Összetartozás

Mottó: „Maradjatok hát énbennem, s én is tibennetek maradok” (Jn15,4)

A szeretet egyik szinonimája az összetartozás. Ha a szó mélyebb értelmét keressük, akkor a tartozásra kell fókuszálnunk. Tartozni annyi, mint adósnak lenni, valamit magunknál tartani, ami a másé. „Ne tartozzatok egymásnak semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek!” (Pál apostol)

 

Az összetartozás lényegében nem más, mint olyan emberek közössége, akik nem csak egymáshoz, de egymásnak is tartoznak. Az igazi összetartozás misztérium, megmagyarázhatatlan titok, melynek gyökerei a lélek legmélyére nyúlnak, onnan táplálkoznak. „Én és az Atya egy vagyunk” – mondja Jézus, mintha azt mondaná ezzel, én és az Isten összetartozunk, egymásnak adósai vagyunk a szeretettel, amellyel egymáshoz ragaszkodunk. Krisztusnak az Atyával való bensőséges kapcsolata valójában Isten és ember, ember és ember összetartozásának ősmintázata. Ennek az összetartozásnak a hívószava minden esetben a tartozni, és nem a követelni. Ugyanis a Teremtés rendjében a tartozik és követel kettős könyvelése nem működik. Hiszen a teremtett világban minden élő szent kötelessége az élet szolgálata, továbbadása, mely egyben a tartozás megfizetését jelenti.

A szebbnél szebb színekben pompázó virágok, a fiókáikat fölnevelő madárcsaládok utódaiktól nem várnak, nem követelnek semmit. Összetartozásuk addig tart, amíg adósságukat meg nem fizették az utánuk jövőknek, amíg szárnyukra nem bocsátották őket. Az emberi kapcsolatok alfája és omegája az összetartozás érzése és gyakorlása, melynek elsődleges színtere a család. Az igazi összetartozás azt jelenti, hogy tartozunk egymásnak, tehát kölcsönösen el vagyunk adósodva egymás felé. „Tudtuk, hogy az ember esendő / S nagyon adós a szeretettel” (Ady Endre).

Szerelmek, házasságok, családok szenvednek „hajótörést” amiatt, hogy nem veszik komolyan az összetartozást, hogy kölcsönösen tartoznak egymásnak, hanem inkább követelőznek. Szülők a gyermekektől engedelmességet, gyermekek a szülőktől engedékenységet, a szerelmesek egymástól gyöngédséget várnak. Éppen azt követelik a másiktól, amivel a másiknak tartoznak. Olyan ez, mint a körbetartozás volt egy időben a gazdaságunkban, amikor mindenki tartozott valakinek, de senki sem fizetett senkinek. A példa szerint ama pokolbéli lakomán a terített asztal fölött a hosszú kanalakkal, villákkal nem tudnak enni a vendégek, éhen marad mindenki. A mennyei lakomán viszont az emberek a hosszú kanalakkal, villákkal egymást etetik, így jóllakik mindenki. Ők valóban összetartoznak egymással, tartoznak azzal, hogy segítsenek egymáson, egymás éhségét csillapítják.

Isten országa ott kezdődik, ahol ki-ki a maga tartozását igyekszik megadni, miközben a másiktól nem követel semmit. Kérdés, hogy valóban adósnak érezzük-e magunkat vagy inkább másokat vélünk eladósodottnak. Jézus istenkapcsolata az összetartozás, a kölcsönösség, a szeretet autentikus megnyilatkozása, valójában a Szentháromság együvé tartozásának kiábrázolódása. „Ami az enyém, az mind a tied, s ami a tiéd, az enyém – imádkozik Jézus, majd így folytatja: Én nem értük könyörgök csupán, hanem mindazokért, akik az ő szavukra hisznek énbennem, hogy mindnyájan eggyé legyenek úgy, ahogyan te Atyám énbennem, s én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek.” (Jn 17,10; 20–21) „Én azt a dicsőséget, amit nekem adtál, nekik adtam, hogy eggyé legyenek, ahogyan mi egy vagyunk, én őbennük s te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél engem s úgy szeretted őket, ahogy engem szerettél.” (Jn 17,20; 25) Íme az összetartozás lényege, a kölcsönösség, Isten dicsőségének, a Szeretetnek szabad áramlása, a többnek eggyé, egységbe olvadása. Jézus nem csak Istennel, de az emberekkel is összetartozott, ezért mondta az utolsó ítéletről szóló példázatában „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám.” Mert amennyiben eggyel is megtették, vele tették meg, az Emberfiával, aki összetartozott az éhezőkkel, a szomjazókkal, minden szükséget szenvedővel. Isten országára ez az összetartozás jellemző igazán.

Gyakran megtörténik velünk, hogy a kölcsönös tartozásból kölcsönös követelés lesz, vagy csak az egyik fél érzi magát adósnak a másikkal szemben. Az adós szolga tízezer talentummal tartozott a királynak, aki végül is megkönyörült rajta, s elengedte az adósságát. Hazafelé találkozott egy szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Fojtogatni kezdte és követelte a tartozása megfizetését, majd börtönbe záratta. Ily módon szolidaritás nem a két szolga, hanem a király és a szolga között volt, méghozzá a király részéről.

Fabula de te narratur, sajnos a „mese” rólunk szól, mert gyakran velünk is ugyanez történik, az összetartozásból összeférhetetlenség lesz. A mennyei Király elengedi az adósságunkat, nem tartozunk többé neki, nem követel tőlünk semmit. Mi annál inkább követelőzünk egymással szemben, miként az a bizonyos szolga. Mi mindnyájan adósai vagyunk a mennyei Királynak tízezer, sőt még több talentummal. Ő azonban kész elengedni minden adósságunkat, s arra biztat, hogy mi is így tegyünk másokkal. Aki nem érzi magát az Isten adósának, az nem tudja, hogy mennyi kincset kapott tőle.

A teremtett világ minden szépsége, a madarak röpte az ég kékjében, az életünk csodái, a hazánk, az otthonunk, a szeretteink, a hivatásunk, az egészségünk mind-mind ajándék, melyekért nem lehetünk eléggé hálásak. Megannyi kincset kaptunk a Teremtőtől, egy életre eladósodtunk, de a legnagyobb kincsünk az ő irgalmas szeretete, amely által összetartozunk egymással és vele. „Mert eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,14) A Názáreti Jézus azért jött, hogy Isten és ember, ember és ember összetartozásáról tanúskodjon. Arról, hogy kölcsönösen tartozunk egymásnak, az Örökkévalónak hálával, embertestvéreinknek pedig egy mosollyal vagy egy jó szóval, netán az egész életünkkel.

Franklin Benjaminról szól a következő kis történet. A diplomata, a villámhárító feltalálója egyszer kölcsönadott egy fiatalembernek, aki nagyon megszorult. Amikor az ifjú rendezte sorait, megerősödött anyagilag, vissza akarta adni a kölcsönt, mire a jótevője ezt mondta: „Ne nekem adja vissza, hanem annak, akinek szintén szüksége lesz erre a pénzre. Aztán majd ő is adja tovább másnak, akinek ugyancsak kell majd a segítség. Így adják majd egymásnak tovább mindaddig, amíg egy haszontalan ember kezén el nem tűnik ez a pénz.”

Az összetartozás érzése jótékonyan segíthet az élet bármelyik szegmensében, bármilyen emberi közösségben. Ahol az emberek egymásnak tartoznak: jó szóval, emberséggel, szeretettel, és nem követelőznek, ott bizonnyal jelen van egy darabka Isten országa és megvalósul az összetartozás kimondhatatlan csodája.

Simon István
lelkész

 

 

 

2021-06-21

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

NEK2020

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks