Rendes szeretet

Ismerjük a mondást: rend a lelke mindennek. Ilyenkor nagyböjt és tavasz táján minden rendes háztartásban megkezdődik a tavaszi nagytakarítás. Az interneten kezdtem böngészgetni a rendrakásról, és rögtön felbukkant a keresőben egy számomra ismeretlen, de nemzetközileg már elterjedt japán hölgy által kifejlesztett módszer.

 

Először érdekesnek tűnt a metódus: a ruhák hajtogatási módja, a sorrend, amit a rendrakásnál érdemes megtartani, és hogy miszerint szortírozzuk a ruhákat és tárgyakat annak alapján, hogy mennyi örömet, emléket váltanak ki bennünk, amikor rátekintünk azokra. Amikor a leírásban az következett, hogy köszönjük meg ruhadarabjainknak, hogy használhattuk őket, hogy védelmeztek minket, és majd magunkhoz szorítva köszönjünk el „tőlük”, ha már nem használjuk azokat, akkor úgy döntöttem, hogy a hölgy által kifejlesztett nagyon praktikusnak látszó rendrakási tréningből ennyi elég is lesz.

„Minden illő módon és rendben menjen végbe” (1Kor 14,40) – tanácsolja Szent Pál, és ebbe az is beletartozik, ha már rendrakásról beszélünk, hogy helyes kapcsolatunk legyen tárgyainkkal, azaz tárgyként kezeljük és értékeljük őket, ne pedig emberi módon szóljunk hozzájuk. Nem a tárgyakat kell megköszönni, hanem azt, aki adta őket: családtagjainkat, barátainkat és a Jóistent, akinek gondviseléséből van mindenünk.

Tagadhatatlan, hogy környezetünkben, otthonainkban rendre van szükségünk – egy rendes, tiszta otthon hatással van a gondolkodásra, életvitelünkre, lelki nyugalmunkra. Társadalmunk inkább a felhalmozás irányába tendál, és ilyenkor nagyböjtben még sürgetőbb átnézni és kiválogatni, mire is van igazán szükségünk. Mint ahogy otthonunkban is a rend nem születik önmagától, a mi felelősségünk, hogy megteremtsük a rendet lelkünkben is.

Josef Pieper német filozófus meglátása szerint (A négy sarkalatos erény című tanulmányában[1]), amikor magunkba tekintünk, áttekintjük életünket, vagyis befelé fordulunk – a belső rendrakás érdekében –, azt kétféleképpen tehetjük meg: önző vagy önzetlen módon. Csakis az önzetlen módon való befeléfordulás vezethet minket önmagunk megőrzéséhez. Ha önző módon tekintek az életemre, akkor csak az érdekel, hogy mi a jó számomra, miből hozhatom ki a legtöbbet, hogyan nyerek a legtöbbet magamnak.

Amikor az önzetlen magunkba tekintésen elmélkedem a szeretet kettős parancsa az, amit részemről elsőként vennék iránytűnek, és a lelki rendrakás első kritériumainak. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Jézus kettős főparancsának három iránya, alanya van: 1. Isten, 2. a felebarát, 3. önmagam. Mindhárom felé szeretettel tartozunk, de csakis az Istent illeti meg az első hely és az imádás.

 

Szeresd Uradat, Istenedet!

Mi, emberi lények úgy lettünk megteremtve, hogy természetünknél fogva Istent jobban kell szeretni önmagunknál, különben, ha ez a rend felborul, önmagunk ellen fordulunk.[2] Látunk erre elegendő példát a társadalomban, ahol az ember önmagát teszi istenné, rendelkezik élet és a halál felől, saját érdekét és akaratát keresve Isten helyett. Amikor csak önmagunkat szeretjük, elvesztjük még a helyes önszeretet érzékét is. Az önző szeretet nem az élet, hanem a halál felé vezet: bezárulunk önmagunkba, „zárványokká” válunk, egyre inkább elveszítjük az igazi, élő kapcsolatot másokkal és Istennel is.

Tehát az első hely, ahol rendet kell teremtenünk: kapcsolatunk Istennel. Fel kell tennünk a kérdést: vajon Isten első-e az életemben? Elfogadom-e, hogy ő teremtett engem, és én mint teremtmény, hálával és bizalommal tartozom neki? Kinek az akaratát akarom teljesíteni: Istenét vagy a sajátomat? Átadom-e magam Istennek, még a legjelentéktelenebb napi teendőimben is?

A mérték és az alázat erénye megóv bennünket attól, hogy önmagunkat Isten fölé rendeljük. Sokszor az a helyzet, hogy észre se vesszük, amikor magunkat Istennél nagyobbnak gondoljuk. Idetartozhat a kétségbeesés vagy a túlzott magabiztosság helyzete, amikor azt hisszük, hogy minden rajtunk múlik. A helyes gyakorlat s tartás az, ha megteszem, amit leginkább, legjobban tehetek az adott szituációban, és utána mindent Isten kezébe ajánlok. Szent Ágoston ezt így fogalmazta meg: „Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna, és cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna.” Ha ezzel a lelki erősséggel állok hozzá feladataim elvégzéséhez, könnyebb megtartanom a kedélyem nyugalmát.

 

Szeresd felebarátodat!

Bár a modern ember szereti komplikálni a dolgokat, még a dolgok rendjét is, és döntéshozatalát minden szempontból analizálja, de végeredményben döntéseink következménye két egyszerű útra szűkül le: az egyik a mennyországba visz, azaz Istenhez, a másik a pokolba, és annak urához vezet. Amikor döntés vagy mérlegelés előtt állunk, a legfontosabb szabály, amit figyelembe kell vennünk, hogy a döntés és annak következménye Isten felé vezet vagy Istentől elvezet-e engem. Ez érvényes kapcsolatainkra is: érdemes megvizsgálnunk, hogy vajon azt az időt, amit másokkal töltök, a mód, ahogy beszélek vagy cselekszem Isten felé vezet-e engem és a másik embert, vagy inkább eltávolodik a keresztényi értékektől. Rombolunk vagy építünk? Helyes mértékben használom-e szavaimat, érzelmeimet másokkal kapcsolatban? Lehet, hogy túl sok időt töltök az egyik emberrel, és emiatt hanyagolom azokat, akiknek szükségük van rám, akik felé kötelességgel tartozom. Vajon felhalmoztam-e kapcsolataimat, ami nem is olyan nehéz pl. a közösségi portálokon, és a mennyiség talán a minőség rovására ment?

Isten a szeretet, és nekünk szeretnünk kell, amit ő szeret…, de hogyan? Mikor válik szeretetünk rendes szeretetté? Amikor megfelel annak, aminek lennie kell Isten tervében. Ahogy Jézus élte szeretetét, amikor megtestesült: nem rajongótábort gyűjtött maga köré, hanem tanítványokat, apostolokat, vezetőket nevelt azzal, hogy minőségi időt töltött velük és példát mutatott nekik. Jézus úgy gyakorolta szeretetét, hogy nem veszítette el küldetésének lényegét: azt, hogy az Atya akaratát teljesítse, és ezáltal kinyissa nekünk a mennyország kapuját. Még kapcsolataink rendje is az Atya tervében van. Ha az ő akarata szerint rendezzük kapcsolatainkat, úgy lehetünk a leghatékonyabb eszközei, munkatársai Krisztus megváltói művében.

 

Szeresd önmagadat!

Isten az Alkotó, a Teremtő, én pedig a teremtmény vagyok az ő művében. Ebből az alapvető rendből kiindulva kell megértenünk a helyes önszeretetet is: mint teremtény, nem csak egyike vagyok a számtalan embernek. Ahogy alapítónk, Péterfy Ida fogalmazta: „nemcsak egy fej vagyok a káposztaföldön a többi között”, hanem Isten képmására alkotva teljesen egyedi és utánozhatatlan, végtelenül szeretett ember vagyok. Mi adja az értékemet elsősorban? Nem a kinézetem, nem a teljesítményem, hanem az a megváltoztathatalan és örök értékkel bíró tény, hogy Isten kigondolt, megalkotott, és létezésem minden pillanatában akkora szeretettel tekint rám, mintha én lennék az egyetlen személy az egész univerzumban. És ez a szeretet nem változik, csak rajtam múlik, hogy kitárom-e magam ennek a szeretetnek vagy inkább hátat fordítva neki, magamat választom. Szóval a helyes önszeretet az Istennel való élő kapcsolatból táplálkozik. Aki az istengyermeki tudatossággal él, az tudja magát helyesen szeretni: nem kell hízelegnie másoknak, nem kell félnie, nem érzi úgy, hogy teljesítenie kell azért, hogy „valaki” lehessen. Igazi szépségünk abban rejlik, hogy Isten szeret minket. Azért vagyunk szépek, mert szeretve vagyunk. Sokszor látunk pl. menyasszonyokat, fiatal párokat vagy akár kevésbé fiatalokat ragyogni, mert tudják, hogy szeretve vannak. Ha azzal az éberséggel élünk, hogy Isten minden másodpercben még a szerelemnél is mélyebb szeretettel néz ránk, akkor állandóan ragyognunk kéne. Ugyanakkor legyünk büszkék arra, amiért becsületesen megdolgoztunk, amit Isten segítségével építünk és munkálkodunk, és tartsuk karban magunkat testi, lelki, intellektuális edzéssel. Ez mind a helyes önszeretethez tartozik.

A bennünk levő, életünket működtető, létfenntartó erők azok, amelyek a leginkább ellenünk fordulhatnak és lerombolhatnak, ha nem használjuk őket helyesen. Ezért fontos, hogy amikor „még a jóból is megárt a sok”, megálljunk és mértéket gyakoroljunk, és szeressük önmagunkat annyira, hogy nem kezdünk önromboló cselekvésekbe. Gondoljunk az evésre: étel nélkül meghalnánk, a sok étel vagy a helytelen táplálkozás viszont elhízást, betegséget okozhat, rövid és hosszú távon is. Az ivás ártalmai köztudottak, és a szexuális vágyak helytelen, rendetlen használatának is igen romboló következményei vannak, nemcsak az egyén tisztánlátásában, hanem akár egy egész család vagy nemzedék életében. Mi magunk vagyunk az okai önmagunk megőrzésének vagy pusztításának. Rajtunk és szabad akaratunk gyakorlásán múlik, hogy mennyire állunk ellen a kísértéseknek. Még az ördög sem tud kényszeríteni arra, hogy leromboljuk magunkat, csak felkínálja a hazugságot, de nekünk kell kinyúlnunk felé, hogy elfogadjuk.

A kegyelem tökéletesíti természetünket – tudjuk Szent Tamástól –, és ez a tökéletesedés a hit és az erények gyakorlásán megy csak végbe. Tegyünk rendet lelkünkben, otthonainkban és kapcsolatainkban. „Minden igyekezetetekkel legyetek rajta, hogy hitetek megteremje az erényt, az erény a tudást, a tudás az önuralmat, az önuralom a jóban való kitartást, a jóban való kitartás a vallásos érzületet, a vallásos érzület a testvériességet, a testvériesség pedig a szeretetet. Mert, ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem marad Urunkra, Jézus Krisztusra vonatkozó ismeretetek hatástalan és meddő.” (2Pt 1,5–8)

Farkas Zsófia nővér, SDSH

 


[1] Josef Pieper: A négy sarkalatos erény. Vigília Kiadó, Budapest, 1996

[2] Pieper, i. m. 146. old.

 

 

2019-04-09

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks