Nyíregyháza lelki életének megújítója

Emlékezés Váradi Józsefre

Nem vállalkozhatok arra, hogy Váradi Józsefről, kiváló papunkról monográfiát írjak, csak elindulásáról, s élete néhány fordulópontjáról szeretnék megemlékezni, abból az alkalomból, hogy mintegy hetven éve szabadult meg a „vörös pokolból”, s nagyjából negyven éve űzték el Egerből, a papnevelő intézetből.

 

Egy sorsfordító esemény kapcsán kerültem közelebb hozzá: egy szívinfarktus után a Mátrában és a szilvásváradi plébánián lábadoztam 1979-ben. Rám bízta a vasárnapi és hétköznapi miséket is. Egy egész hónapot töltöttem nála aktívan pihenve.

Egy elegáns ministránsról gyakran mondják a templomba járó hívek Arany Jánost idézve, hogy „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” (Családi kör), miközben a gyereknek esze ágában sincs, hogy papi pályára lépjen. Így volt ezzel az 1926-ban született Váradi József is 14 éves koráig, míg édesapja rá nem kérdezett. Úgy gondolta ugyanis, hogy nyolc gyerekéből juthatna egy Isten szolgálatára is. Talán éppen ő, mivel legidősebb és fiú.

A szívének szegezett kérdés után elgondolkodott. Érdeklődni kezdett hát a papság iránt, s Gálfi Gyula jezsuita páter könyve nyomán tisztázódott benne, hogy mi is a papi hivatás. Egerben gimnazista kispap lett, de mint oly sok másnak, a háború ennek is véget vetett. Az országba özönlő orosz katonák félelmetes híre megelőzte őket. A propaganda azzal ijesztgette a lakosságot, hogy a papokat meg fogják ölni. Az elöljárók hazaküldték a növendékeket. Ő maga is azt gondolta, otthon talán elkerülheti sorsát. De ha mégse, akkor családja körében érje utol.

A megszállók 1945-ben Balmazújvárosból is toboroztak embereket „kis munkára,” s főleg a németajkúakat hurcolták el a Szovjetunióba. Éppen betöltötte a 18 évet, ezért 1945. január 3-án őt is elvitték. Módja lett volna többször is megszökni, de nem tette, mert úgy tudta, hogy a szökevények családján állnak bosszút. Nem akarta, hogy édesapja kerüljön helyette lágerbe, hisz nagy családról kellett gondoskodnia. Édesanyja háromnapi élelmet csomagolt össze neki, (ennyi időről volt szó).

Amikor a rabokat beosztották munkára, azt vallotta, hogy ács. Tudta ugyan, hogy az „írástudóknak” könnyebb volt a helyzetük, de ennek ára volt: meg kellett figyelniük rabtársaikat, hogy aztán jelentést adjanak róluk. Ő ezt semmiképp sem akarta. Azt gondolta, apja műhelyében szedett össze annyi ismeretet, hogy majd ácsként elboldogul. Szent József is megsegíti, hisz családjában nagyon tisztelték őt. Olyan ügyesen dolgozott, hogy senki nem gondolta, hogy nem is ez a szakmája. Mesterművet is alkotott: egy WC-t, a nacsalnyik felesége számára, de nem kapott érte még egy kis ennivalót sem, mert az asszony nem tudta mire való. Továbbra is a női latrinára járt a rabokkal együtt.

A táborban a leromlott szervezetű rabok közt járvány tört ki. Ezt ő sem tudta elkerülni. A flekktífuszt ruhatetű terjeszti, és sok ember halálát okozta. Ő is három hétig feküdt 40 fokos lázban. A hatvanas évek végén legkisebb húga a Hortobágyon találkozott egy emberrel, aki bátyjával volt együtt a lágerben. Csupa jót mondott Váradiról. „Ő tartotta bennünk a reményt, hogy egyszer hazajutunk – mondta. – Ha nem lett volna velünk az a fiú, mi megettük volna egymást.”

Édesanyja születésnapján, 1947. július 4-én arra gondolt, hogy otthon az egész család a templomban van és imádkoznak érte. Az is eszébe jutott, mikor fog ő hazajutni? Hirtelen a fűrészgép majdnem keresztülvágta a tenyerét. Jóska, vagy meghalsz, vagy hazajjmégy – gondolta. Tudta, hogy idegenben nem halhat meg, mert többször is elvégezte az elsőpénteki nagykilencedet. Hitt abban az ígéretben, hogy nem fog meghalni szentségek nélkül. Ott meg nem volt egy pap se. Látta a szanitész, hogy maradandó nyomot hagyott a fűrész, hasznát már nem vehetik, ezért 32 hónapi fogság után hazaküldte a legközelebbi csoporttal.

Erdélyen keresztül jött vonattal, amikor meghallotta a harangszót. Feléledt benne a remény, hogy egyszer neki is lesz egy temploma, s ott is harangoznak majd. Később is sokat mondogatta, hogy a tenyerében volt az útlevele, mert a forradás nyomát örökre hordozta. 1947. augusztus 7-én érkezett haza. Másnap elsőpéntek volt. Ő is elment a templomba. Édesapja indulás előtt megkérdezte tőle: akarsz-e még pap lenni? Azt mondta: „Igen. Jobban, mint valaha!”

A végleges igent 1953. június 21-én mondta ki papszentelésén a budapesti egyetemi templomban. Tartotta is élete végéig, pedig nehéz időket élt át. Papságát megszenvedte egész családja. Primiciája napján két esőkabátos, hívatlan vendég az udvaron az üst fedelét emelgetve firtatta, hogy mi fő alatta? Látták a húst, és a vágási engedély után kutakodtak.

Az 50-es évek elején az édesapja engedve a fenyegetéseknek, belépett a tszcs-be. A család József atya miatt semmilyen juttatásban nem részesült. Édesanyja felment a tanácsra, hogy az elnöktől segítséget kérjen. „Maga, Váradiné, még a kenyeret sem érdemli meg, mert népellenséget nevelt” – hangzott a válasz.

A kommunista rendszer 1956-ig látványosan gyűlölte és üldözte a vallást, különös tekintettel a papságra. De a puha diktatúra évei sem hoztak változást, csak a módszerben. Így még rosszabb volt a helyzet a kiszámíthatatlanság miatt. Már nem ültek „bajszos püspökök” az egyházmegyei irodákban, mert kívülről is tudtak hatni a püspökökre, hogy szándékaiknak megfelelően intézkedjenek.

Én 1956 nyarán találkoztam vele, az egri főszékesegyház káplánja volt. Plébánosommal konkurzusra érkeztünk. Kiflivel és tejeskávéval kínált, s biztatott, hogy csak ne féljek, mert az Isten nem hagyja el azokat, akiket szolgálatára hív. Egy év múlva a prefektusom lett a szemináriumban. E szolgálatát csaknem húsz évig végezte, mikor is állami nyomásra eltávolították. Oka ismeretlen, mindössze annyi ismert, hogy az ÁEH három embere ultimátumot adott az érseknek azzal, hogy ha nem teszi meg, akkor „más eszközökhöz nyúlnak”. „Úgy jártam, mint Hruscsov – viccelődött később. – Mire hazajött, ki volt rúgva.”

Váradi Józsefnek hatalmas kisugárzása volt, az egriek szerették. Minden vasárnap apologetikai (hitvédelmi) előadásokat tartott elsősorban értelmiségieknek, különös tekintettel az ateizmus filozófiai elemzésére és cáfolatára. A rendszer üldözöttei is őelőtte kötöttek házasságot, vele kereszteltették gyermekeiket, hittanra is hozzá járatták.

Feltűnt a rendőrségnek az is, hogy rengeteg könyvet szerzett be Nyugatról, amire szüksége is volt ahhoz, hogy korszerűen tanítson. De ő nemcsak tanított, hanem az életre is igyekezett felkészíteni, s a rendszer támadásai ellen felvértezni a jövendő papi nemzedéket. A kispapokat karitatív munkára serkentette, hogy istápolják az öregeket, látogassák a betegeket, ételt vigyenek a szegényeknek a szemináriumból (a vicerektor tudtával, aki ezért később megütötte a bokáját). Segítsenek a tehetetleneknek fát, szenet behordani, a házban és körülötte rendet tartani. Bevásároltak nekik, s ha kellett, papról is gondoskodtak.

Legnagyobb „bűne” az lehetett, hogy a kispapokat felkereste katonai szolgálatuk idején Lentiben, Marcaliban és máshol, igen távoli laktanyákban. Ezekkel a fiukkal mindent elkövettek, hogy ne térjenek vissza a szemináriumba. Váradi atya bátorította őket. Sokszor kirándulás alatt, árokparton ülve oldozta fel és áldoztatta meg őket.

Sok elűzött szerzetesnövendék tanult az ötvenes években az egri szemináriumban. Egyik bement Váradi Józsefhez panaszkodni, hogy őt a kispapok besúgónak tartják, mert jobb híján katonacsizmában jár; azt gondolták, hogy ávós. Váradi atya azt mondta neki: Örülj, hogy csak annak tartanak, mert ha kitudódna, hogy szerzetes vagy, kipenderítenének innen. Nem csoda hát, hogy a Vatikán állítólag kétszer is főpásztori szolgálatra kérte volna, de ebből nem lett semmi, mert az államhatalom kezdettől fogva rossz szemmel nézte a tevékenységét.

Jól emlékszem, hogy elöljáróink mindent elkövettek Egerben, hogy mi semmit se tudjunk meg azokról a kispapokról, akik Budapesten nem voltak hajlandók együttműködni a békepapi mozgalommal. Nem hallgattak sem tanáraikra, sem püspökeikre, ezért az ÁEH azt követelte, hogy bocsássák szélnek őket. Mintegy száz növendéket csaptak el, akik közül néhányan el is kallódtak. Hála azonban a bátor hitvallóknak, mint pl. Mócsy Imre jezsuita atya, aki magánúton tanította őket, ha éppen nem ült börtönben, többen eljutottak a papszentelésig. Zadravecz István tábori püspök és még egy-két bátor főpásztor titokban szentelte fel őket.

Ha valaki akár erről is tudni akarta az igazságot, bement a prefektushoz, és ő nem habozott azt elmondani. Nem hallgatott akkor sem, amikor a különféle rendű-rangú, az állam és a főpásztor bizalmára rászolgált papok körében tapasztalt hitványságokat és hiányosságokat. Még Brezanóczy Pál, később érsek is azt mondta róla: „Ő a mi szent hörcsögünk.”

Akik ismerik buzgó, mindig derűs életét, tevékenységét, áldással említik nevét.

*

Jézus a megváltás szolgálatára hívja papjait, s példaképül saját magát állítja, aki olyan „jó pásztor, hogy képes az életét is odaadni a nyájért”. (Jn 10,1–12)

Váradi atya már a családjában példakép tudott lenni testvérei számára. A Gulágon reményt tudott adni fogolytársainak, hogy túléljék megpróbáltatásaikat. Élete hivatásának pedig a papságot választotta, hogy embereket halásszon Jézus ügyeinek. (vö. Mt 14,19) Erre utal primiciás jelmondatában is: „Az Úr kent föl engem. Ő küldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” (Iz 61,1a)

Papi szolgálatát Füzesabonyban kezdte 1954-ben. Rögtön szembetalálta magát az ateista állam szigorával: bevonták hitoktatói engedélyét. Főpásztora, Czapik Gyula egri érsek kénytelen volt olyan helyre tenni, ahol nincs hitoktatás. Így lett székesegyházi káplán 1955-ben.

Egerben élte át az 1956-os forradalom és szabadságharc véres valóságát és annak gyönyörűséges 12 napját. Ez alkalmat adott neki arra, hogy a székesegyházban hatalmas beszédeket mondjon. Emlékszem a zsúfolásig megtelt székesegyházra. November negyedike után az esti miséken a hátsó lámpákat nem gyújtották meg, mert igen sokan jöttek el olyan emberek, akik az oszlopok mögött meghúzódtak, mint „a homályos templomszeglet vámosa” (Kunszeri Gyula: A szürkék erénye c. verséből), mert nem akarták magukat megtorlásnak kitenni.

Új főpásztora, Brezanóczy Pál rábízta a papnevelést és a filozófia tanítását. Akkoriban még nagy létszámú évfolyamok voltak. Mi 38-an voltunk 1956-ban, ő pedig egy még nagyobb csoportot kapott 1957-ben: 42 első éves kispap volt akkor. A következő évben az egész filozófiai kurzus prefektusa lett, és több mint háromszáz pap került ki a kezei alól. Összesen huszonegy évig szolgált Egerben.

Miután Bánk József érsek 1976-ban kényszer hatására eltávolította a papnevelésből, bélapátfalvai plébános lett. A plébániára nem tudott beköltözködni, mert vizes, dohos, salétromos volt és roskadozott. Fél éven át egy elhagyatott kántorlakásban élt, míg a papi lakást sikerült lakhatóvá tenni. Az építkezés alkalom volt arra, hogy a korábban pártoskodó hívekből közösséget formáljon. A főpásztor, épp a lakás állapota miatt azt mondta, nem tesz oda többé káplánt. Ennek ellenére ő felújított még egy helyiséget, hátha mégis… És milyen jól tette! Alig költözött be, hozzácsatolták Szilvásváradot, és adtak mellé egy káplánt.

Mind a három falujában (Mónosbél filiával) a képviselőtestület kezelte a pénzt. Ezzel megnyerte a hívek bizalmát. Meg is semmisítette azt a sok vádaskodó levelet, amit elődje adott át neki. Lassan kezdett egy jó egyházközség kialakulni, pedig Bélapátfalva nem volt „könnyű hely”. Virágzott a cementipar, ami nagy üzem volt egy kis faluban, ahol 42 függetlenített párttitkár volt. Ezek családja nem járhatott templomba, de a káplán, költői hajlamaival jól sáfárkodva ezek gyermekeihez is elért. Szavalóversenyt és más, zenés alkalmakat rendezett. Ezeken a rendezvényeken örömmel vettek részt a szülők is, akik aztán lassan-lassan megszelídültek. A plébános nagy öröme volt, amikor a párt első titkára édesanyja betegágyához hívta.

Kádár László, aki 1978-ban került az Egri Egyházmegye élére, szeretett volna egykori diáktársa helyzetén javítani, mert Váradi József helyzetét maga is számkivetésnek tekintette. Az esperesi kerületnek évekig nem volt esperese, mert a megyei egyházügyi titkár nem engedte Váradi atyát kinevezni, a főpásztor mást pedig nem akart ezzel a feladattal megbízni. Ettől függetlenül a plébánián minden tavasszal és ősszel tizenkét pap gyűlt össze.

Az érsek a miskolci minorita templomba akarta Váradi atyát plébánossá kinevezni 1985-ben, de az államhatalom ezt is megakadályozta, így a kilenc év bélapátfalvi szolgálat után József atya Miskolc legkisebb és legszegényebb plébániájára, a vasútvidéki Selyemrétre került.  

Már előző helyén nyilvánvaló lett, hogy nemcsak jó tanár, hanem jó lelkipásztor is. Miskolcon is ilyennek ismerték meg, ahol különösen a szentmisén való helyes részvételre nevelte híveit. A város sok plébániájáról a selyemréti Szent István-templomba jártak vasárnapi misére. Sikerült azt is elérnie, hogy Diósgyőr kivételével az egész város együtt, egy körmenetben ünnepelje az Úrnapját. Szerencsére a Mindszenti plébánián ugyancsak jó barátja, Kovács Endre segédpüspök volt a plébános, aki egyetértett vele.

Váradi József lelkületében fiatalos maradt. Miskolcon is megszervezte az ifjúsági csoportokat, hittani és filozófiai előadásokat tartott. Egyszerre volt velük barátságos és szigorú. Kirándulni és táborozni vitte őket. Gondja volt a város betegeire is, vállalta, hogy az egész városban bárhová elviszi a szentséget a haldoklóknak.

*

A rendszerváltoztatást követően József atyára új kihívás várt. Seregély István érsek Nyíregyházára helyezte plébánosnak. Korára hivatkozva szabadkozott, de a főpásztor azt mondta: „Van még tíz éved, ez elég ahhoz, hogy ezt a várost kezelésbe vedd. Ráfér.” Váradi József csupán annyit kért, hogy a hatalmas plébániát osszák kétfelé. Amikor 1990. szeptember elsején megérkezett a városba, „Csak egy templomot és egy félig romos plébániát” talált. Minden erejét és erélyét bevetette, hogy a várost elindítsa a fejlődés útján.

Az 1992. esztendő nagyon termékeny volt. Váradi atya, tekintettel a papság létszámának vészes fogyására, megszervezte a hitoktatóképzést. Ezzel egy időben megindította a „száraz kántor” képző tanfolyamot, hogy a megye kis falvaiba is jusson olyan énekvezető, aki rendelkezik kellő zeneelméleti és kottaolvasási készséggel.

Beindította a bibliaórákat a felnőttek vallási ismereteinek hiánypótlására. Minden hétfőn volt bibliaóra. Nagyon szerette és kiválóan ismerte a Bibliát, tagja volt a Szent Jeromos Bibliafordító és Kiadó Társaságnak is.

Látta azt is, hogy a szülők, keresztszülők milyen tájékozatlanok a hit dolgaiban. Sok esetben ők sincsenek megkeresztelve. Ezért számukra, s minden megkeresztelkedni, gyónni, áldozni akaró számára vallástanfolyamot szervezett. Ezeket a kurzusokat ironikusan, de találóan Váradi-akadémiának becézték sokan.

Elkezdte azoknak a fiatal felnőtt férfiaknak a képzését is, akik szerettek volna a II. vatikáni zsinat szellemében a lelkipásztorok segítségére lenni. Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi püspök avatta őket akolitussá 1993-ban. Ők voltak az országban az elsők, akik nem a pappá válás útján kapták meg ezt a szolgálatot. József atya majdnem minden szerzetesrendet megkeresett, s kérte, hogy telepedjenek le Nyíregyházán. Nem sok szerencsével járt, de sikerült egyezségre jutni az osztrák kamilliánusokkal. 1995-ben meg is érkezett Anton Gots házfőnök és a lengyel Zbignew Bodecki atya. A borbányai templom mellett kolostort építettek maguknak. Két évvel később a borbányai templom szomszédságában vettek lakást a kamilliánus nővérek. A kamilliánusok kórházban és otthon ápolt betegek testi és lelki segítségére, valamint a szegények gondozására vállalkoztak, s ezzel jó szolgálatot tesznek ma is az egész városnak. A Szent Ignác-i lelkiséget élő Segítő Nővérek a Szent Imre Gimnáziumban vállaltak elsősorban szolgálatot.

Váradi József vezetésével kilépett a templomból a keresztút, és 600–800 résztvevőt imában összekapcsoló, ökumenikus eseménnyé vált a görögkatolikus, az ortodox, az evangélikus és a metodista felekezetek képviselőinek csatlakozásával. A plébánián gyűlt össze a nyugdíjasok nagy létszámú csoportja is, akik rendszeresen találkoztak, kirándulgattak, előadásokat hallgattak, és kisnyugdíjukból adakozva jótékonykodtak városszerte. József atya helyet adott a Szentlélek szemináriumnak, a cursillós lelkigyakorlatoknak, a Kolping egyesület működésének. Tette mindezt azért, hogy az emberek ne csak a templomban, a szertartások alatt mutassák meg vallásosságukat, hanem a mindennapi életben is bizonyuljanak jó keresztényeknek.

II. János Pál pápa 1991-es apostoli látogatása után előkészítettek egy új egyházmegye alapítását debreceni székhellyel. Váradi atya erről tudomást szerezve ellátogatott a nunciushoz és próbálta meggyőzni, hogy az új egyházmegyét Nyíregyházán kellene létrehozni. A Szentszék követe már csak annyit tehetett, hogy az új egyházmegye nevében szerepel Nyíregyháza is, a főplébánia-templom pedig társszékesegyház lett. Az egyházmegye első főpásztora, Bosák Nándor Váradi József nyíregyházi plébánost nevezte ki általános helynökévé. Ezt a feladatot 2002-es nyugdíjba vonulása után is ellátta.

Aranymiséjét 2003. június 29-én mutatta be a nyíregyházi társszékesegyházban. A jubileumon nagy létszámban megjelent papság, a városi vezetők és a templomot megtöltő hívek előtt így emlékezett vissza szolgálatára: „Én minden helyemen jól éreztem magam, de legjobban Szabolcsban szerettem élni. Itt már én is bátrabban mertem szeretni a híveket, a fiatalokat, s az eredmények is jobban jöttek. Nyugodni is itt akarok majd a papi parcellában.”

József atya sohasem félt senkitől, a papi munkát mindig lelkesen végezte. Halhatatlan lelkét 2011. január 21-én adta vissza Teremtőjének. Végakarata szerint teste egykori paptestvérei között várja a feltámadást.

Varga János
Fotók forrása: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

 

 


2019-02-04

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks