Nem vagyunk többek, mint magvetők

A böjt ki akar mozdítani a komfortzónánkból, a megszokott, kellemesen langyos életünkből. Úgy akar szembesíteni bennünket a bűneinkkel, önzéssel, önhittséggel, hogy a mélybe kerüljünk, ahonnan nincs más lehetőség, mint felfelé tekinteni Krisztus keresztjén át a Magasság Istenére. – Kőszeghyné Raczkó Zsuzsanna balatonboglári evangélikus esperes mondta ezt, amikor még a nagyböjt idején hitről, hivatásról, a XX–XXI. századi ember sebzettségéről és a reményről beszélgettünk.

– Szinte minden évben megkérdezik tőlem, hogy mi újat tudok még mondani böjt vagy húsvét kapcsán, hiszen az ünnep üzenete, középpontja mindig ugyanaz. Hogyan lehet minden évben újabb gondolatot megfogalmazni és hirdetni a szószékről? Erre mindig azt válaszolom, hogy addig jó, míg nem újat mondok, hanem ugyanazt hirdetem, mert nincs aktuálisabb üzenet annál, minthogy a nagyhét és húsvét Krisztus szenvedésére, halálára, feltámadására irányítja a figyelmünket. Ha valakinek már unalmasnak tűnik, akkor még inkább szüksége van rá, hogy hallja, míg az életét, szívét, gondolatait át nem formáló, bizonyosságot, megtérést, hitet adó erővé nem válik az életében. A böjti időszakot mindig egyfajta lehetőségként élem meg arra, hogy számot vessek a hitemmel, életemmel. Mérlegre tegyem, hogy Isten van-e még a középpontban, ahonnan aztán a szavaim, tetteim kifelé, mások felé sugároznak.

Az ember sokszor elbizakodott. Keresztyénként gyakran hisszük, hogy elég egyetlen megtérés az életünkben és attól a pillanattól mindig rendíthetetlenek leszünk a hitünkben. Pedig minden nap újabb lehetőséget ad a változásra, hogy akár a személyes életemben, közösségeinkben, egyházainkban, országunkban és az egész világon folyamatosan alázattal és bűnbánattal álljunk meg az Isten színe előtt; hogy meglássuk, mennyire gyengék vagyunk és mennyire rászorulunk gondviselő szeretetére. Szükség van erre ma is, amikor az ember olyan erősen bízik önmagában, hogy a tények ellenére sem hisszük el, hogy még a XXI. században is jöhet pusztító járvány vagy háború, ami egyetlen pillanat alatt átrendezi a kényelmessé vált életünket. Az Isten kezében vagyunk, és annyi mindennek ki van szolgáltatva a törékeny életünk, de tudjuk, hogy ez még nem a mennyország. Itt még van bűn és halál, de az Isten ígérete minden húsvéttal erősödő reményt ad, hogy aki mindvégig kitart, az üdvözül.

– Férje is lelkész, így még frekventáltabban van jelen életükben a transzcendens. Hogy látja, könnyen megszólíthatók a hívek? Én azt érzékelem, ha a pap, a lelkész őszintén feléjük fordul, s nem felsőbbrendű lényként van jelen az életükben, akkor talán könnyebb a dolguk, nem?

– Szolgálatunk kezdetén kerültünk Somogyba; férjem Nógrádból, én pedig Tolnából. Az első pillanattól kezdve kölcsönös volt a szeretet és a nyitottság egymás iránt Ecsenyben és a környékbeli gyülekezetben. Úgy vélem, gyorsan befogadtak bennünket, és mi is részei lettünk a falunak. Igaz volt ez minden egyes településre, ahol szolgáltunk. Tizenöt éven keresztül Somogysziltől kezdve Mernyén át Ecsenyig sokan családtagként szerettek minket és viszont szerettük a gyülekezeteket és a településeket. Másfél évtized után igent mondtunk a Balatonboglári Egyházközség meghívására. Emlékszem, azzal búcsúztak tőlünk, hogy itt is szeretni fognak bennünket, de nem úgy, mint Ecsenyben. Aztán, amikor Balatonboglárra kerültünk, bebizonyosodott: a hívek azt várják, hogy lelkészüknek legyenek fontosak az itt élők, és szeresse őket. Nincs más titok, mint az őszinte tisztelet és szeretet, amely minden ember felé irányul. Ha ez megvan, akkor eltűnnek a falak, a korlátok. Lassan hét éve költöztünk ide, és ez az érzés egyre mélyül. Ilyenkor kezdi a lelkész igazán sajátjának érezni a közösséget, amikor nem egyszerűen vezetőjük, hanem társuk is lesz.

– Fogynak a hívek, üresednek a templomok. Ez világjelenség, ráadásul a keresztyénség össztűz alatt van. Jóllehet, Lukácsnál is olvashatjuk: „Áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántanak titeket!” Mindenkor az, de most különösen fontos, hogy lelkész és hívő egyaránt evangelizáljon.

– Nem egyszerű ma keresztyénnek lenni és lelkésznek sem. Főleg akkor, ha „számháborúként” éljük meg a szolgálatunkat. Persze jólesik az embernek, ha teli padsorokkal áll szemben a szószéken, de annak is van áldása, ha egy fogyatkozó közösségben ketten vagy hárman gyűlünk össze rendkívüli derűvel és hálás mosollyal. Van, amikor én is elcsüggedek, hogy hiába minden igyekezet, mégis kevesen vagyunk, aztán eszembe jut, hogy hány olyan beszélgetésem volt, ahol lelkészként vártak tőlem vigasztalást vagy éppen tanácsot. Olyanok, akik talán csak nagy ünnepeken lépik át a templom ajtaját. Ezért is fontos, hogy jelen legyünk a ránk bízottak hétköznapjaiban is. Az pedig, ha sokan gyűlünk össze a templomban, már a munkának, a sokszor lassú és nehéz építkezésnek az eredménye. Mi nem vagyunk többek, mint magvetők; szórjuk a magot, ha az evangéliumot hirdetjük. Lesz, ami sosem fog gyökeret ereszteni, de a növekedést az Isten adja. Ha pedig Ő megáld egy munkát, egy közösséget, lehet akármilyen ellenszél, az növekedni fog. Nekünk az a küldetésünk, hogy vessünk: otthon, a családunkban, az iskolákban, a találkozások, beszélgetések során. A többi már nem rajtunk múlik.

– Hogy látja, mitől sebzettek ma leginkább az emberek?

– A legnagyobb problémának a közönyt érzem. Egyre inkább különálló szigetekké válnak az emberek. Elfelejtünk beszélgetni, sőt a gyerekek meg se tanulnak. Elfelejtünk nevelni és utat mutatni. Minél jobban elszigeteljük magunkat egymástól, annál több keserűség, indulat gyűlik bennünk, ami egyszer robban, mert az ember nem magányos, hanem társas lény, aki arra teremtetett, hogy másokkal közösségben legyen. A közöny magával hozza az érdektelenséget és ezzel együtt az érzéketlenséget mások iránt. Lassan mindenki ki tudná mondani a Bethesda tava mellett ülő béna szavait: „Nincs emberem!” A legnagyobb fájdalmam, hogy sokszor azt tapasztalom, a felelősséget sem érezzük már egymás iránt.

– Hittanórákon mit tapasztal: a nagykamaszokat érdekli Jézus élete, hitünk titkai, s hogy a Szentlélek örök bátorítónk és inspirátorunk?

– A Biblia történetei kivétel nélkül ma is élő, aktuális üzenetet hordoznak. Nagyon sok – például Dávid vagy éppen József története – olyan erkölcsi kérdésekkel foglalkozik, ami a nagykamaszok életében is napi szinten jelen van. Testvérekkel, szülőkkel való kapcsolat. Harag, féltékenység, önzés, bosszú. A tizenéves korosztály rendkívül őszinte és nyitott. Mernek kérdezni és mernek a történetek mélyére tekinteni. Sokat lehet tanulni tőlük akár abban is, hogy a többezer éves történeteket mennyire a sajátjuknak érzik és megértik, hogy róluk, nekik is szólnak a Szentírás szavai.

– Fehér asztal mellett, vagy éppen egyházközségi kiránduláson oldottabb módon lehet együtt idős és fiatal, hívő és kereső. A pandémia nagy gát, tudjuk, mégsem halhat meg a remény. E helyzetben milyen programok, eszközök segíthetik az evangélium terjesztését?

– A pandémia minden lelkészt szembesített azzal, hogy a templomfalon kívül is meg kell találnunk a feladatunkat és azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül hirdetni tudjuk az Isten igéjét. A legtöbben az online térbe költöztünk. Volt, aki vlogot indított, sok helyen online bibliaórákat tartottak. Akitől ez a műfaj idegen volt, az szórólapokon, hírleveleken keresztül tartotta a kapcsolatot a gyülekezeteivel.

– Hatékonyak a lelkiségi kötetek is, mint amilyeneket Ön is letett asztalunkra. Mindkettő amolyan lelki wellnesst jelentett sokunknak. Hogy áll a következővel, amely tortarecepteket is tartalmaz majd. Már nyomdakész?

– Nem, még közel sem nyomdakész. Az előző kötet november elején állt össze. A fotózás, a borító, a tördelés is „házon belül” történt gyülekezetünk egyik hozzáértő tagjának a munkájával. Közben a harmadik kötethez már készülnek a felvételek, hiszen ez egy színes, fotókkal illusztrált kiadvány lesz, mely a tortareceptek mellett ugyanúgy tartalmaz majd írásokat, mint a Napi falatok című kötet, emellett imádságok, motiváló gondolatok is helyet kapnak majd benne úgy, hogy az olvasó saját jegyzeteket is készíthessen benne, egyfajta naplóként is használva a könyvet.

– Négygyermekes édesanyaként mi az a legfőbb szellemi hagyaték, amelyet mindenképpen át szeretne adni gyermekeinek?

– Azt remélem, hogy az életünkben, családunkban és a szolgálatunkban találnak annyi követendő példát, amit magukkal visznek és továbbadnak, bárhova is kerüljenek.

– Nagy kincs a hála. A hívek gyakran megkeresik, hogy köszönetet mondjanak valamiért? Szívet-agyat egyszerre elérő tanításért, szociális segítségnyújtásért, kulturális-művészeti élményért…

– Nagyon sok biztató szót, köszönetet és visszajelzést kapok. Mégis azt érzem, hogy sokszor méltatlanul. Tehetnék többet, jobban, több alázattal, türelemmel, szeretettel. Lukács evangéliuma 17. fejezetének 10. verse jut eszembe: „Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.”

– Esténként, ha már túlvan a napi számadáson, miért fohászkodik?

– A családomért, szeretteimért, magamért, a gyülekezeteimért és a városomért, az országért, a nemzetért, de ami számomra a legfontosabb, és amit mindennap kérek az Úrtól, hogy legyen meg az ő akarata, mert sokszor jobban tudja mire van szükségünk, mint mi magunk.

Lőrincz Sándor

 

 

2022-05-10

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks