Róza mama elmenni készül

‒ Katonaság, halál! De hát Magyarországon még nincs háború! ‒ Elfúló hangon ezt ismételte többször is, az ágyban felült, szeme félig csukva, az ápolónő csendes szavára nem reagált, a keze érintése mintha megnyugtatná, azután a feje visszahanyatlott a párnára. Krisztina nem merte egyedül hagyni, nem ment el a szokott időben az ebéd befejezése után. Már az ebédelés is furcsa volt. Sokára sikerült asztalhoz ültetnie, az ágya szélén ült magába roskadtan, mintha azt sem tudná, hol van. Ügyetlenkedett a leveses kanállal, az ápolónő felfogta, segítenie kell, megpróbálta etetni. S bár először fordult elő, Róza mama gyerekes arckifejezéssel békésen fogadta az ügyes kanalazást. Keveset evett, nem lehetett már rábeszélni semmire, láthatóan nagyon elfáradt, elfogadta a segítséget a vetkőzésben, az ágyra fektetésben. Fektében mégis nyugtalan lett, összefüggéstelenül beszélt, ajkait alig nyitotta szét, a szeme is jóformán csukva volt. Időnként felkiáltott, arcán a mondottak hol örömet, hol meglepetést, hol kétséget, hol meg bánatot mutattak. Láthatóan nem itt volt az ágyában, a lakásban, nem volt ura az érzékeinek, a gondolatainak, s főleg a cselekedeteinek. Krisztina ezért is hívta fel a lányát, Katalint, jöjjön mihamarabb, ő addig itt marad, nem meri magára hagyni Róza mamát.

Katalin aggodalmas arccal lép be a lakásba.

– Rosszul van a mama, félrebeszél? Jaj, Istenem, miket mondhat? Panaszkodik, hogy rossz dolga van? Szegény öregek gyakran így tesznek. – Könnyet töröl ki a szeméből. – Mi megpróbálunk mindent, hogy a kedvében járjunk. Mit tehetnénk még?

Krisztina csak a fejét ingatja:

– Nem, dehogy panaszkodott. A szavát is alig érteni. Valamilyen régi dolgokról beszélhetett. A legutóbb katonákat, halált, háborút emlegetett. Tessék megnyugodni, ez is gyakran előfordul az idős emberekkel, gondolatban visszamennek a régmúltba, sőt úgy érzik, hogy valóságosan ott vannak, újra élik a fiatalságukat, néha teljesen elszakadnak a jelenvalótól. De nekem most már mennem kell. Úgy hiszem megnyugodott, ezután hosszabban fog aludni. Elfáradhatott, kint jártunk egy kicsit a körfolyosón, nagyon ki akart menni. Azt azért javasolnám, készüljenek fel az egész nap tartó ügyeletre, mert az én szolgálatom itt lejár, csak a kórházi kezelés utáni egy hétre szólt. Pedig szívesen jövök ide, máshol nehezebb eseteim vannak. Róza mamát egyébként is megkedveltem, sugárzik a szeméből a szeretet. A közeli református templomban gyakran láttam őt, restellem, hogy egyszer sem beszélgettünk, a nevét sem tudtam. Micsoda nagyszerű tanító lehetett! – Katalin csak fél figyelemmel hallgatja az ápolót, a következő teendők járnak a fejében: hisz a délelőttöt csak ő vállalhatja, a többi családtagok mind elfoglaltabbak. – Én is szerettem volna tanító lenni, de sajnos nem jött össze – fejezi be Krisztina különös, rezignált hangsúllyal.

Az ápolónő utolsó mondatára Katalin elmosolyodik. Krisztina búcsúzik, kapja magát, szaporán indul, már a telefonját nyitja, az ajtóból még hallatszik, bejelentkezett a következő helyre.

Katalin körülnéz a lakásban, a konyhán kezdi, ott csak átfutott az érkezéskor. Szép rend van: a maradék ételek a hűtőbe kerültek, minden elmosogatva, gondos kezek nyoma mindenfelé. „Ez a Krisztina műve, más nem is tehette. Szegény mami azt sem érzékeli, mi van körülötte.” A szobában most kezd elvonulni a nappali fény, utolsó, csalóka sugarát a szemben lévő ház egyik ablaka vetítette ide, hamarosan lámpát kell gyújtani.

„Mit is mondott az ápolónő? Ő meg tanítónő szeretett volna lenni? Annak is jó lett volna, amilyen becsületesen, szívvel-lélekkel végzi a feladatát. A mami is, neki az iskola volt az első, ott el nem mulasztott volna semmit, szinte vallásos kötelességtudat volt benne. Másokért, a mások gyerekeiért. Talán ezért nem mentem én tanítónak? Ki tudja, jól tettem-e. A közgazdasági technikum után a hivatali munka sem volt leányálom, az is bedarálja az embert, a munkaidő csaknem egész napos... De elegem lett az iskolából, bántotta az igazságérzetemet, mert néha úgy éreztem, én sem kapok többet, mint anya tanítványai, sőt néha kevesebbet, mert ha beteg voltam, neki akkor is az iskolába kellett mennie, az volt az első. Ez a Krisztina ritka rendes fiatalasszony. Egyáltalán asszony, vagy leány még? Napok óta itt szolgál nálunk, és jóformán semmit sem tudok róla. Egészen beépült a mami életébe, talán már olyasmit is hallhatott tőle a régmúltból, amit még én sem. Egy biztos, nagyon rendes, lelkiismeretes ápoló. Nehéz szakma. Egyik-másik valósággal apácaként végzi a munkáját. Meg kell majd jutalmazni Krisztinát a különleges bánásmódjáért. Megbeszélem a családdal.”

Futottak a gondolatai, közben csendesen tett-vett, igyekezett semmi zajt sem ütni, hadd aludjon az anyja, nagyon kifáradhatott. „Talán nem kellett volna kimenni a körfolyosóra? Tegnap délután is kérte, annyira ki akart volna menni, de akkor már hűvös volt, nem kockáztattam meg, lebeszéltem róla. A Krisztinával ez is megvalósult? Nagyon összemelegedtek. Többet kellene beszélgetnem mamival, vagy inkább csak hallgatni őt. Ki tudja, mennyi időnk, lehetőségünk maradt még?” Elkomorul ettől a gondolattól, szemébe könny tolul. „A sok-sok év alatt úgy megszoktuk, hogy nincsen vele semmi probléma. Mennyi ideig volt a család mindenese sokféle gondunkban, bajunkban, az unokák felnevelésében! Az utóbbi tizenöt évben már nem szorulunk rá, de mami sem szorult a családra. Apa meg úgy ment el egyik napról a másikra. Nem akart felesleges lenni.”

Apja emlékezete már igazi kövér könnycseppeket csal a szemébe. Nem törli meg, hagyja lefolyni, nem esik rosszul. „Csudába! Én is megöregedtem, már jólesik egy kis bánat?” Átmosolyog a könnyein, anyjára néz. Az utolsó, sárgás-vörös fénysugár még egy pillanatra az arcára vetődött. „Olyan, mint egy kisgyerek. Szuszogva alszik, vonásai nyugodtak, keze a takaró alatt. Még abban a pózban fekszik, ahogyan Krisztina gondosan betakargatta. Talán a takarót is rásimította, megdédelgette egy kicsit, mosolygósan csitítva őt?” A fiai jutnak eszébe. „Milyen régen voltak kis csecsemők! Egészen felnőttek, de unoka még sehol. Furcsa, hogy mindez most, itt, anyámról jut eszembe. Meg az egész életem sora végigfut előttem. Így hatvan körül ez már természetes? Hát neki mi járhatott a fejében a mai napon? Annak hosszú lehet a sora, gyerekkorától is több mint nyolcvan év!”

Kimegy a konyhába, az ajtót résnyire nyitva hagyja, anyja nyugodtan alszik, addig telefonálhat a családtagoknak, meg kell beszélni a hosszabb ügyelet rendjét. A mérnök fiával kezdi a hívást. Nem sikerül, ki van kapcsolva, valami tárgyaláson lehet. A tanár fiúval nem is próbálkozik, délután négy előtt ki nem szabadul a gyerekek közül. Az öccse jön sorra, de neki is szorít az ideje valamiért, mert érezhetően sürgeti: igen, megértette, este otthon az asszonyával is megbeszélik, a lányok az egyetemi órarendjük miatt úgysem tudnak mást vállalni, mint az eddigit. Csüggedten ül a hokedlin, kezét az ölébe ejti. Odakint beborult az ég, egészen sötét lett, pedig még csak kora délután van. Még sincs kedve felállni, lámpát gyújtani. Minek is, semmi néznivalója nincs, elvárakozhat itt a homályban. A másik, a kisebb szobába be sem néz. Apja halála óta nem használják, fűteni is felesleges. Sokáig hálószoba volt, később az unokáknak rendezték be, ott fogadták őket szállásra is. A kis szobáról gyermekkora jut eszébe: „Tényleg, a szülői hálószoba azelőtt gyerekszoba volt. Anya ragaszkodott hozzá, legyen a gyerekeknek saját helyük, rendjük, nyugalmuk a játékhoz, majd a tanuláshoz. A szülői hálószoba nem fontos. Vettek is egy hatalmas összecsukható rekamiét, az nappal kevesebb helyet foglalt. Apa idősebb korában le kellett cserélni, mert nagyon nehéz volt nyitni, csukni, valósággal szenvedett miatta. Apa, apa!” Ismét belesajdul a szíve az emlékezésbe. A saját férje is eszébe jut róla. Kicsit hasonlítottak egymásra a természetükben, nagyon megértették egymást. Jámbor, csendes ember volt mind a kettő.

Róza mama felől semmi nesz, ezek szerint továbbra is nyugodtan alszik, tennivaló már nincs sehol, Katalin hirtelen ötlettel a kisszobába lép. A vastagabb függöny beárnyékolja, már egészen sötét. Lámpát akar gyújtani, eltéveszti a kapcsolót, a másik oldalon van. „De régen jártam itt, talán áthelyezték? Dehogy, az otthoni szobámban van a jobb oldalon!” A meggyúló fényben különös érzése támad: az ismerősség és az idegenség vegyesen. A bútorok, főleg az ágyak, mintha még mindig az unokákat várnák, a régi helyükön vannak. Érezhető némi célszerűtlen zsúfoltság: a másik szobából is átkerültek bútorok, afféle kiegészítő, nem praktikus, apróbb puffok, székek, asztalkák. Ezek egyikét-másikát még apa vette, nagyon szerette maga körül elhelyezni a dolgokat. Valahogy úgy rendezte be a saját tartózkodó helyét, mintha egy újságos bódéban lenne, vagy a postahivatal pultja mögött, ahol ültő helyében is minden a keze ügyébe esik. Az újságosbódét a nyugdíjazása előtt vállalta a magasabb jövedelemben bízva. Nem egészen vált be. Az 1970-es évek végén már sokféle magazin jelent meg, mindegyikbe bele-bele kukkantott. A silányabbakat nem ajánlgatta a vevőinek, rontotta a saját üzletét. A bútorokat nézve apja öregkori arca jelenik meg a képzeletében, erőltetnie kell, hogy egy fiatalabb korit lásson. Ott a postahivatalban, amikor mosolygósan fogadta a saját lányát az ablakocskán keresztül megszólítva:

– Mit parancsol a kisasszony? Boríték, bélyeg, levél- vagy táviratfeladás lesz, netán interurbán telefonhívást szeretne? – Ha nem volt senki várakozó, kijött az oldalajtón, felkapta a gyereket, mutatta a kollégái felé: – Hát nézzétek, úgy megnőtt, az hittem egy idegen hölgy érkezett hozzám! – Most a hangját is hallani véli, az arca is megjelenik a szeme előtt, nem is köznapi szolgálati ruhában, díszesen, fess egyenruhásan. A falra néz, fényképek sora van ott kifüggesztve, némelyik komoly, aranyszélű, cifra keretben. A legtöbb évtizedek óta változatlan helyen sorakozik. Ő és az öccse, együtt a család, majd a színesek következnek. Remek fotók az unokákról. Valóságos ünnep volt anyáéknak, amikor maguk a gyerekek nyújtották át az elkészült képeket. Aztán alig telt el néhány hét, és egyszer csak azok is bekeretezve álltak be a sorukba. Azt a falrészt teljesen beterítették. Mondta is egyszer az öcskös nagyobbik lánya:

‒ Nagyi, kár volt bekeretezni a képeket, ha csak kitűzögetnéd így, jó sűrűen, tisztára olyan lenne, mint az én szobám fala az együttesekkel, meg a színészekkel. Nem akarsz ilyen jó fej lenni? Engem nem zavarna, ha az én képemet odagombostűznéd.

„Milyen riadt arccal hallgatta anya, olyan tanító nénis választ fontolgathatott, valami komoly magyarázatot, hogy neki ez drágább, fontosabb mindenféle sztároknál, de aztán elmosolyodott és megölelte a kislányt.” Közelebb megy, jobban megnézi a jól ismert képeket.

Neszezést hall a másik szoba felől, átsiet. Anyja még az előbbi pózban fekszik, de mintha a kezét akarná emelgetni, hullámzik a takaró. Szeme csukva, arcán váltakozva futnak át mosolyszerű grimaszok és komor vonások. Közben összefüggéstelen motyogás hagyja el a száját, álmodik...

 

*

 

Katalin az ágy mellé ült, a kisszéket óvatosan húzta közelebb, hadd aludjon a mama. „Hogy kisimult az arca, egy kilencvenkét éves kislány!” Elmosolyodik, őt meg néninek szólítják, időnként a helyet is átadják a villamoson. „Persze ritkán akadnak udvarias fiatalok. Iskolából jönnek csapatostul, elfoglalják az összes ülőhelyet, zajonganak, lökdösődnek. Sok felnőtt el sem tudja képzelni, hogy az iskolába járás fárasztó lehet. Mennyit mondta a mami, hogy több megértést érdemelnének az iskolás gyerekek, sok felnőtt elfelejti, hogy ő milyen gyerek volt!” A régi fényképek jutnak eszébe, a kisszoba falán. Csak átfutotta a tekintetével. A nagy dobozban még százával voltak. Míg kisebb gyerek volt, mennyit rakosgatta! Mindet kiszedte. A bekeretezett nagyobbaknak ott is megvolt a párja kicsiben. Egy időben már nem anyját nyaggatta: – Ki a csuda ez, hát ez ki? – Inkább magában játszott, az ismeretleneknek nevet adott, a férfiakat, nőket összepárosította, fényképes papás-mamást játszott velük. „Mikor is lehetett ez? Talán negyedik osztályos voltam, vagyis hatvankettőben. Milyen gyerek voltam? Ki kellene keresnem az osztályfényképet. Akkor még anya iskolájába jártunk. Az öcsi miatt, mert az első osztályos kisfiút nem akarták messzebbre vinni. Pedig apa a kedvemért vállalta volna a kísérést. A másik iskolába vágytam, már nem szerettem a Csorvás tanító néni gyereke lenni. Az osztálytársaim harmadikban megvádoltak. Biztosan kivételeznek veled, mert anyád itt dolgozik! Pedig dehogy. Az én tanítóm inkább többet követelt tőlem, anyára pedig, mintha haragudott volna. Hozzá nem jöttek annyi kedvességgel a szülők, a szünetekben nem fogták körbe a beszélgető, kacagó gyerekek. A Vilma néni ránk is ritkán mosolygott, olyan szúrós szeme volt. – Kezeket hátra, egyenesen ül, nem beszél, figyel! – A kezében kis pálca volt, mindig kopogott. Anyának nem volt pálcája? Kérdeztem tőle, hol tartja. Csak nevetett. – Minek az. – Egyszer belestem az osztályába, a kezét emelte magasba, mindjárt csend lett, egy pisszenés sem hallatszott. Csodáltam, miket tud az én anyukám. Egy osztálytársamnak elújságoltam, de megmondhatta Vilma néninek, és utána egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, mert pikkelni kezdett rám. Az osztálytársaim pedig sajnálni kezdtek.

Anyával is történt valami, egyre fáradtabban jött haza, suttogva beszélgettek apával, és amikor odamentem, elhallgattak. Apa tessékelt odébb: – Ez nem gyereknek való, ne hallgatózz! – Csak sejtésem volt, mi lehetett. Az iskolában egyszer a Vilma néni mondta a folyosón egy másik tanítónak: – Ennek is jobb, ha nem járatja a száját – s mintha anya osztályterme felé intett volna a fejével –, ötvenhatban nagyon lelkes volt, meg akarta reformálni az iskolát. Különben, ki tudja hol járt a negyvenes években, apácáktól vagy honnan szalajtották... – Aztán engem meglátva elhallgatott, megragadta a vállamat, és a tantermünk irányába tolt. – Te meg menj szaporán, semmi dolgod itt! – Ötödikben kerültem át a másik iskolába. Öcsi maradt, apa tanácsolta így. Anya akkor mondta el részletesebben, hogy az Orsolya rendi apácáknál végezte a tanítóképzőt, néhány évig Erdélyben tanított, emiatt gyakran piszkálta őt a kollegina. Pedig az iskola igazgatója tudta, mindent meg kellett írniuk az önéletrajzukban. Ezt sem hagyhatta ki. Az orsolyiták tanítóképzője jó iskola volt, nem kell szégyellnie. Erdélyről kevesebbet beszélt. – Az most Romániában van, de neked, kislányom – tette még hozzá – erről nem kell beszélned, nem tartozik senkire. – Erdélyt és a negyvenes éveket valami titok vette körül. Ha a katolikus orsolyitákhoz járt, miért lettünk mi reformátusok? Apa az volt, mégis anya járt el többet a csillagos templomba. Azt hiszem, jó tanítónak tartották a felettesei, két évet még tovább dolgozhatott a nyugdíjkorhatár elérése után. Bár kitüntetést csak egyet kapott, azt is nem sokkal a nyugdíjazása előtt, 1978-ban. Nagyon szeretett tanítani, helyettesítésre később is behívták a zuglói iskolájába. Csak apa nyugdíjazása után szakadt el végleg az iskolától. Akkor már volt kertjük Dömsöd közelében, idejük javát ott töltötték, majd megosztva az egymás után érkező unokákkal. A tanítóképző 1991-ben került ismét szóba. Anya akkor kapta meg az aranydiplomáját, nagyon büszke volt rá. Úgy mondta: – Sose hittem volna, hogy megérem. – Aztán, hála Istennek megérte sorban a többit, a gyémánt és vasdiplomát is. Apa régi dolgairól szintén keveset beszéltünk. Katona, tábori postás volt a háborúban. 1945-ben akarata ellenére Németországba jutott, amerikai fogságból került haza, abból is elég sok kellemetlensége lett. 1950-ben házasodtak össze, és erről is ritkán beszéltek, pedig tudom, jóval korábban ismerték egymást. Miért kellett anyáéknak titkolózni? Csorvás nagyiékat hiába kérdeztem, rögtön másra terelték a szót. Megtudom valaha a teljes igazságot?”

Egészen besötétedett. Katalin mégsem gyújt lámpát, neki sem kell, anyját meg minek zavarná vele. Majd vacsoraidőben felébreszti. Az ablak nyitva van, érzi, meghűvösödött az idő, márciusban csalókák a nappalok, a napfény múltával visszalopakodik a tél. Míg ezt gondolja, az egyik ablaktábla nagy zajjal becsapódik, a hirtelen jött szélroham csaknem kitörte. Rémülten fut oda. „Jaj, ne! – sikkant – Anya felébred, és még kár eshet, hogyan zárnám be a hűvös éjszakára, ha kitörik.” Csukná az ablaktáblákat, nem könnyű, erősen kell belökni, hogy a helyükre találjanak. Emlékszik, korábban is így volt, valahogy mindig késett az asztalos kihívása, apa tudta csak rendesen becsukni.

Róza mama felébredt a zajra, a sötétben semmit nem lát, álmát talán be sem fejezte, felkiált:

‒ Kik maguk, mit akarnak? Varró Róza tanítónő vagyok, ezek pedig ártatlan gyerekek.

Katalin a közelében lévő állólámpát gyújtja meg, szelíden szól oda:

‒ Semmi baj, édesanyám! Én vagyok itt. Jót aludtál? ‒ Közelebb megy, hogy mutassa magát, megigazítja a lecsúszott takarót, az arcát vizsgálja, az állapotát próbálja kifürkészni. Kicsit ijedt, kipirult, vajon hol járt álmában? A kezét simítja meg, úgy folytatja: – Krisztina, az ápolónő telefonált, azóta itt vagyok, korábban jöttem. Azt mondta, sétálni voltatok a körfolyosón, nagyon elfáradtál, és valami rosszullétet említett. Nem kellett volna kimenni, korai még, nagyon gyengécske vagy.

Most már felismeri a lányát, de még fátyolos szemmel néz, ásít egy nagyot, kezét kidugja a takaró alól, a hálóinge felcsúszott, csontsovány karjai lehanyatlanak, nem szól, meredten néz a lányára, mintha megint máshol járna, nem itt, a saját lakásában.

 

*

 

Hajnalodik. Katalin elzsibbadt tagokkal ébred, anyja közelében akart maradni, a kis kanapéra dőlt le ruhástól. Este végigtelefonálta a családtagokat: itt kell maradnia, nem meri magára hagyni. Nincs nagyon rosszul a mama, de olyan bizonytalan az egész állapota, beszélgetni nem lehetett vele, alig reagált a kérdéseire.

A derengő fényt a függöny is átereszti, elegendő a tájékozódáshoz, anyjára pillant, mozdulatlan, régóta nyugodtan alszik. Utoljára három óra körül takarta be, előtte sokat mozgott, sóhajtozott, beszélt álmában. Csendesen nyit egy kis rést a függönyön, hogy a mama arcát is láthassa. Egyenletesen szuszog, de rövidek és szaporák a lélegzetvételek, a mellkasa is jobban emelkedik a szokottnál. Katalin nem gyújt villanyt, azt a kis rendezkedést így is elvégezheti. Kint a fürdőszobában az arcát mossa meg, hosszan dörzsöli, el akarná tüntetni álmatlanságát, a sápadtságát. Fésülködni sem ártana. Sok gond nincs vele, fiúsan rövid a haja, anyját utánozta már fiatalasszony korától. Szintén akkor vágatta le, olyanok voltak ketten, mint a testvérek. A konyhában szedelőzködik, a hűtőből pakol, válogat, hogy majd reggelit készít a mamának és magának. Egyébként ráér, még hat óra sincs, mostanában kelt fel a nap. Szellőztetni kellene. Itt a konyhában nyitja először az ablakot, a szoba felé is átszellőzik valamennyire, ott még nem szeretne zörögni a nyitással. A házban teljes a csend. Korai munkába járó régen nem lakik itt, egyébként máshol is alig látni reggel hat órára, hétre munkába indulókat. A bejövő hűvösség jólesik, a kevés alvás miatti rossz érzése is múlni kezd, mélyeket lélegzik a friss levegőből.

A szoba felől neszezést hall. Anya ébredt fel? Mintha beszélne. Szólít valakit, többször ismétli ugyanazt. Valamilyen hívó szó, panaszos, kérlelő, nem tudja pontosan értelmezni. „Imádkozik?” Leteszi a kezében tartott edényt, hangtalan, gyors léptekkel megy a szobába. Anyja láthatóan felülni akar, erőlködik, visszahanyatlik. Feje most a párnába fúródik, a derekát próbálja emelni, és újra csak az előbbi szófoszlányokat hallatja. Katalin a vállánál fogva öleli, fejét is tartva megemeli, kérdezi meg csitítja is, nyugtatni próbálja:

‒ Anyukám, mi a baj? Itt vagyok, engem hívtál? Mit adhatok, inni, enni kérsz? 

Válasz nincs, csak egy feltörő sóhaj, teste elernyed, szinte kicsúszik a lánya kezéből, úgy hanyatlik vissza a párnára. A szeme végig csukva volt, még nem nyitotta ki. „Álmában beszélt?”

Negyedóra telt el változás nélkül. Mozdulatlanul, állva figyelte a beteget, készen bármi szükségesre. Talán leülhetne, hamar elfáradt az állásban. A széken ülve kezét ölébe ejti, kusza gondolatsorok futnak benne, a legtöbb a mamával és magamagával kapcsolatos: „A búcsú kezdődne? Apát a kórházban sem látogatta meg, olyan hirtelen jött, a mentő bevitte, s mire öccsével odaértek, már az osztályról is elszállították. Anya bekerül még a kórházba? Olyan sokat mondta: csak oda ne, ne kelljen ott meghalni.” Nagy levegőt vesz, izmai megfeszülnek, erős, határozott a gondolata is: „El nem mozdulok mellőle, itt kell lennem, míg teljesen egészséges nem lesz.” Valósággal törölni akarja az előbbi halálváró, búcsúzó gondolatait. Régen imádkozott. „Mit lehet, mit kell ilyenkor mondani? Mit tehet, mit akarhat még az Isten egy kilencvenkét éves emberrel?” Könnye csordul a gondolatra, egy belső hang szólal meg, mintha anya mondaná: „Legyen meg az Ő szent akarata szerint!” Még vívódik magában: „Miért lett rosszabbul az előző napokhoz képest? Nem kellett volna a körfolyosóra kisétálni! De hát annyira akarta, biztosan szüksége volt rá.” Megint anyja hangján véli hallani: „Felemelhettem a szemem a nap felé, újra láttam a csodát, az életet, az enyémet, a régit is...”

A körfolyosó felől madárcsicsergés vág a csendbe, rigó.

„Anya mesélte, hogy néhány éve beköltözött ide egy rigópár, ők köszöntik a tavaszt a bérház szűk udvarán. Azt a csenevész kis fát és bokrot az udvar mélyén fészekkel tisztelték meg. Anya mondta így, most neki tisztelegnek, talán meghallja, kinyitom az ablakot.”

Egészen közel jött az a madár, a vasrácsra ült, nem rebben el az ablaknyitásra. Fejét félrehajtja, bogyószemével befelé néz. Tolla kicsit borzas, fiatal rigó. Repülni tanul? Nem is rossz, ha ilyen magasra feljutott. Katalin az ablakból figyeli, inkább nem mozdul, ne zavarja. Lentről erősebb madárhang, az anyja hívhatja. Megemelgeti a szárnyait, visszaválaszol, de még nem mozdul el a rácsról.

‒ Madárka, repülj! ‒ suttogja Katalin, és a szemét le nem veszi róla.

Végtelen nyugalom szállja meg, valami földöntúli öröm, megelégedés. Nem is érti miért, egy kismadár miatt? Bentről anyja ágya felől egy erős sóhaj hallatszik, kint a kisrigó a szárnyát emelve elrebben.

Róza mama keze ernyedten lóg az ágy mellett, már nem lélegzik. Katalin óvakodva lép közelebb, felemeli a lekókadt kezet, könnyes szemmel súgja:

‒ Madárka, repülj, repülj!

Széplaki György
Fotók forrása: pixabay

 

 

 

 

2020-11-09

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks