Pál apostol útját járva...

Harangozó Ferenc grafikusművész illusztrációival gazdagítva vehetjük kézbe Szent Pál leveleit. A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság által a közelmúltban megjelent, magyar, német és angol nyelvű kötethez Varga László megyéspüspök írt előszót, utalva az ismert történetre: „Amikor Saul találkozott azzal, akit üldözött, hatalmas fényesség vakította meg. Azután elindult megtörve és kiszolgáltatva, mások segítségére szorulva egy úton, amelynek a vége a legnagyobb veszteségben elnyert nyereség, vértanúsága és Krisztus színről színre látása.”

 

A főpásztor azt is nyomatékosította: Damaszkusz után számára a sivatag csendje következett, s a csönd fénye más volt; nem vakító, hanem szemet nyitogató. A csönd fényénél Pál mindent másképpen kezdett látni. Kitágította a szívét és egyetlen imája volt, Krisztus, és egyetlen hangra kezdett figyelni: Krisztuséra. Mint előszavában írja: „Az ima csendjére van szükségünk nekünk is ahhoz, hogy felfogjuk, amit Szent Pál a levelei által mondani akar, kinek-kinek az életére vonatkozóan. Ehhez meg kell tanulni Krisztus jelenlétében időzni, csöndesen, üresen és mozdulatlanul.”

Harangozó Ferenc grafikusművész, e kötet ötletgazdája és megvalósítója hosszú utat járt be a maga mögött hagyott több mint hat és fél évtizedben. A hit, a csönd és a mozdulatlanság ösvényeit is ideértve. A mernyei születésű, fél évszázada kiállító alkotó, kiben gyermekkora óta él az alkotás-alakítás vágya, nyakába vett várost, megyét, országot, hogy műveivel fényt vigyen hazák, házak, lelkek sötétjébe. Már húsz-harminc éve is evangelizált; jóllehet, akkor talán még nem volt vele tisztában: a megtérés élethosszig tartó folyamat, az evangélium hirdetése pedig minden megkereszteltnek szent kötelessége.

Szent Pál leveleit atyai barátjának, a száz éve született dr. Major Kálmán atya emlékének ajánlja. A több nyelven beszélő teológus-tanár egy ideig Mernyén szolgált; jóllehet, a helyi pártalapszervezet mindent elkövetett annak érdekében, hogy a parányi somogyi falu ne fogadja be. Megnyerő jelenlétének, hihetetlen tudásának köszönhetően az egyházközség a hatalom akarata ellenére a negyvenhét esztendős, alacsony, törékeny termetű papnak adta a megüresedett sekrestyési állást, s így beköltözhetett a harangozói szolgálati lakásba. Hajnalonta misézett, mivel eltiltották a liturgikus cselekménytől, ám a település diákjai titkon besurrantak, és az orgona mögé bújva hallgatták tanítását – derül ki többek között dr. Kéri Lajos visszaemlékezéséből. Ezt követően olvashatjuk 1952-ben elhangzott védőbeszédét, ugyanis a hatalom börtönbe zárta, így neki is volt része bőven üldöztetésben, kirekesztésben; hitét azonban senki nem tudta megtörni. Az utolsó szó jogán címmel közreadott, egykor az Új Ember által is leközölt, megrendítő védőbeszédben egyebek mellett ezt olvashatjuk: „Az én világnézetem legelső és legfőbb képviselőjét, Jézus Krisztust kettőezer évvel ezelőtt bíróság elé állították és ott azzal vádolták, hogy fellázítja a népet és uszít a fennálló jog- meg államrendszer ellen. E súlyos vádak hatására még a néptömeg is akkor inkább követelte a többszörös gyilkosnak, Barabásnak a szabadon bocsátását, semmint Jézus felmentését. Most én is bíróság előtt állok, a Budapesti Megyei Bíróság előtt. A vádhatóságnak ellenem felhozott sok-sok vádját ebben az egyben lehetne a legmegfelelőbben összpontosítani: lázítás és konok izgatás a fennálló jog- és államrendszer ellen. E váddal szemben lelkiismeretem szerint megmondom, hogy mit tettem én: a krisztusi világnézetet hirdettem elhajlás és megalkuvás nélkül, munkám során is, az élet egész területére vonatkoztatva. (…) A börtön engem szenvedni és nélkülözni megtaníthat, de félni és megijedni soha, összeroppanthat, de meg nem hajlíthat. A szenvedések pedig remélem, hogy eddigi elveimet csak még jobban megacélozzák, és ez az elv a következő: soha nem mondani a fehérre azt, hogy fekete, sem pedig a feketére azt, hogy fehér; soha nem mondani az árnyékot fénynek, sem pedig a fényt árnyéknak; soha és semmiféle körülmények között nem hajtani ezen a földön térdet senkinek sem, csak Jézus Krisztusnak.”

Nem véletlen, hogy e nagyszerű ember magával ragadta Harangozó Ferencet is, akit csaknem negyven esztendeje ismerek. Első találkozásunk a néhai Somogy Megyei Moziüzemi Vállalat dekorációs műhelyében történt, ahol e kötet illusztrátora az akkor még népszerű szabadtéri filmszínházak, az „autósmozik” falnyi méretű reklámtábláira arasznyi betűkkel festette néhány társával a következő hét aktuális filmkínálatát. Olyanokat, mint a Nyolcadik utas a halál, vagy: Harmadik típusú találkozások. Nyári munkás kamaszként felnéztem rá, jóllehet, tudtam, hogy „széklábfaragásra” kényszerülve éli mindennapjait, de képtelen voltam elhinni: csak ilyen út vezethet a művészet szentélyébe. Később hallottam határon innen és túl nyíló tárlatairól, egyéni és csoportos kiállításainak sikeréről, a technikai fejlődés kínálta folytonos kísérletező kedvéről, találkoztam karcsú gerincű kötetekké lett zsoltárillusztrációival is, láttam kiállításrendezőként a kaposvári Vaszary Képtárban, aztán értesültem négy éven át tartó munkanélküliségéről is. Tanúja voltam lesajnáló tekinteteknek is, de ennek ellenére nem veszett ki belőle a művészettel kötött örök elköteleződés. Néhány éve magam is felkérhettem egy kettőstárlatra a Somogy Megyei Kormányhivatal Galériában, ahol Bátai Sándor grafikusművész barátjával állított ki.

A marginális lét feltárja a lappangó belső energiákat, a szenvedés humanizál, miközben előhívja elaltatott vágyainkat, tisztánlátást ad. És a lelket is megnyitja. Úgy, ahogy Harangozó Ferenc esetében is történt. A belső út érlelően hatott életére, személyiségére, művészetére, hiszen közelebb került az Úrhoz. Az Úr pedig új utat kínált a korábban vargabetűkkel tarkított, úttalan utakat rejtő világban.

Ezúttal a Saulusból Pállá lett apostol nyomába eredt, hogy végigkísérje missziós útján. Miközben leveleit olvassuk, a grafikák közelünkbe hozzák a kort, hogy az a mindennapok lenyomataként feliratokból, oszloprészletekből, múlttöredékekből őrződjön meg az örökkévalóságnak. Ahogy Szent Pál apostol levelei, a maguk bölcsességével. E kötetet olvasva úgy is fogalmazhatnék: Harangozó Ferenc Pál apostol társaként-titkáraként járja végig a vidéket, hogy cselekvő jelenléttel, kezében ceruzával hirdesse a hit világosságát, Jézus Krisztus örömhírét. A tanítás kétezer évvel ezelőtt sem ment oly könnyen, ám a mai napig nem veszített időszerűségéből. Az út sodrásával Mezopotámia, Kréta, Athén díszítőművészetének felfedezése után a császári Róma motívumkincse, ornamentikája, a kazamaták rejtett világa, s a nekropolisz képe jelenik meg előttünk. E firkák, jelek, graffitik értelemmel bírnak, s azt erősítik bennünk: mindannyian jelhagyók vagyunk. Mindannyian jelhagyók lehetünk.

Igen, jelhagyók lehetünk, de Isten nem öncélúságot plántált belénk. Az illusztrációként bemutatott korrétegek, múlttöredékek üzenetei nyomatékosítják az apostol gondolatait, jóllehet: Pál idejében is emberpróbáló feladatnak számított a keresztény értékek, Jézus Krisztus örömhírének hirdetése, mivel Korinthosz csaknem félmilliós állam volt, Efezust 200–250 ezren lakták, ám a világvárossá lett Róma akkoriban csupán 25 ezer lakossal rendelkezett. A tanítások azóta is érintgetik a Föld népét. S higgyük: nemcsak azokat, akik fogékonyak az Igére, hanem minden embert, hiszen a Szentlélek ott fúj, ahol akar.

Lőrincz Sándor

 

 

2019-10-08

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks