Peti erdeje

‒ Petike, minek hoztad már megint ide ezeket a fenyőágakat? Ne szemetelj velük! ‒ óbégatott a hórihorgas öregasszony.

 

A kese hajú kövér kisgyerek ijedten állt a társasház udvarán.

‒ El akarom ültetni… ‒ mentegetőzött.

‒ Jaj, Petike… képzeled, hogy ezek az elszáradt faágak majd kihajtanak?… Nincs is gyökerük! ‒ pörölt vele tovább az öregasszony, miközben a ruhákat teregette a kötélre.

‒ Julika néni, estére eléri a Kárpát-medencét egy frontzóna, amely jelentős lehűlést és esőzést okoz… holnap már a Nyugat-Dunántúlon is esik… az időkép pont hun olvastam… a tabletemen szoktam viharokat is nézni… ‒ próbálta a gyerek másra terelni a szót.

– Ne csapkodj azokkal az ágakkal!… Összekoszolod velük a tiszta ruhákat! Vidd inkább ki a kukába!

Peti, felmérve az erőviszonyokat, dühösen trappolt ki az utcára, és letette a faágakat a kukák mellé.

Az udvaron a fenyőfák már a harmadik emeletig értek. A garázssor és a lakóépület között kialakított, egykor zöld gyep helyén napégette fű. Peti bottal piszkálta a vastag tűlevélréteg alatt meghúzódott száraz fűcsomókat és a fákról lehullott kéregdarabokat. Amikor megunta, leült a legnagyobb fenyőfa alá, hátát a fa törzsének támasztotta, lábait talpra húzta és felnézett az ágak közé, vagy inkább a semmibe. Fejét kissé oldalra fordítva, hunyorított szemmel meredt fölfelé. Így ült ott sokáig.

A fa finom gyantaillatot árasztott.

Az ágakat gyenge szél mozgatta.

Az udvaron közben ki-be állt egy-egy gépkocsi, garázsajtók csapódtak...

Julika néni befejezte a teregetést, és kezében a lavórral, melyben a vizes ruhát hozta ki, eltűnt az egyik földszinti lakás ajtaja mögött.

Peti felkapta a fejét az ajtócsapódásra… Felugrott, és mint a vadászok puskája elől, halálos iramban menekülő nyúl, kirohant a kukákhoz! Felnyalábolta a fenyőágakat, behozta az udvarra, és letette az elszáradt tűlevéllel borított talajra. Egy vastagabb bottal látott munkához. A kemény földbe lyukakat ásott, aztán egyenként beleállítgatta az ágakat. Kezével földet kotort melléjük. Azokhoz, amelyek el akartak dőlni, kavicsot tett.

‒  Mit csinálsz Petike? – kérdezte a férfi, aki éppen akkor állt ki kocsijával a garázsból.

‒  E e e e… e erdőt, Miska bácsi – dadogta a gyerek az izgalomtól kipirulva.

‒ Jól van Petikém, de amikor teljesen elszáradnak, már nem lesznek szépek, ki kell ám őket dobni…

‒ Ezek nem száradnak el, mert ki fognak gyökerezni – válaszolta meggyőződéssel Peti, miközben egy műanyag pohárral a kerti csapról vizet hordott a ledugdosott fenyőágakra.

‒ Miért ültetted olyan közel a fenyőfák törzséhez?

‒ Azért Miska bácsi, mert ők fogják felnevelni a kicsiket.

*

‒ Jó, akkor térjünk át a következő napirendi pontra – mondta a kopasz, vörös képű közös képviselő.

Az ablaktalan szűk helyiségben körülbelül húszan szorongtak, a többség állt, az idősebbek hoztak magukkal sámlit, vagy műanyag széket, azon ültek. A közös helyiség ajtaját résnyire nyitva hagyták, hogy jöjjön be egy kis levegő. Elcsigázottan hallgatták a lakógyűlés elnökét.

‒ A közgyűlésnek az udvaron álló négy lucfenyő kivágása tárgyában kell határoznia.

A lakók közül néhányan zúgolódni kezdtek. Egy középkorú nő hevesen tiltakozott:

‒ Nem értem Gyurka, miért kellene kivágni azokat a fákat, hiszen nem betegek... Az egyiknek száradtak el az alsó ágai, valami kártevő támadhatta meg, de elég a beteg ágakat levágni. Az még jót is tesz neki. Negyven év egy fánál nem számít kornak… Ezek a fák hihetetlenül erősek, csak meg kell nézni a törzsüket.

‒ Kedves lakótársam, ezek a fenyők nem tartoznak a legmegbízhatóbb fafajták közé – mondta oktatólag a kopasz – ugyanis a gyökérzetük a felszín közelében nő, így egy erősebb szélvihar tövestül kifordíthatja őket. A testi épség és az anyagi javak védelme érdekében vált szükségessé a kivágásuk.

‒ Kint a ház előtt a platánok már több mint százévesek! Azokkal miért nincs baj? – szólalt meg egy ősz hajú asszony. – Nem értem, most miért lett ez hirtelen olyan sürgős? Mi pénzbe fog ez megint kerülni!

‒ Véleményem szerint visszavágással életben lehetne tartani még a fenyőket – közölte egy éltesebb korú férfi. – A gyökérzet ez által kisebb súlyt tartana, és így nem kellene félni attól, hogy kidőlnek.

A közös képviselő idegesen hallgatta a hozzászólásokat.

‒ Kedves lakótársaim, a felelősség a közgyűlésé. Ha úgy döntenek, hogy nem kell kivágni a fenyőfákat, és egy csapadékos időszakban valamelyik fa mégis rádől a házra vagy a garázsokra, akkor én mosom kezeimet. Majd a lakóközösség kifizeti a kárt!

A jegyzőkönyvvezető gondosan jegyzetelt.

Végezetül a közös képviselő szavazásra tette fel a kérdést.

*

Cseperészett az eső. Három fenyőfa egyenes törzzsel állt a társasház udvarán, lefelé hajló alsó ágaikkal egymásba kapaszkodtak. A negyedik, a legnagyobb külön állt, teljes pompájában magasodott kúp alakú sötétzöld koronájával az ég felé. A port és piszkot elmosta az eső, így most nem kellett kiszűrniük a káros anyagokat a levegőből, ahogyan a zajoktól sem megvédeni a házban alvókat. Néhány utcán elhaladó autó kerekeinek vizes surrogása szakította meg a reggeli csendet… Az egyik fenyőfa ívelten felfelé álló ágára rászállt egy feketerigó. Tollászkodott, aztán trillázó énekével csalogatta a társát. Az esőcseppek, mint parányi üveggyöngyök bukfenceztek, pörögtek a fenyőfák hegyes, sötétzöld tűlevelein és az ágakon lecsüngő érett tobozokon.

A csendet hirtelen motorzúgás zavarta meg. Egy emelőkosaras teherautó állt be a társasház udvarára. Ajtócsapódás. Négy barna overallos szállt ki és levették az autóról a láncfűrészt, a karabinereket és hevedereket.

‒ Peti, hányszor kell még mondani, hogy gyere be! Meg fogsz fázni! – mondta az édesanyja, haragot mímelve. A reggeli edényeket mosogatta, a konyhából kilátott a függőfolyosóra, ahol a kisfia állt.

A gyerek mintha meg sem hallotta volna. Állát a vizes korlátnak támasztva dermedten nézte az udvaron zajló előkészületeket.

…jaj, gyerek, mit csináljak veled, hogyan vigasztaljalak, este meg kellett mondanom, ne akkor tudd meg, amikor jössz haza az iskolából, és nem találod a fákat, nem sokat aludhattál éjjel, összeszorul a szívem, amikor rád nézek, az arcodra van írva minden, drága rossz kisfiam, nem tudlak beimádkozni a gangról, nekem sem könnyű, ezek a fák egyidősek velem, együtt nőttünk fel, olyan, mintha a múltamtól fosztanának meg, emlékszem, amikor anyu és apu nyírták a füvet a fák körül, én ott szaladgáltam körülöttük, segítettem letépni a fűcsomókat a szegélynél, ahol nem tudta levágni a fűnyíró, mindig ott játszottunk unokatestvéremmel a fák alatt, levittünk pokrócot, palackban teát, babáztunk, most meg itt van a Peti, kicsi korában a karomból nézte, hogyan fújja a szél a faágakat, amióta nagyobb lett, reggel az az első, hogy kiugrik az ágyból és az ablakhoz rohan, hogy milyen idő van, kicsit mozognak-e az ágak, vagy viharos szél cibálja őket, télen együtt gyönyörködtünk, amikor ráesett a hó, néztük, hogyan csusszannak le az ágakról, amikor már nem bírják tartani, ha pedig ráfagyott a jég, akkor képes volt órákon keresztül egy bottal verni az ágakról, mert az nekik nehéz, mondta, most meg végig kell ezt néznie, ha tudtam volna, hogy ma jönnek, elvittem volna hazulról, esküszöm elvittem volna valahová…

A láncfűrész fülsiketítő hangon hasított a levegőbe. Az egyik emelőkosárban álló piros védősisakos férfi a lucfenyő alsó ágain kezdte a gallyazást.

Peti, mintha villám csapott volna belé, felugrott, és úgy, ahogy volt, anyja sebtében felkapott papucsában és fehér steppelt mellényében lerohant a lépcsőn, egyenesen oda az overalloshoz.

‒ N e e e m gondolják, h o o gy ez fáj neki?... – kérdezte csípőre tett kézzel dühösen, vagy inkább ordította, hogy a láncfűrész hangját túlkiabálja.

‒ Kölyök, menj innen, rád esik az ág! – szólt le válasz helyett a férfi.

‒ Peti, gyere fel! – kiabált neki a második emeletről az anyja.

A fenyőfák ágai egymás után zuhantak alá. Alig egy óra elteltével csak négy fenyőfatörzs állt az udvaron.

Peti, állát a vizes korlátnak támasztva még mindig kint állt édesanyjával a függőfolyosón.

‒ El fogják őket égetni? – nézett kétségbeesetten az anyjára.

‒ Nem tudom, kisfiam.

Az emelőkosarak újra felemelkedtek, egészen a fák csúcsáig. A láncfűrészek idegtépő visítással fentről lefelé haladva vágták darabokra a fák törzsét. A farönkök tompa puffanással értek földet. A lombok helyén eszeveszetten cikáztak a feketerigók.

Az overallosok a farönköket és a faágakat felrakták a teherautóra, aztán felsöpörték a szürke betonra hullott forgácsokat.

Peti tapodtat sem mozdult. Amikor kikanyarodott a teherautó, inkább csak magától kérdezte:

‒ Hol fogok én ezután gondolkodni?

*

Az éjszakai vihar megtépázta a platánokat. Az úttestre esett ágak nagyot roppantak, ahogy az autók áthaladtak rajtuk. Egy testes középkorú férfi söpörte a járdát… Peti futkosott körülötte a szemétlapáttal. A gyerek egy idő után ledobta kezéből a lapátot, és a letört zöld ágakat kezdte összeszedegetni. Amikor egy jókora adag összegyűlt a karjában, letette a platánok mellé a földre. Vastagabb bottal látott munkához. A nedves földbe lyukakat ásott, aztán egyenként beleállítgatta az ágakat. Tenyerével sáros földet tapasztott melléjük.

     Az ágak ott álltak sorban a platánfák pikkelyes kérgüktől megvált halványsárgás, márványozott törzse mellett.

Farkas Judit

Fotó: Finta Kata

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks