Succisa Virescit

„A megnyesett fa kizöldül” – így hangzik a híres mondás, amelyről a Jel olvasóinak nagy része tudja, hogy Lékai László bíboroshoz kötődik. Most, a koronavírus pusztítása után, amikor fizikailag templomba sem járhattunk, úgy érezzük, mintha a jó Isten ismét megnyesegetett volna minket.

 

Lékai bíboros idején, évtizedekkel ezelőtt, az államhatalom nyirbálta meg az egyházat és ő úgy érezte, hogy a megpróbáltatás nem csak rosszat, hanem egyenesen erkölcsi megújulást hozhat. Bennem nagyon megmaradt a bíboros jelmondata, hiszen gyermekként az azóta felszámolt budapesti Regnum Marianum pincekápolnába jártam ministrálni, ahol az oltár mögötti festményt a főpásztor idejében készítették, ezért rákerült püspöki címere is a jelmondattal. Ma azt gondolom, hogy ez a gondolat igazi „hungarikum”. A magyar ember ugyan pesszimista, de a legnagyobb sorscsapások után is fel tud állni. Most, a járvány után tegyük fel a kérdést: megvalósul-e az a lelki megújulás, amelyért imádkoztunk a nehéz napokban, amikor a járvány „megnyesett” bennünket? Lelkibb lesz-e mindennapi életünk? Egy „mini rendszerváltás” ez, hiszen közösségileg, az egész társadalomban éltük át a járványt.

Hadd osszak meg a továbbiakban néhány személyes élményt azt kutatva, hogy az előző rendszerváltások után milyen tényezők hatottak a lelki megújulásra.

A szovjet rendszerváltás egyháza

A kilencvenes években hét évig dolgoztam Fehéroroszországban, ami 1991 decemberéig a Szovjetunió tagköztársasága volt. Az ottani négy római katolikus egyházmegye építési igazgatója voltam, így be kellett járni a háromszázezer négyzetkilométeres, tízmillió lakosú ország tartományait ahhoz, hogy visszavegyük egykori katolikus épületeinket, illetve újakat létesítsünk. Ott a Nagy Októberi Szocialista Forradalomtól (1917) a rendszerváltás megszilárdulásáig (nagyon óvatosan 1992-t mondhatunk) hetvenöt év telt el rendkívül szigorú vallásüldözésben. Kevés kivétellel még a templomokat is átalakították világi célra. Fehéroroszország keleti részén, beleértve a fővárost is, egyáltalán nem működhettek katolikus templomok. A nyugati részen húszegynéhány idős atya látta el a híveket, noha kétmillióra becsülték a „katolikus származásúak” számát.

A legtöbben soha nem láttak papot, nyitott templomot, de tudták, hogy voltak vértanúk, hitvallók. A kommunista életmódhoz hozzászoktak az emberek, így hirtelen légüres tér keletkezett annak megszűntével. Amikor mi, Nyugatról érkező hithirdetők megjelentünk, meglepődve fogadtak minket. Nagyon sok ember bizalmát tapasztaltuk. Voltak persze fanatikus ateisták is, akik gyűlöltek bennünket. Azok, akik örömmel fordultak hozzánk, szintén nem ismerték az egyházat. Így nem is voltak bennük olyan jellegű sértődések, értetlenségek, melyeket a mai Magyarországon is sokszor tapasztalunk, az egyháziak vélt vagy valós gyengeségei miatt. Mint amit odahaza mondott nekem valaki egy utcai népmisszión, hogy „abbahagytam a templomba járást, miután összeszidott a plébános, amikor szilvát loptam a plébániakertből”. Fehéroroszországban ez egyszerűen nem fordulhatott elő a szovjet időkben, mert nem voltak papok. (A nagyon kevés működő pap házát az államvédelem annyira ellenőrzés alatt tartotta, hogy onnan nem lehetett volna szilvát lopni.) Nem találkoztam olyan félelemmel, hogy „most a papok majd átveszik a hatalmat”. Tiszta lappal kezdhettünk. Máig sikertörténet a fehérorosz katolicizmus. Pintér Gábor érsek, egykori minszki apostoli nuncius egy nyilatkozatában említette, hogy ott a katolikusok 70 (!) százaléka rendszeresen gyakorolja vallását. Hetvenöt év nélkülözése, vértanúk és hitvallók áldozatvállalása alapján öntudatos egyházi közösség épült fel.

A magyar rendszerváltás egyháza

Amikor 2001-ben áthelyeztek Fehéroroszországról Magyarországra, itt szintén hithirdetőként szerettem volna segíteni abban, hogy nagyarányú vallási ébredés jöjjön létre. Nagy feladataink voltak, hiszen a magyar lakosság nagy része a kommunista rendszerben szintén hozzászokott ahhoz, hogy „így is jó”, vagyis ha nem „tudunk” járni templomba, akkor is valahogyan megleszünk. Érkezésemkor itthon már lecsengett a kommunizmus bukása utáni egyházkeresés, amikor a „damaszkuszi út” széles autópályává változott. Amikor a megszorított, de még élő és intézményekkel mérsékelten is rendelkező Magyar Katolikus Egyház a „kispályáról” kilépett a stadionokba. Amikor az elnyomott, sokszor üldözött atyáknak hirtelen ki kellett állnia nagy nyilvánosság elé, pedig nem voltak hozzászokva, hiszen másod-, vagy harmadrendű állampolgárként élték életüket.

A fehéroroszországi „semmiből felépülés” után akkoriban úgy éreztem, hogy nehezebb Magyarországon megújulást előidézni. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért. Sok ember tudni vélte, hogy mi is az egyház, hiszen Fehéroroszországgal ellentétben a kommunizmus évei alatt itt nyitva voltak a templomok, szemináriumok, nyolc katolikus középiskola működött. Az egyházüldözés nem seperte ki a régi előítéleteket, melyekre újak rakódtak rá. Mivel az egyház működhetett az ateista diktatúra alatt is, a magyarok találkoztak rendkívüli szervezőtehetséggel rendelkező és ambiciózus papokkal, akik sok mindent megszerveztek és létrehoztak a letűnő rendszer utolsó tíz évében. Róluk az egyház ellenségei rosszindulatúan feltételezték, hogy politikai hatalomra törnek, mert a rendszerváltás idejére már nagy tekintélyre tettek szert. Egy évtized után, aki a szabadság eufóriájában kezdett templomba járni, kiábrándultan elment. Ugyanakkor az egyházi intézményrendszer mintha megnehezítette volna az azon kívülről érkező új kezdeményezéseket. Tizenhárom éve ismét külföldön élek és csak háromévente látogathatok haza. A negyven év vallásüldözés megújító ereje talán csak tíz év megújulásra volt elég, utána új források után kellett nézni. Tavalyi hazalátogatásomkor sok helyre hívtak, ahol örömmel láttam, hogy ez sokfelé valóban sikerül.

Magyarország, 2020

Magyarországot meglepte a hosszú karantén, majdnem száz nap. Nem lehetett templomba sem járni, a virtuális térben próbáltak az atyák a hívekkel kapcsolatot teremteni. Amikor elkezdődött a járvány és kihirdették a karantént, mindenki megijedt. Sokan írták a Facebookon, hogy nem tudunk kimenni az utcára, otthon kell lenni, így van idő átgondolni életünket. Körülnézünk, milyen tárgyaink vannak velünk, milyen életről tanúskodnak. Többet beszélgetünk családtagjainkkal. Vagyis van lehetőség, hogy visszatérjünk Istenhez, a keresztény értékekhez. De ennek az ellenkezője is megtörténhetett. Idegesek lehettünk, megsérthettük családtagjainkat, hiszen a szokásosnál többet voltunk együtt. Depresszióba eshettünk. Több mint két hónapig nem voltak közösségi alkalmak. Nem a vallásellenes államhatalom tiltotta be a nyilvános szentmiséket, hanem a járványügyi intézkedések. Az emberek idővel hozzászoktak az internetes, tévés szentmisékhez. Kialakult egyfajta lelki országjárás, hiszen annyi templomból közvetítettek liturgiát. Míg előzőleg a saját papunkhoz voltunk szokva, most – élve a lehetőségekkel – „sztárpapokat” kerestek sokan az interneten.

Csak ha lelkigyakorlat lesz belőle

Mi került túlsúlyba: a jó vagy a rossz? Előidézett-e a karantén lelki újjászületést Magyarországon? Lesz-e a hit, az erkölcsök számára valamilyen pozitív kimenetele a hosszú otthon maradásnak? Biztos, hogy lesznek társadalmi változások, ahogyan azok a rendszerváltások után is történtek. De a vallásgyakorlás kényszerszünete önmagában nem okozza a lelkiség megújulását. Úgy, ahogy a karantén sem öli meg a vírust, csak távol tart tőle. Csak akkor lesz lelki újjáépülés, ha tényleg lelkigyakorlatként fogjuk fel, ami történt. Ha Isten jelenlétét, sajátos üzenetét keressük azon keresztül is, ami önmagában véve csak rossznak tűnt.

Most már vége a karanténnak, mehetünk ismét templomba. Megtisztult lélekkel megyünk-e? Vagy lesznek, akik hozzászoktak az „internetes misékhez”, a reggeli kávét szürcsölgetve. És jönnek a kihívások is: nincs már munka, nincs megélhetés, családtagunk megbetegedett. Tudunk-e Istenbe vetett bizalommal szembenézni olyan kihívásokkal, amelyekre soha nem számítottunk. Itt az ideje, hogy tudatosítsuk magunkban, milyen alapokra építjük jövőnket most, hogy a vírus lanyhult, de nem tűnt el véglegesen. Tudatosítsuk magunkban, mit jelent ez a néhány hetes megnyesettség. Csak a megnyesett fa zöldül ki.

Lányi Béla SVD

 

 

 

2020-07-08

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks