Öt meg egy

Először is elnézést kérek, hogy időnként ugyanott kötök ki gondolataimban, de az ember agyának van jónéhány reverberáló köre. Ez a furcsa nevű valami tulajdonképpen az idegsejteknek az a tulajdonsága, hogy aktiválni képesek egymást. Nos, ennek az önmegerősítő tevékenységnek az elnevezése a reverberáló idegsejti kör. Nagyon leegyszerűsítve: ez a testi és/vagy szellemi tevékenység önmegerősítő, aktivizáló rendszere.

 

Ha kicsit játékosabban nézzük a dolgot, akkor – szó szerint „lefordítva” – azt jelenti, hogy az agyam ugyanott, ugyanazon téma körül motoszkál, ezért hajlamos vagyok egyre erről beszélni, azaz re (újra) verberálni (verbálisan, azaz szóban megnyilvánulni.)

A mai, megkoronázott életünkben pedig természetesen reverberáló, azaz már-már kínzóan visszatérő, önmegerősített gondolat ez a hármas: hogyan jutottunk ide (néha annyira hihetetlen, hogy ez lett az életünkből), miként éljük meg a mát (sallangmentes, feleslegektől megszabadított, a lényegre koncentráló létünk újra felfedezése vár ránk) és mit (mikor?) hoz a holnap?

E súlyos, húsunkba vágó kérdésekre keresvén a választ magam is reverberálok minduntalan, hisz egyre megerősödve jutok el ugyanoda. Oda, ahová – mint olyan sokszor már – Böjte atya vezetett. Az öt legfontosabbhoz. A hithez (ez kinek Isten, kinek más, csak legyen), az ebből fakadó reményhez és a mindennek alapját adó szeretethez, melyek együtt szülik meg azt a belső és külső békét, amely a rendet biztosítja. Böjte Csaba ilyeneket mond: „Járványokban megfeneklett létünk egyetlen kitörési módja élő hittel megfogni a bennünket teremtő, szeretettel vezetni akaró kezet. A legnagyobb feladatunk nem az, hogy legyőzzük a rosszat, hanem hogy felszabadítsuk egymást a szeretetre. Nem kell mást tenni, csak egymásból a jót kiszeretni. A szeretet olyan, mint a gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá. Mert holnap minden ember azzá válik, amit ma tesz, amit gondol, mond, cselekszik. Életünk minden egyes órája tehát igazából emberré válásunk egy-egy újabb lépcsőfoka.”

Így haladhatunk azon állapot felé, amelyről elmondhatjuk: „Akkor vagy igazán szabad, ha azt, amit vállaltál, meg tudod tenni, és a kudarcok, sérelmek után sem a gyűlölet, a harag uralkodik a szívedben, hanem az újrakezdés lelkülete, a szeretet és a jóság.” És „ne féljünk, mert a félelem a gonosz lélektől van! Az elképzelt jó mindig szürkének, unalmasnak, egyhangúnak tűnik, de az elképzelt rossz izgalmas, érdekes. Ám a megélt rossz valójában kiéget, tönkretesz, lehúz, bemocskol. A megélt jó ellenben felemel, kivirágoztatja szívedet, gazdagabbá tesz.” Eddig az atya szavai, aki érinti az öt legszebb szavunk mellett a hatodikat is: a szabadságot.

„Amikor évekig magánzárkában volt, csak három lépésnyit léphetett a napi sétáján. De ő kettőt lépett, hogy mozgását ne a zárkához, a szabadsága hiányához igazítsa.” A részlet a Fogoly vagyok című könyvből való, melyet Tomka János idéz fel, és egy partiumi református meg egy bukaresti, zsidó származású, román lutheránus lelkész barátságát idézi fel. Viski Ferenc ír fogolytársáról, Richard Wurmbrandról, akivel együtt volt börtönben, az ötvenes–hatvanas években, Romániában. Most mi is – relatív bezártságban – ízlelgetjük legszebb szavainkat és értelmezzük, átértelmezzük és újraértelmezzük őket.

Pálmai Tamás

 

 

 

2020-04-06

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1%

 

 

Trianon 100

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks