Párbeszédkísérlet civilizációnk megmentéséért

Különös filozófiai munka született azzal a céllal, hogy megmentse a napjainkban talán legmélyebb válságát élő nyugati civilizációt, amelynek akár a fennmaradását is kétségessé tehetik összefonódó erkölcsi-politikai, önromboló elméletei és az ezeket követő gyakorlati megoldások.

 

Turgonyi Zoltán kötetének címe Természetjogállam. Az alcím szolgál magyarázattal a tartalmat illetően: Egy új erkölcsi és politikai közmegegyezés lehetséges elméleti alapjainak vázlata, mert szerzőnk látja, hogy hívőknek és nem hívőknek meg kell állapodniuk, közös nevezőre kell jutniuk a társadalom fennmaradásáért. Nemcsak a cím, hanem maga a „természetjog” szó is magyarázatra szorul, hiszen korunk átlagembere nem sűrűn találkozik vele. E kifejezés azt az erkölcsi normarendszert jelöli, amely emberi természetünknek felel meg. De azért is természetes, mert semmilyen természetfeletti segítségre nincs szükség ahhoz, hogy e normákat felismerjük, pusztán emberi ésszel is képesek vagyunk erre. „A magam részéről olyan államot kívánok a »természetjogállam« kifejezéssel jelölni és egyúttal népszerűsíteni, amelyben az alkotmány szerepét a természetjog tölti be” – írja a szerző.

A keresztény hagyomány azonban azt a nézetet is vallja, hogy Isten létezése is belátható természetes eszünkkel, és így a természetjog normái között a természetes (azaz a kinyilatkoztatást nem feltételező) vallás parancsainak is helyet kell kapniuk. Napjainkban – legalábbis a nyugati ember számára – ez már nem evidens. A vallásukat követőknek többé nem a ráció, hanem érzelmeik, belső igényeik, identitásuk mutathatnak utat Istenhez.

De valójában – ahogy a szerző Aquinói Szent Tamás nyomán rámutat – a premodern világ keresztény társadalmában sem az átlagemberek gondolták végig, hogyan lehet a teremtett világ fennállásából a Teremtő létezésére következtetni, majd innen még mindig eszünk használatának segítségével tovább lépni azon jelek felismeréséig, amelyek a katolikus egyháznak mint a kinyilatkoztatás hiteles hordozójának isteni alapítására utalnak. Mindez a filozófiában és teológiában jártas „tanultak” (docti) feladata volt, míg a többség idő és hozzáértés hiányában egyszerűen elfogadta e szellemi elit tekintélyét.

Korunk világnézetileg megosztott nyugati civilizációjában azonban a katolicizmus már nincs uralkodó helyzetben, az átlagember pedig nem egyetlen, hanem igen sokféle különböző vallás szellemi elitjével találkozhat (nem beszélve az ateizmus ugyancsak nagyszámú változatainak képviselőiről), miközben épp oly kevéssé ér rá filozófiai és teológiai kérdésekkel foglalkozni, mint középkori elődje, és épp úgy hiányzik hozzá a szakértelme is. Nem várható tehát el tőle, hogy a hatalmas világnézeti kínálat minden egyes darabját behatóan tanulmányozza, s ennek alapján döntsön végül a katolicizmus mellett. Saját élettörténetének esetlegességei fogják meghatározni, milyen világnézetet választ, és aligha hibáztatható érte, ha nem katolikus, nem keresztény vagy éppenséggel nem hívő lesz. Az egyház is belátta ezt, hiszen a II. vatikáni zsinat tudomásul vette azt a tényt, hogy vannak, akik önhibájukon kívül nem jutottak Isten ismeretére (vö. Lumen Gentium 16), így létezhetnek jóhiszemű ateisták. Emellett óva int attól, hogy eleve bűnösnek minősítsük azokat, akik – akár vallási kérdésekben – másképpen gondolkodnak, mint a katolikusok (vö. Gaudium et Spes 28).

Mindezzel számolva a tudományos és közéleti vitákban csak ún. publikus érveket szabad használnunk, azaz olyanokat, amelyek bármilyen világnézet számára elfogadhatók, s a vitázók kizárólag racionális ismeretekkel hozakodhatnak elő. Az eredeti természetjogtól ebben különbözik az, amit a szerző javasol: ez a publikus természetjog.

Ehhez kapcsolódik a módszertani ateizmus, amelynek képviselője meggyőződése szerint lehet akár Istenben hívő, akár ateista, de amikor tudományos, technikai, közéleti problémák megoldásán dolgozik, vagy ezekkel kapcsolatban érvel, akkor „zárójelbe teszi Istent”, nem számol a létezésével. A szerző is ezt az ún. „közös játékszabályt” követi.

Talán még egy fontos fogalmat említsünk meg: a módszertani dezantropocentrizmust, amely Isten zárójelbe tételéből következik: ha ugyanis nem számolhatunk a Teremtő céltudatos működésével, akkor semmi okunk azt gondolni, hogy az univerzum valamiképpen emberközpontú, „emberre szabott”. Ilyenformán magunkra vagyunk utalva, cselekedeteinkhez felsőbb segítséget nem várunk, tehát fokozottabban esik latba az emberiség felelőssége saját fennmaradásáért.

A fenti elvek alapján mutatja be szerzőnk a könyv második részében az említett publikus természetjog legfontosabb normáit, amelyekre a természetjogállamnak épülnie kell, de ezt megelőzően – az első részben – jellemzi korunk általános szellemi (és erkölcsi) válságát, hiszen éppen ez az oka annak, hogy szükség van a természetjognak mint egyetemes érvényű normarendszernek az újbóli megfogalmazására.

A válság a liberalizmus sajátosságaiból fakad. A minimalista liberális erkölcs az ún. kárelvre épül, amely szerint az egyén bármit megtehet, amivel más egyéneknek nem okoz kárt. Így azonban erkölcsileg megengedetté válhatnak olyan magatartások, amelyek ugyan egyetlen konkrét egyénnek sem okoznak kárt, de a társadalom virágzását vagy akár a puszta létét is fenyegethetik hosszabb távon. (Ha pl. egy férfi és egy nő a szabad szerelem jegyében tartanak fenn egymással szexuális kapcsolatot oly módon, hogy a nemi életet kizárólag örömforrásnak tekintik, szándékosan lemondva a családalapításról, ezzel közvetlenül senkinek sem ártanak, de világos, hogy ha sokan döntenek így, az a népesség elfogyásához vezethet.) A liberális társadalom tehát magában hordozza saját lerombolásának lehetőségét.

Mindezt még súlyosbítja, hogy a közelmúltban a posztmodernitás jegyében a liberális eszme óriási változáson ment át, célja a természeti és társadalmi kötöttségektől való teljes szabadulás. Objektív valóság már régen nincs, most pedig már semmilyen kötelező érvényű normatív elméletet sem kell elfogadni, miközben továbbra is hirdetik, hogy az egyénnek nem szükséges saját magánál magasabb mércéhez igazodnia, mindent szabadon megtehet, lényeg, hogy a többieket hagyja békén. Szabaduljunk meg a való világtól, és építsük fel tetszésünk szerint a világot – tartják.

Ezzel egyidejűleg az egyenlőség vált a szabadság helyett a nyugati liberális demokráciák központi értékévé, amivel összefüggésben a „diszkrimináció” számít ma talán a legfőbb bűnnek. A vele szembeni küzdelem szinte minden más szempontot felülír, így az objektív valóságot feltáró tudomány szabadságáét is (amiben már amúgy sem nagyon szokás hinni). Egy akár a tudományos, akár a politikai életben elhangzó állítás esetében már nem az a kérdés, hogy megfelel-e a valóságnak, hanem hogy nem sérti-e valamely társadalmi csoport érzékenységét. Újfajta cenzúra telepszik rá a szólásszabadságra, s az előbb-utóbb lehetetlenné válik. A diszkrimináció tilalma megbénítja az igazság keresését, s az érzékenységek túlhajtása akár a tudomány válságához is vezethet. Ugyanez történik a szólásszabadság mellett több más klasszikus szabadságjoggal is. A szerző találóan nevezi ezt az állapotot a tapintat rémuralmának.

A természetjogállam alkotmánya e tekintetben jelent paradigmaváltást. Természetesen nem törölné ugyan el az ember egyéni jogait, de elsőséget élvezne a társadalom fenntartásához és működéséhez szükséges kötelességek és tilalmak megállapítása és tisztázása. Mert ha nincs társadalom, akkor egyéni jogaikkal sem élhetnek az egyének, mert életükhöz a megfelelő közeg hiányzik. Csak ezután jöhet szóba az a mozgástér, amelyben az egyéni jogok kaphatnak helyet.

A második rész tárgya az Isten zárójelbe tétele esetén megfogalmazható publikus természetjog. Ez utóbbi főbb normáinak kifejtése előtt azonban a szerző két fontos általános elméleti témát is vizsgál: egy-egy külön fejezetet szentel az emberi természet bemutatásának, illetőleg az erkölcs és a történelem kapcsolatának. Ez utóbbi különösen lényeges, hiszen a természetjog hagyományos formái rendszerint minden korban és helyen érvényes örök normákról beszélnek. A kiváló katolikus filozófus, Jacques Maritain viszont így nyilatkozik: „Egészen természetes, hogy az emberi társadalmak csak fokról fokra, s ráadásul – nem azonos gyorsasággal fejlődvén – nem is egyforma ütemben ébrednek tudatára az erkölcsi normáknak”.

Turgonyi ezt és más maritaini gondolatot továbbfejlesztve mutatja be a történelem ellentmondásosságát, bizonyos erkölcsi normák változó voltát is elfogadva. Minden civilizáció fejlődésének ára sokszor olyan múltbeli cselekedetek elkövetése volt, amelyeket ma már bűnnek tartunk. (E tény megállapítása egyébként tökéletesen összhangban van a már említett módszertani dezantropocentrizmussal.) Így e tekintetben a civilizációknak nincs mit egymás szemére vetniük, az európaiakat sem hibáztathatjuk a többieknél jobban bizonyos múltbéli helytelen magatartásokért, mondván, hogy kizsákmányolókként viselkedtek. Viszont a Nyugat ennek révén elért – főleg a kapitalizmusban kivirágzó – fejlettsége olyan technikai, tudományos, társadalmi vívmányokat hozott létre, amelyek elvben az egész világ rendelkezésére állnak. Ugyanígy a vélt vagy valós sérelmek elszenvedőinek ma már van lehetőségük különböző nemzetközi fórumokhoz fordulni, e fórumok és a mögöttük álló erkölcsi értékek pedig nyugati kezdeményezésre váltak nemzetközi tekintélyűvé. 

Mindeközben mégis világszerte terjed a fehérellenesség, szinte fordított rasszizmussá alakulva, szemünk előtt zajlik az erőltetett migráció, szélsőbaloldali zavargások az anarchia felé sodorják a társadalmat, s mindez könnyen olyan állapotba juttathatja a Nyugatot, hogy megsemmisül egész civilizációs öröksége.

Olyan generációt kell tehát felnevelni, amely ezt semmiképpen nem hagyja, érzelmileg is kötődik civilizációjához, és büszke is rá. „A Nyugat említett vívmányaira mindenképpen szükség van az egész emberiség érdekében. E vívmányok legjobb őrzői és átmentői pedig ebben a pillanatban maguk a nyugati emberek lehetnek” – állapítja meg a szerző. Reméli, hogy „kortársaink – köztük a liberálisok is – zömmel ténylegesen igenlik az emberiség létezését, értéknek tekintik az emberi társadalom további fennmaradását és így az ehhez szükséges erkölcs működését”.

Az emberi természetről szóló fejezet erőteljesen hangsúlyozza: társas lények vagyunk, ami szorosan összefügg azzal, hogy emberi mivoltunk kibontakozása lehetetlen volna az egymást követő nemzedékek által épített, de mindegyiküket túlélő kultúra nélkül. Az erkölcsnek így az az egyik funkciója, hogy a társadalomban együtt élő egyének viselkedése előrelátható és biztonságos legyen egymás számára. Vagyis ne okozzunk kárt egymásnak: ezt – mint láttuk – a liberális felfogás is vallja, amely azonban kevésbé hangsúlyozza ugyanakkor az erkölcs másik funkcióját, a társadalom létének megóvását. A publikus természetjog szintjén ezt fel kell vállalni, de miután Isten gondviselő szerepe szóba sem jöhet, csak tudatos emberi döntésekkel számolhatunk – és kell is számolnunk.

E kétfunkciós erkölcs legfontosabb normáit mutatja be, és indokolja publikus érvekkel a könyv leghosszabb fejezete. Szó esik olyan, korunkban sokat vitatott témákról, mint az abortusz, az eutanázia, az öngyilkosság, a halálbüntetés, az igazságos háború, a hazugság kérdése vagy a nemi erkölcs problémái a fogamzásgátlástól a homoszexualitásig. Mivel a publikus természetjog szintjén nem tételezhetjük fel Istent és a túlvilági életet, a normák tartalma sok esetben eltér a hagyományos természetjogétól (amelyet az egyház többé-kevésbé ma is képvisel). Bizonyos dolgokat ugyanis irreális volna megkövetelni a nem hívőktől. Aligha várható el pl. egy ateista anyától, hogy elutasítsa a direkt abortuszt, ha életét csak ezzel lehet megmenteni.

A publikus természetjog zárójelbe teszi ugyan Istent, de nem ellenséges a vallás iránt, sőt pozitívan értékeli mint erőforrást, amely a természetjogállam hívő polgárainak segít a közös erkölcsi minimum betartásában, s amely tőlük – de csak tőlük – e minimumnál többet is követelhet. Persze nem akármilyen vallások alkalmasak erre a szerepre, csak azok, amelyek követik az említett kétfunkciós erkölcs kívánalmait, megvédve az egyéneket a károkozástól, biztosítva a társadalom működését és fennmaradását. Továbbá hajlandók az evilági történéseket evilági okokból magyarázni, emellett a világnézeti pluralizmust is tudomásul venni és ezzel összefüggésben a szekuláris államot elfogadni. Emellett kellőképpen fontosnak, értékesnek is tartják az evilági létet és benne az emberi civilizációt.

A harmadik rész azt mutatja be, hogy a szerző szerint legalább egy ilyen vallás egészen biztosan van, méghozzá a katolicizmus, amelyet ezért a természetjogállam a szövetségesének tekinthet. Hiszen a katolikus tanítás határozottan különbséget tesz természetfeletti és természetes rend között, és így képes egyfajta gondolatkísérletként olyan világ modelljét is felvázolni, amelyben nincs kinyilatkoztatás, csak természetes tudás. Világosan elválasztja egymástól az egyházat és az államot, pozitívan értékeli az evilági valóságot, morális előírásai megfelelnek a kétfunkciós erkölcsnek és képes tudomásul venni és elfogadni a más hitűek létezését (mint láttuk, még a bűntelen ateizmust is lehetségesnek tartja). Vallja, hogy Isten mint transzcendens első Ok mindig másodlagos okok által mozgatja az immanens világot, ennek köszönhetően nem kell választanunk a profán tudományok kínálta magyarázatok és az Istenre hivatkozás között. (Tehát úgy is fogalmazhatunk: bizonyos értelemben a katolicizmus is elfogadja a szerző által javasolt módszertani ateizmust.) Az evilági lét pozitív értékelése is megvalósul a katolikus tanításban, hiszen a teremtés elsődleges célja Isten dicsőségének megnyilvánítása azzal, hogy a teremtmények megvalósítják az Őáltala elgondolt lényegüket.

Ez az emberre is érvényes, ami viszont feltételként a világ s benne a társadalom rendjének érvényesülését kívánja. Ám nagyjából ugyanezt kell akarnia annak a nem hívőnek is, akinek fontos az emberi természetnek megfelelő civilizáció fennmaradása, és aki ezért eljut a kétfunkciós erkölcs igenléséig és ennek következetes alkalmazásáig. Így a gyakorlati teendők terén a katolikusok és a jószándékú ateisták akár szövetségesek is lehetnek. A szerző mindezek kapcsán megjegyzi: természetesen nem a katolicizmus az egyetlen olyan világnézet, amely összeegyeztethető a természetjogállam rendjével, több más felekezet, illetve vallás is alkalmas lehet erre. A kötet részben terjedelmi okokból összpontosítja figyelmét a katolicizmusra, részben pedig ez utóbbi kitüntetett történelmi jelentősége és a természetjogi hagyománnyal való különleges kapcsolata miatt. Ugyanezért azt is bemutatja a harmadik részben, hogyan módosulhat a természetjog tartalma, ha Isten „kikerül a zárójelből”, azaz ha az ő létével is számolunk, akárcsak a klasszikus természetjog, de közben figyelembe vesszük civilizációnk mára megváltozott viszonyait is.

Ennek az együttműködésnek azonban elengedhetetlen feltétele a jelenleg olykor egymással élesen szemben álló erők – akár a hívők és a nem hívők, akár a politikai értelemben vett jobb- és baloldal – közötti tárgyilagos, tabuktól mentes, a valóságot illúziók nélkül tekintő párbeszéd, melynek során a felek kölcsönösen feltételezik egymás jóhiszeműségét. „Ha a párbeszéd nem valósul meg, akkor hamarosan tehetetlenül szemlélhetjük, miként omlik össze mindaz, amit a Nyugat évezredek során fáradságos munkával felépített” olvassuk a kötet előszavának végén.

Turgonyi Zoltán műve nem tekinthető könnyű olvasmánynak, ám emberi létünk fontos kérdéseit érintő, gondolkozásra ösztönző kötetét ezúton ajánljuk mindenekelőtt hívő keresztény olvasóink figyelmébe.

(Turgonyi Zoltán: Természetjogállam. Egy új erkölcsi és politikai közmegegyezés lehetséges elméleti alapjainak vázlata – Kairosz Kiadó, Bp. 2021.)

Fülöp Zsuzsanna

 

 

 

2022-05-02

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks