Olmossy Ferenc versei

Esti ima    

Ragyogásra ítélt holdfényben
hazatért magány sóhajára
csonka gyertya lobban,
kopott széken levetett ruha,
tülekedő gondolatok kuszasága,
elnehezült fejben búvó
könyörgések halk szuszogása,
távoli harangszóra
kulcs fordul rab-zárban,
múltba hátrált nap terhe nehezül
félig üres bádogpohárba,
s dermedt viaszcsonkra borult csend
kér őszinte szabadítást –
befejező mondataként esti miatyánknak.


 

Hajnal

Szegényes asztalomon
darabokra szaggatott töprengések,
kopott agyagvázában
hervadt hóvirágra nehezült csend,
rideg gyertyacsonkra görnyedt kegyelem,
szócseppeket kereső gondolat.
Ébren tartott megsebzett tekinteted
s a nyitva maradt ablakon beosont
az új tavasz első hajnala,
s fehér ingemen vérvirágok nyílnak.


 

Megint

Ma megint megköhögtetett
az a kíméletlen, gyáva,
s Te, egyetlen drága,
minden gondolat végére illesztett  egyenlet,
mint síkfutó pisztolydörrenésre várva,
a fal mögött sóhajtozva, szánva,
fáradt tekintettel kérem bocsánatod, kedves,
hogy megint vérpacás lett a tavaszillatú párna.


 

Az élet fájdalmával…

Az élet fájdalmával
ordítottam,
s nem jött el a halál.
Vércseppek hulltak, törtek csendet,
s nyelt sós könnyeket
alázatra kényszerített szeretet.
Bársony tenyerével simította
hegyeit lángoló homlokomnak,
s vérbe dermedt csendben
két védtelen test
zihált, s egyszerre remegett,
megadva magát
lehunyt szemmel, szótlan,
az élet fájdalmának.

 

Olmossy Ferenc költészetét itt mutatjuk be
 

 

2018-10-31
 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks