Nagybetűk

– Kislányom, iskolába mész az ősszel, akkor már nemcsak a babázás lesz a dolgod – szólítja már harmadszor Zsófikát az édesanyja, mert úgy belemerült a játékba, eddig talán meg sem hallotta. Nem mintha szüksége volna a kislány segítségére, elvégzett már mindent, az ebéd is készen van, még az urát várja haza a szőlőből, itt lehet mindjárt, az utolsót kondította délre a templom harangja.

 

Ma a katolikusoké szólt egy „verssel” tovább, de már nem vetélkedtek benne, hogy kié a hosszabb, rájuk szólt a jegyző úr a „vége nincs harangozás” miatt. „Majd csak megbékélnek másban is, a csudának feszül egymásnak a két felekezet ekkorka kis faluban?” Nyomatéknak a magában feltett kérdésre az elmosott nagyfazekat is megdöngeti. – Zsófi, te! – szól már hangosabban – Kimehetsz a kapu elé, lessed, érkezik-e már édesapád. – A kislány mozdul, a babájától nem tud megválni, kezével igazgatja, arca elé emeli, megpuszilgatja, majd mintha élő kisbaba volna, a karjára veszi, ringatja a kapu felé haladtában. Anyja a tekintetével kíséri, lám, hamarosan ez a későn jött legkisebb is kiröppen, az iskolaidőben már nem játszik idehaza. A nagyobbik két lányát már alig látja, a kisebb tavaly fejezte be az iskolát, a nagyobb négy éve, mindketten a városban szolgálnak.
Kis nádfedeles ház a berényi felvégen, majdnem az utca legvégén, még két házhely van mögöttük, utána a hegy, majd a ritkás erdő felé kanyarodik az út. A szőlőbe is arra járnak, az erdő alatt válik el jobbra a kocsiút, eléri a lankásabb domboldalt, ott sorakoznak a szőlők. Dél-délkeleti fekvés, napot bőven kap, a földje viszont lehetne vastagabb, zsírosabb, hamar kibuknak a kapa alól a kövek, alig terem meg a szőlőtövek között valami vetemény, pedig jól jönne. Itt a háznál a kert nem csak kicsike, ennek is eléggé sziklás a földje, óvatosan kell bánni ásóval, kapával, nehogy feleslegesen felforgassák.
Pártai György gazda most ért az erdőalji kőkereszthez, felpillant rá, református ember lévén keresztet nem vet, de megbillenti a kalapját. Idelátszik, amint a lova ütemesen, fejet bólintva lépeget, a kocsija meg zötykölődik a girbegurba úton. Nem árt az óvatosság, az a rész lejtősebb a többinél. A kislány észreveszi az apját, a babát, az egyszerű, keresztbe kötött gallyacskára tekert rongybábút a kapun belülre teszi, futva indul a kocsi irányába. Az egyre emelkedő úton a futása lelassul, lélegzete elfúlóban, de meg nem állna! Kiáltana is, ha tudna, arra már nem maradt levegője. Elérik egymást. Az apa leszáll a kocsiról, arca csupa mosoly, szereti ezt a picike, piros-barna leányt, a legkisebbet, pedig annyira elüt tőle, szinte semmit nem hasonlít rá, semmit sem örökölt a szőkeségéből, sötétkék szeméből. Persze, szakasztott az anyja, az is ilyen volt csöpp korában, ismerte is, megakadt rajta a szeme, pedig nála jóval fiatalabb volt a Juliska, még akkor kezdett iskolába járni, amikor ő befejezte, és hamarosan már az eladó lányokat kezdte mustrálni. Fölkapja a kislányát, felülteti a bakra, ő maga a kocsi mellett marad, kezében a gyeplőt tartja, hazáig már így is jó lesz.
György gazda ügyes, törekvő ember, híre van faluszerte, ért mindenhez. Egyetlen lovával, kocsijával kevéske földjét könnyen megműveli, a szőlőre is jut elegendő ideje, de ha ezekkel végez, utána sem lustálkodik, fabrikál mindenfélét, fából, vesszőből, nádból, a kováccsal összeszövetkezve még vasból is, legtöbbször magának, de másoknak is. Aratás, cséplés idején alkalmi gépkezelőnek szokott beállni, ünnepnapok előtt még az is előfordul, hogy az utcabeli férfiak hozzá fordulnak hajnyírást kérve. Az ócskástól szerzett be egy rozsdás hajnyíró gépet, megreparálta, használja az utcabeli férfinép javára. A vasárnapján sem unatkozik, mert számítanak rá a falu református templomában. Presbiter már öt év óta, feladata is van, vasárnaponként beosztja, gardírozza a harmóniumot fújtató gyerekeket, sőt újabban besegít az öreg kántornak az éneklésben is. Annak egyre gyengülő hangja mellett a templomban már inkább György gazda érces tenorját lehet hallani. Előbb még fel-felnéztek oda a népek, az asszonyok között akadt, aki még el is pirult, aztán megszokták, így van. Már nem emlegetik György gazda asszonyának: – Juliska, de szépen fújja ez a te urad, ugyan mit akarhat, mit szeretne, kinek tetszene a legjobban?
– A nagylányaink hazajönnek a hét végére? – kérdi az apa a konyhába lépve. Látszik az arcán, hogy még ennél is jobban érdekli az ebéd, mert a tűzhely felé tekintget, a jó illat megcsapta az orrát.
– Úgy hiszem, azt ígérték. A nagyságosék is elutaznak valahová, csak a kocsisuk és a legény marad otthon, jobb is, ha eljönnek. – Tovább nem téma a nagylányok dolga, szaporán tálal, Zsófika is segít neki, nyújtózkodik az asztal végénél, apját ő akarja kiszolgálni. Igyekszik mindenben pótolni a kisebbik nővérét, eddig az csinálta, alig egy hónapja szegődött el a nővére gazdáihoz, elkelt ott az újabb szolgáló a dadus mellé, ikreket szült a tavaszon a fiatal nagysága. Az asztali imádságot apa mondja, megszegi a kenyeret, de a nagykéssel előbb keresztet rajzol rá. Ilyenkor mormol valamit, az evés megkezdéséig mond még valami mókásat a feleségének vagy a lányának. Ez is hozzátartozik az ebéd szertartásához, de a többiek ekkor nem szólnak, némán kanalazzák a levest.
Délután árnyékosabb a ház eleje, a felfutó szőlő mögött kellemes elüldögélni, s ha nincs sürgős tennivaló a földeken, még pihenni is lehet egy órácskát. Odabentről az edények zörgése hallatszik, idekint néha-néha a tyúkok kárálnak, szárnyukat emelgetik, hűsítik magukat a hőségben. Amúgy csendesség van, a kakas kókadtan álldogál, lépni sincs, nemhogy kukorékolni volna kedve. György gazda pipára gyújt, azzal az idő is jobban telik, a gondolat is jobban jön. Nagyobb gondja, szorosabb feladata most nincs. Az aratás-cséplés már befejeződött, itthonról kevesebbet kell eljárnia. Komótosan peregnek a gondolatai:
– Hogy telik az idő, már ez a Zsófika megy az iskolába! Most volt csak, hogy megszületett. Kései, ajándék gyerek, mindketten felül voltak már a negyvenen. Volt a faluban, aki még meg is szólta őket. – „Ilyen korban gyereket vállalni, mi dolog az! Hiszen az első kettő is elég sokára jött!” – Eh, nem tudják azok, micsoda öröm az: ott él, mozog az a kis palánta, csacsog, nevet, s ahogy nő, egyre több öröm van benne. A szomszédasszony óvatosabban, fondorlatosan, kétfelé ütve fogalmazott. – „Azért tetszik magának annyira a kicsi gyerek, mert hogy ekkorára már unokája is lehetne.” – Hát lehetne, még idén az ötvenkettőt tölti be, ha Isten is úgy akarja. – A macska settenkedik a lábához, elhúzódott a napról, az árnyékot keresi. Bántani nem szokta, hasznos jószág az, ha megfogja az egeret, de nem is szereti, meg nem cirógatná semmi pénzért. – A kislány bezzeg, annak a baba mellett a macska a legfőbb játszótársa! Dögönyözi, becézi, lefekteti, de hanyatt, egy ládikóba, mint az ágyba, rongydarabokból még ruhát is fabrikált rá valahogy. Hogy megrémült ettől a jámbor! Húzta, tépte volna le magáról, körbe futkosott, hempergett, végül a fára mászott fel rémületében. Asszonyával azt sem tudták, nevessenek-e jobban, vagy a kislányt dorgálják, ne tegyen ilyen butaságot a szegény állattal.
A konyha felől már semmi nesz, asszonya ilyenkor ledől egy keveset a hűvös szobában, tegye, megérdemli, kora hajnaltól talpon van, ma kenyeret is sütött, a jószág, a kiskert szintén elfoglalja, a kecskét is féltve őrzi, vigyázza, vemhes, hamarosan elleni fog. Zsófika settenkedik ki az apjához. Ölébe próbál húzódni, ilyenkor morcos képet mutat, kis kezével a pipát ragadja meg, kiveszi apja szájából, s felnőttes, öblös hangon mondja:
– Ezt a büdös pipát meg leteszem, ha már a kicsi lány az ölembe kéredzkedik. – Így mondja már azóta, hogy beszélni megtanult, szó szerint ismétli, ahogy az apjától hallotta. Az ölbe húzódás, meg a pipa eltávolítása a mondókával közös játékuk, szertartásuk lett az évek során.
– Te, Prücsök! Hogy is lesz az az iskola? Felkészültél? Mert az már nem játék, babázás, macskázás. Olvasás, írás, számolás! No, félsz, ugye? Azt sem tudod, mi fán terem! Látom a szemedben, nem hiszed. Én sem hittem annak idején, aztán lett nemulass! Telesírtam az olvasókönyvemet, az a sok ákombákom összefutott a szemem előtt. – A kislány arca komolyabbra vált, nem ilyen beszédhez szokott a délutáni tereferéikben. A szeme sarkában még ott a huncutság, de legalább annyira kíváncsi, mire akar kilyukadni az apja. – Mit szólnál hozzá, ha szeptemberig megtanulnánk néhány betűt, hogy ne úgy menj iskolába, mint egy kismalac, aki még nem látott kukoricát. – Aztán választ sem várva még hozzáteszi: – Le is morzsolunk mindjárt két szemet abból a kukoricából. – Látja a kislány babáját a kapun belül, ott árválkodik, a földre pottyant, hazaérkezéskor ottmaradt. Kéri is mindjárt: – Hozd csak ide a babádat!
A babát úgy tartja kérges, erős kezében, mintha egy tollpihe volna. A kis rongyruha egy ráncot sem vet, még ujjával is elsimítja. Ez az erős férfikéz hihetetlenül gyengéd, ügyes. Egy babával ne tudna bánni?
– Ma megtanuljuk a baba betűit, jó lesz? – Zsófikának tetszik a játék, babáról lévén szó bármi jöhet, az már rossz nem lehet – gondolja, és kikerekedett szemmel várja az előadást. Apa mindig valami érdekes bevezetővel kezdi a meséit. Hát legyen! A baba betűi – ez a mese címe. Apa maga felé fordítja a gyereket. – Nézd a számat is, hogyan mondom: bö, a, bö, a. – Zsófi nézi, és önkéntelenül ismétli:
– Böa, böa. – Aztán elneveti magát. – Ez nem a baba, mert az nem böa, böa, hanem ba-ba.  Apa ijedséget színlel:
– Tényleg, nem az, igazad van. Javítsuk ki! Várj, ideírom a porba. – Egy száradt szőlővesszőcskével odakaparja a lesimított kis földdarabkára a nagybetűt: B. – Ez a nagy bö-betű. Hallod-e, van ilyen a babának?
Zsófi bólint, mondja is:
– Az elején, bö, bö. De így nem jó, édesapám, mert nem bö, hanem ba.
– Az ám, de akkor már nemcsak a B-betű kell oda – karcolja be még egyszer a porba, hanem egy másik betű is, az meg az A. A kettő együtt: BA.
A kislány megismétli, szeme felcsillan:
– Akkor én kétszer mondom: ba-ba, és az már baba. Írni is kétszer kell?
– Úgy ám – mondja apja megölelve a kislányt –, okos vagy, jól kitaláltad. – Jó erős vonásokkal a porba vési: BABA. – Ezzel megvolnánk, megismertük a baba betűit.
A kislány kacag, tapsikol örömében:
– Akkor én már tudok babát olvasni? Írni is megpróbálhatom? – S már kapná is ki az apja kezéből a venyige pálcikát.
– Hohó, kisasszony, nem addig van az! Itt a porban, persze hogy tudod, rá sem kell nézned, akkor is kiolvasod, mi van ideírva. A kicsit nehezebbet is meg kell tanulnod. Írni majd utána is ráérsz. Hozd csak ki a Bibliát onnan a polcról! A padra felállhatsz, de vigyázz, le ne ess, és a Biblia se hulljon széjjel, el ne ejtsd! A szemüvegem is ott van mellette, majd azt is hozzad, egyszerre nem fér el a kis kezedben.
Így esett meg az első lecke. Először, hogy az a nagy B-betű mihamarabb meglegyen, az apa kikereste Máté evangéliumának 5. fejezetét. Ott aztán a boldog-mondásokban felsorakozott a sok nagy B-betű a kislány szeme előtt. Vékonyka kis mutatóujjával egyenként rábökdösött, nevetett, visongatott hozzá, úgy örült az új tudományának. Még az sem zavarta, hogy a többi, számára ismeretlen betű úgy körbefogta azt a bét. Szeme képes volt már kiválogatni. Apa segítségével meg is számolták, mennyi van belőle. Éppen kilenc lett. Az ám, bizony rájött a kislány, nem teljes a dolog, hová lett a baba többi betűje? Hisz azt keresték. Itt már több segítségre szorult, mert nagy A-betű igen ritkán fordult elő. Sokat kellett lapozni, míg ebből is összeszedtek kilenc darabot. Utána visszatértek a földre karcolt BABA-íráshoz, ezt már büszkén olvasta a kislány, rongybabáját előbb magához szorította, majd annak fejét csaknem hozzáérintve a betűkhöz úgy mondta neki:
– Látod, ez te vagy, oda vagy írva. – Apa csak mosolygott, közben a Bibliát lapozta, felütötte a leghátsó lapnál, a belső borítónál. Ott sorakoztak a család bejegyzései: születések, házasságkötések, keresztelők, halálozások. Ez a Biblia a Pártai családé volt, közel százéves, a szokás szerint a legidősebb fiút illette meg a tulajdonlás és a megőrzés. Szülei halála után hozzá került. A legutolsó bejegyzés, már majdnem a lap legalján, a Zsófikáé volt. Született: 1919. április 12. Most szívesen odaírta volna utána, így nagybetűkkel: BABA, ezt már olvassa, 1925. augusztus 12. De ilyesmit nem szoktak a Bibliába írni. Nem baj, ő megjegyzi, és talán a kislány is. Vajon kié lesz később a szent könyv, ki viszi tovább a hagyományt, hisz neki már biztosan nem születik fiúgyermeke. Még a lap alját méregette a szemével, mintha azt próbálná kitalálni, ugyan kinek a neve kerül oda, miért kerül oda: örömre avagy bánatra, gondosan beszorítva egy-két apró betűs sorba. Ezen eltöprengett, miközben a kislánya fejét simogatta meg. – Talán ő lesz az, aki majd beleírja?

Széplaki György

 

 

2018-07-16

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks