Otthon és idegenben

Mottó: Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre (90. zsoltár)

A hajlék, az otthon mindenekelőtt spirituális építmény, melynek nem csupán téglából épültek a falai, hanem bizalomból, ragaszkodásból és szeretetből. „Aki a felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja: Oltalmam és váram Istenem, akiben bízom.” (91. zsoltár)

 

Az otthonosság és az idegenség érzése egyaránt ismerős számunkra. Az otthonosság rejtettséget, meleg fészket, biztonságot, az idegenség pedig ismeretlenséget, kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot jelent. Otthon is lehet valaki idegen vagy idegenben, ha nem érzi azt a fészekmeleget, amit egy igazi otthonban érezni lehet. Ez az érzés a tékozló fiú idősebb testvérére is igaz lehetett, aki otthon maradt ugyan, de mégsem érezte magát otthon az atyai házban. Amikor hazatér a mezőről, keserű szemrehányást tesz az apjának ezt mondván: „Látod hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat és te sohasem adtál még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak a barátaimmal.” (Lk 15,29) A nagyobb testvér panaszából kiderül, hogy hiába maradt otthon, az otthonosság jó érzése hiányzott a szívéből. Inkább idegennek érezte magát az atyai házban, olyan szolgának, aki csak gépiesen engedelmeskedik ura parancsának.

A testvére helyzete egyértelmű volt, hiszen maga választotta az idegenséget, miután elhagyta az otthonát, ám az idősebb testvér otthon maradva érezhette idegennek magát. Általában úgy gondoljuk, hogy a tékozló fiú magatartása elítélendő, az idősebb testvéré pedig példás, követendő. Nem egészen így van, mert a történet vége felé kiderül, hogy valójában ő sincs otthon, csak éppen nem ment el hazulról. Nem mindegy, hogy valaki valóban otthon van-e vagy csak nem ment el hazulról. Szolgálni és parancsot teljesíteni leginkább idegen környezetben, például a hadseregben szokás.

Mi mennyire érezzük magunkat otthon a házunkban, hazánkban, az egyházban és a világban? Egyre kevésbé, mondjuk, mondják az idősebbek, mert ez már nem a mi világunk, ez már egy más világ. Azonban végső soron nem a körülményeken múlik a dolog, hanem az atyai házzal való kapcsolaton. Kérdés, hogy milyen a kapcsolatunk egymással és az Atyával, mert e kettő elválaszthatatlan egymástól. Kicsoda nekünk az Isten, és kicsoda az a másik, akivel naponta találkozunk? Jézusnak atyja, Abbája volt az Örökkévaló, ami meglehetősen meghitt kapcsolatot feltételez közte és a Teremtő között. A körötte levő embereket pedig társnak, testvérnek tekintette, s ha csak tehette, segítette.

Az idősebb testvérnek az apja inkább a gazda szerepét töltötte be a házban, aki parancsokat osztogatott, akinek szolgálni kellett. Sokan úgy gondolnak az Örökkévalóra is, mint parancsosztogatóra, szigorú bíróra (lásd a Tízparancsolatot). Valójában a Tízparancsolat se más, mint atyai tanítás, „tíz segítség az emberré válás útján”. Ismerni és szeretni a Bibliában egyet jelent – „és az ember megismerte feleségét, Évát” (Ter 4,1) –, a megismeréshez pedig szó kell, olykor csend és szemlélődés. A kommunikáció communiót, közösséget teremt közöttünk. Jézus gyakran beszélgetett az Atyával, az otthon maradt testvér azonban csak ritkán elegyedett szóba az apjával, ezért nem ismerte őt, és nem tudta, hogy mindig vele van és mindene az övé. „Te mindig velem vagy és mindenem a tied” – mondja az apa megkeseredett fiának. Ha ezt tudta volna, akkor bizalommal fordul hozzá bármikor bármiért. Jó, ha nem feledkezünk meg arról, amiről a testvér megfeledkezett, mert nem az számít, hogy elmegyünk-e hazulról vagy sem, hanem az, hogy valóban otthon érezzük-e magunkat ott, ahol éppen vagyunk, merünk-e hinni az ő jóságában, irgalmában. Jobb tékozlónak lenni és egyszer hazamenni, mint otthon maradni és idegennek lenni.

A tékozló fiú haza sem ér, máris megízlelheti az atyai szeretet jó ízét, mely elementáris erővel tör fel apja szívéből. „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult és megcsókolta őt.” Aztán ezt mondta a szolgáinak: „Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére és sarut a lábára!” (Lk 15,20) Ami itt történik, az nem más, mint egy rituális beavatás, fiúvá fogadás, ami semmi mással nem magyarázható, csak az apa jóságával, nagylelkűségével, kimondhatatlan szeretetével, mely kézzel foghatóvá lesz hazatérő fia számára. Az idősebb testvér ennél nehezebb helyzetben volt, a hétköznapok szürkesége, a mindennapi robot miatt egyre inkább eltávolodik az apjától. Már csak félszavakat mond neki, vagy még azt se, így a kapcsolatuk egyre felületesebbé válik. Ezért nincs módja megízlelni az apja jóságát, nagylelkűségét és szeretetét, amely neki ugyanúgy kijárna, mint tékozló testvérének. Az elszigetelődés, a kapcsolatnélküliség magányra ítél bennünket, és a kifosztottság érzésével tölti el a szívünket. Ez történt az idősebb testvérrel is, ezért érezte magát otthon is idegennek, aki csak szolgál és parancsokat teljesít anélkül, hogy örömét lelné mindebben. Ha bizalommal fordult volna apja felé, akkor annak parancsai bizonyára kérésekké szelídültek volna.

Se elmenni, se otthon maradni nem egyszerű, mindkettőnek megvan a maga kockázata. Aki elmegy, lehet, hogy soha többé nem talál haza, aki nem megy el, lehet, hogy sohasem talál magára és az Atyára. „Azért születtünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne” – írja Tamási Áron az Ábel-trilógiában. A hajlékunk akkor lesz valóban otthonná számunkra, ha a falai nem csak téglából, hanem bizalomból, ragaszkodásból és szeretetből épülnek föl. Az otthonosság érzése akkor fogja betölteni igazán a szívünket, ha a tékozlásból hazatérve az Atyától köntöst, gyűrűt és sarut kapunk, vagy mindvégig otthon maradunk, és egy percig sem feledjük, hogy Ő mindig velünk van és mindene a mienk.

Simon István
lelkész

 

 

2018-09-22

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks