Segítő idő

Minden új esztendő kezdetén ajtónkon kopogtat a félelem és a remény. Félünk a láthatatlan időtől, mely mintegy szorgos ószeres, feneketlen zsákjába gyűjti elmúlt napjainkat, sőt éveinket, s az öregség és az elmúlás rémével fenyeget bennünket.

 

Mindazonáltal reménykedünk is, hogy a nekünk adatott időnek nemcsak szolgái, de gazdái is lehetünk, így ő is szolgál nekünk. Ily módon „fortélyos félelem igazgat”, és „csalóka remény”, mivel az idő könyörtelenül kizsigerel minket, elrabolja kincseinket, ugyanakkor mégis meggazdagít bennünket. Kérdés tehát, hogy az idő ellenségnek vagy barátnak tekinthető? „Az idők gonoszak, ezért áron is megvegyétek az alkalmakat” – írja Pál apostol (Ef 5,16). Sajnos az alkalmas idő nem mindig tetten érhető, pedig tudjuk, hogy mindennek (el)rendelt ideje van. „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak”(Préd 3,2). Ugyanígy megvan az ideje a sírásnak és a nevetésnek, a rombolásnak és az építésnek, a hallgatásnak és a beszédnek, a szeretetnek, a gyűlöletnek és az ölelésnek, a háborúnak és a békének. Kérdés, hogy felismerjük-e, mikor minek jött el az ideje, és azt tesszük-e, ami időszerű, vagy fölöttébb sietünk, netán késlekedünk a tettek mezején. „Még nem jött el az én órám” – mondja Jézus a kánai menyegzőn édesanyjának, Máriának, másutt meg a tanítványainak, mert jól tudta, hogy mikor minek van itt az ideje.

A Biblia kétféle időt ismer: a kairost és a kronost. Az első a tartalommal telített, értelmesen eltelő, a másik pedig a nyomtalanul elmúló idő. Érdemes különbséget tenni a kettő között, hogy hasznos időtöltés jellemezze napjainkat az új esztendőben is, hogy esténként ágyba bújván hálaadással mondhassuk: „ez jó mulatság, férfi munka volt!” A hasznos tevékenységek körébe tartozik természetesen az ölbe ejtett kézzel végzett munka is, avagy az „édes semmittevés”(dolce far niente). Ilyen lehet az imádság, az olvasás, a zenehallgatás, a „belső szoba” csendes, eszméltető magánya, egy jó séta vagy egy jó beszélgetés. Mária és Márta történetéből tudjuk, hogy a jó szándékú, fáradhatatlan aktivitásnál is többet ér egy elmélyült beszélgetés (Mártát megdicséri az Úr, de hozzáteszi, hogy Mária mégis a jobbik részt választotta, amikor melléült és őt hallgatta). Igazából aktivitásra és elmélyülésre egyaránt szükségünk van, ezért legyünk néha Márták, néha Máriák.

Manapság egyre több szó esik a környezettudatos életformáról, melynek a tudatos fogyasztás is része. Miért ne lehetne időtudatosan élni, ahelyett hogy folyton panaszkodunk, mert nincs időnk semmire, főleg magunkra. Ahol tudatosan, takarékosan gazdálkodnak, ott mindenre jut, ahol nem, ott semmire sem elég a pénz. A 2017-ben nekünk adatott idő vagy mindenre, vagy semmire sem lesz elegendő. Ha időtudatosan élünk, bizonyára mindenre jut majd elég időnk. Ember tervez, Isten végez – mondjuk sokszor csalódottan, ha valami nem sikerült, ha füstbement a tervünk. Jó lenne, ha megfordítanánk, és ezt mondanánk: Isten tervez, ember végez, miközben azt fürkésznénk, hogy minek van éppen rendelt ideje, kairosa, vagyis hogy itt és most (hic et nunc) mi dolgunk a világban.

Mi kell ehhez? Mindenekelőtt bátorság, hogy ne féljünk az időtől, ne meneküljünk előle, hanem szelídítsük meg. A megszelídített idő nem ellenség többé, inkább barátnak tekinthető. Barátnak és szövetségesnek, ha úgy tetszik, bajtársnak. „Kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt” – mondja Hamlet. Optimális esetben az idő nekünk dolgozik, s mi neki, miként egymást segítették a régi órák fogaskerekei. Ehhez nincs szükségünk másra, mint igazi jelenlétre, az időben való elmélyülésre. „Míg állni látszék az idő, / Bár a szekér szaladt” , s a költőnek számtalan szebbnél szebb gondolat jutott eszébe ezalatt (Füstbement terv). Megállt az idő, hogy a „fecsegő felszín” helyett a „hallgatag mély” szólalhasson meg. Sokszor sürgetjük az időt, ahelyett hogy elmerülnénk benne, tehát teljesen jelen lennénk abban a helyzetben, amelyben éppen vagyunk, miként Petőfi tette.

Együtt lehet úgy is a család, hogy igazából senki sincs jelen. Szakonyi Károly: Adáshiba című darabja is egy ilyen kapcsolatnélküliségben szenvedő famíliáról szól, akik nemhogy egymást, még a körülöttük lévő csodákat sem veszik észre. Miért nem szeretünk igazán jelen lenni, elmélyülni az időben ott, ahol éppen vagyunk? Mert az igazi jelenlét kockázatos, mindig velünk és bennünk kell kezdődjön. „Gnothi seauton – Ismerd meg magad” – olvashatjuk a delphoi jósda föliratát. Ha van kedvünk és bátorságunk a belső szobánkban megjelenni, ott elidőzni, jelen lenni, önmagunkkal és a mi Urunkkal találkozni, akkor nem lesz gondunk máskor sem a „jelenléttel”.

Popper Péter szerint nem biztos, hogy mindent tudnunk kell önmagunkról, vagyis aggályos lehet a túlságos önismeret, hacsak hittel nem párosul, mondván: „ha vádol a mi szívünk, nagyobb van itt a mi szívünknél, a kegyelmes Isten követe, Jézus”. Az igazi jelenlét mindig magányban kezdődik, ahol csak az idő és az emlékezet lehetnek „társaink”. Ha vállaljuk a szembesülés nehézségeit, fájdalmát, akkor a teremtő idővel találkozhatunk. A teremtő időről Babits beszél H’Bergson nyomán: „Az egész múlt él és hat a jelenben, ez a teremtő idő. Az emlékezés nem visszatérés a múltba, hanem a múlt minduntalan betolakodása a jelenbe. A múlt nem semmisül meg, hanem folyton gazdagodva a jelennel, állandóan hat a jövőre.” A teremtő idő tehát igazi barát, a jövőnket gondosan építő segítőtárs. Mindez csak akkor lehetséges, ha már megbékültünk a saját múltunkkal, történetünkkel és emlékeinkkel, mondván, bármilyenek is azok, mégis csak a mieink, a saját édes gyermekeink, akiket szégyen és dicsekvés nélkül tudunk vállalni és szeretni.

Az idő pénz, mondják. A 2017-es esztendőben a sorsunk azon múlik, lesz-e elég időnk magunkra és egymásra. Ha megzabolázzuk a rohanó időt, szerényebben szólva megszelídítjük azt, akkor szövetségesünk, bajtársunk lehet az új esztendő. Így a nekünk adatott idővel jó kedvvel gazdálkodhatunk, a múlttal és a jövővel a jelenben találkozhatunk. Legyen áldott az új esztendő, adassék benne nekünk mindenre elég idő!

Simon István
lelkész

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks