Ötven éve

Lillának

Láttuk egymást korábban is, sokszor,  
általános iskolánk zajos folyosóján,
gimnáziumunk zsúfolt ünnepélyein,
vagy a villamos megállójában toporogva.
De még ha egy irányba is mentünk,
mintha egyfajta távolságot tartó
párhuzamos utakon haladtunk volna,
néha karnyújtásnyi távolságra,
egymással mégsem találkozva.

Ötven éve, hogy fiatal életünk
útkereső, előre kiszámíthatatlan,
néha öntudatlan, szerteágazó útjai –
talán egy véletlen folytán,
talán az eleve elrendelésnek megfelelően,
talán az Úr végtelen kegyelméből ‒
végül is keresztezték egymást.
Mintha életpályánk habozó választásával
tudat alatt egymást is választottuk volna,
az építészet elkezdése egyben
közös életünk kezdete is volt,
és az egyetemi évek alatt
minden pillanatot egymással töltöttünk.

Visszanézve, ötven évvel ezelőtti
találkozásunk nem lehetett véletlen,
hiszen ezután minden esemény
megállíthatatlanul ment előre,
mintha a forgószél örvénylő közepe
vitt volna magával öt évtizeden át:
lángra kapó szerelem, eljegyzés és esküvő,
gyermekeink születése és nevelése,
szülőhazánk elhagyása után
korábbi életünk eredményeinek elvesztése,
harcunk egy új világban egy új életért,
az egymással töltött időnket megrövidítő,
feleslegesen hosszú munkanapok fáradsága
mellettünk mind elszállni látszottak.

És ez a kavargó szél most is visz tovább,
sőt: mintha összefonódott életünk
egyre gyorsabban repülne    
a kiismerhetetlen jövő felé.

De nem kell félnem sem a váratlan bajoktól,
sem a várható betegségektől,
sem az előbb-utóbb biztos haláltól,
mert kristálytisztán emlékszem
ötven évvel ezelőtti, mosolygó szemed
szívből jövő szent ígéretére,
hogy egész életünkben,
amint a földön, úgy a mennyben is,
örökre velem leszel.


 


Hajam lassan…

Hajam lassan
őszbe fordul,
fehér zászlót
tart fel orvul,

össze-vissza
libeg-lobog;
vitorlásként   
szállni fogok.

Hajam színét
sosem bántam,
meglett korom
úgyis láttam.

Ami viszont
gondnak tűnhet:
érzéseim
meggyengültek;

színük fakul,
hevük csökken,
egyik-másik
szökve röppen,

hangjuk halkul,
pedig régen
nem mind volt ily
észrevétlen.

Lanyhulok tán,
mint a szellő,
vihar után
lágyan lengő?

Vagy csak harcban
megfáradtan,
a küzdelmet
másra hagytam?

Régi célok
messze tűntek,
közelebbre
nem kerültek.

Időm rövid,
erőm csökken,
amit kaptam,
elköltöttem.       

Légváraim
megrendültek,
egymás után
összedűltek.

Építenem
másképp kéne:
ábrándokat
félretéve,

tudásomnak
alapjára,
tartós tények
falvázára,

erős hittel
betetőzve,
a hibákat
megelőzve.

Végső tervem
eléd tárom,
segítségem
Tőled várom;

Uram, adjál
reá áldást,       
építődnek
égi szállást.


 

Hét gondolat


Minden tavasszal
gólyaként visszatérek
szülőhazámba.
*
Kinyílt a bimbó.
Próbáld te is kitárni
zárt szirmaidat!
*
Bokrunk másodszor
virágzik. Példát mutat
öregkorodra.
*
Növény a vizet,
ember a szeretetet
szomjazza folyvást.
*
Halála előtt
legszebb az ősszel hulló
falevél színe.
*
Sóhajod csupán
súly nélküli levegő,
mégis oly nehéz.
 *
Vagyont? Azt lehet,
de boldogságot nem tudsz
számokkal mérni.

Véssey Ede

 

2019-07-31

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks