missziók által.

– Igen. Az alapítványi munkában főként a szervezést, az adminisztrációt, a háttérországot biztosítom. Mikor Réka először járt Afrikában, azzal szembesült, hogy a további missziókhoz pénzt kell gyűjteni felszerelésre, gyógyszerekre, utazásra. Ezért hoztuk létre az alapítványt. Adományokból, feltétel nélküli támogatásokból végezzük a missziós munkát. Nem célunk nagy cégekkel szerződni és reklámokat hajtani. Mi Jézus képviseletében tevékenykedünk. Ezért is született meg az Afréka című könyv 2016-ban, ami Réka első ugandai missziós élményeit írja le. Második könyvünk 2020-ban, Afréka 2 – Tűzön-vízen át Afrikában címmel jelent meg. Egy kötet tízdollárnyi árából megmenthetünk egy emberi életet. Ennyibe kerül egy malária elleni kezelés. Ügyelünk arra is, hogy az adományozó és adományozott felvehesse egymással a kapcsolatot. Egyelőre itthonról segítünk, de tavasztól újabb missziókat tervezünk.

– Földi útjára tekintve, miben lett más az új élete?

– A küzdelmeim nem szűntek meg, és a hibáim sem, csak most már tudok rajtuk mosolyogni. Hinni kell Istenben és ráhagyatkozni. Gyógyulásom oka és célja, hogy hirdethessem: Jézus Krisztus ma is él és köztünk lakozik. Nekünk, keresztényeknek ez a fundamentumunk. Azóta tanúságtevőként, homíliaolvasóként, lelkigyakorlat vezetőként, imádkozóként szolgálok. „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” Az evangélium hirdetésével, azon túl, hogy megismertetem Istent a hallgatósággal, szeretnék mosolyt is csalni az emberek arcára. Úgy vélem a vidám szív valóban az egyik legjobb orvosság!

Lonkay Márta

2021-03-31

Kapcsolódó írásunk:

Csepp a tengerben. Beszélgetés dr. Fodor Rékával

       1%