Szárnyak nélkül?

Szárnyak nélkül is lehet élni, csak nem érdemes. Az angyaloknak is vannak szárnyaik meg az Úrnak is, aki „tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz”, ahogy a zsoltáros mondja. A gyermekeknek is vannak szárnyaik, ezért övék az Isten országa, s az ifjak is szívesen szárnyalnak, csak az idősebbek feledkeznek meg a szárnyaikról.

 

Mostanában már ő sem gondolt a szárnyaira, vagy ha gondolt is, akkor is csak úgy, mint a múlt rekvizitumaira. Az ifjúság az más – mondta magának ilyenkor –, abban van, abban kell, hogy legyen szárnyalás. Ő is szárnyalt valamikor, tele volt a szíve kedvvel és reménységgel, az élete pedig kalanddal. Igaz, gyakran érte csalódás, kudarc, ilyenkor törött szárnyú madárként szenvedett, s várta a gyógyulást, az újabb szárnyalást. Azonban akármi is történt vele, azok a szárnyak mindig fölemelték, a mélységből a magasba repítették.

Post nubila phoebus – borúra derű – állapította meg ilyenkor, s máris érezte a napfény jó ízét, a mégis jó élni derűjét. Már a seregben rájött, hogy gúzsba kötve is lehet táncolni, azaz repülni, amikor hajnalban a nyár ezernyi illata köszöntötte a laktanya virágoskertjéből. Abban a testi-lelki rabságban igaz csak időnként, de határozottan érezte, hogy az élet határtalan, ha valakinek szárnya van, és föl tud emelkedni abból a mélységből, amiben éppen van. Ha ez olykor sikerült neki, valami megmagyarázhatatlan boldogságot érzett, olyat, amilyet az ember akkor érez, amikor álmában repül. Nem értette, hogy mi oka volt rá abban a megalázóan kiszolgáltatott helyzetben, de a lelke repesett, s a testét olyan könnyűnek érezte, mintha szárnyak emelték volna egyre följebb.

Később is gyakran átélte ezt a szárnyalást, akkor is, amikor jól ment a sora; szerelmes lett, családot alapított, gyermekei születtek vagy sikeres volt a munkájában. „Két szív két szárny, ha társad van az fölvivő erő, mindent elérhet együtt egy férfi és egy nő” – idézte ilyenkor Illyés Gyula gyönyörű sorait. Az évek jöttek-mentek, egyre nehezebbek lettek a terhek, de ha kellett, azok a szárnyak mindig segítettek. A nehéz, olykor fájdalmas napokat túlélve újra derűsen, reménységgel ébredt vagy hajtotta álomra a fejét. Gyakran gyönyörködött a fecskékben, amik parányi testükkel, mint apró vadászrepülők ide-oda cikázva szárnyaltak az égen táplálékot gyűjtve kicsinyeiknek. Mindig meghatódott ettől, meg attól a gondolattól, hogy ezek a mini madárkák képesek átrepülni a tengert is azért, hogy Afrikában kitelelhessenek, s azután az igazi fészkükbe hazatérhessenek. Mert a hűséges szárnyak átröpítenek minden mélység felett és hazasegítenek abba a fészekbe, ami csak a miénk. Ezért igen tisztelte az egész madárseregletet a tipegő verébtől a magasban szárnyaló sasig.

A galamboktól kissé idegenkedett gyerekkorától fogva, mégis megbámulta őket, amikor a földvári hídról fölröppenve közös szárnyalásba kezdtek. Mintha lett volna a repülésüknek koreográfiája, olyan egyszerre repültek le s föl, szinte táncolva a levegőben. Szárnyalás címen meg is írta ezt a szemet gyönyörködtető látványt, mely meggyőzte arról, hogy a galambok örülnek, sőt boldogok miközben együtt szárnyalnak a Duna fölött. Maga is érezte azt az örömöt és boldogságot, amikor a láthatatlan szárnyak fölemelték és a magasba röpítették. Ám „az évek szálltak, mint a percek”, s az idő múlásával azt vette észre, hogy a szárnyai elfáradtak, a lelkes szárnyalások lassan elmaradtak. Hűtlenek lettek hozzám a szárnyaim, gondolta keserűen, miközben József Attila sorai jutottak eszébe: „Nem emel föl senki sem, /belenehezültem a sárba. / Fogadj magadhoz Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.”

Innentől kezdve egyre szürkébbek lettek a hétköznapok, ritkultak az örömök, sokasodtak a bánatok, s már nem tudott igazán lelkesedni. Sebaj, szárnyak nélkül is lehet élni – vigasztalta magát olyankor, amikor nagyon nehéznek érezte a lelkét. Aki kenyere javát megette, az már ne az égben, hanem a földön járjon. Szerencsére maga se hitte, amit gondolt, s a szárnyairól igazából nem is akart lemondani. Annál is inkább, mert egy történettel üzent neki a Mindenható, miszerint az életben a szárnyunk nem elhanyagolható. Az történt ugyanis, hogy egy nyári reggelen furcsa zajokra ébredt a család. Álmatag gondolatok sorakoztak a fejében arról, hogy mi is történhetett valójában. Az a bizonyos zaj hol fölerősödött, hol egészen elhalkult, szinte meg is szűnt. Egy ilyen alkalmat kihasználva újra álomba merült, aztán megint ébresztőt fújt az a különös lárma, ami a kályha felől hangzott. Az ütemes zajt, mintha egy szárnyát verdeső madár okozta volna. A képtelenségnek tűnő elgondolás egyre valószínűbbé vált, sőt beigazolódni látszott, hogy a kéménybe beleesett egy kismadár.

Nem volt mit tenni, a hadműveletet meg kellett tervezni és szervezni, melyben a szekrényt a faltól el kellett távolítani, s ily módon a kémény tisztítónyílását szabaddá tenni. Eközben az ütemesen verdeső lárma hol erősödött, hol meg elhallgatott. Miután sikerült a terepet szabaddá tenni és a nyílás fedelét levenni, a szárnyak egyre hangosabban verdestek. Kellő óvatossággal, kesztyűs kézzel nyúlt a nyílásba, ahol egy parányi madárka járta magányos haláltáncát. A kicsinyke madár mindenestől eltűnt a kesztyűs kézben, melyet a család ujjongó örömmel vett körül. Aztán ünnepélyesen, a kert közepén megállva engedték szabadon az ügyetlen kis jövevényt, amely boldogan szárnyalt föl a ragyogóan kék égbe. Talán Mózes érezhette így magát, amikor kiszabadította népét Egyiptomból, mint most ő, aki ezt az árva madárkát kimenekítette halálos rabságából.

Miközben arra gondolt, ha ezek a kicsi szárnyak nem verdestek volna olyan kitartóan, a gazdájuk bizony elpusztul. Hihetetlen erőfeszítésbe kerülhetett újra meg újra megkísérelni, szárnyalni, repülni. Hiába nem sikerült, a madárka nem adta föl, talán százszor is megpróbálta, hogy a kémény szűk folyosóján át kijusson a szabadba. Nem sikerült neki, nem is sikerülhetett, de szorgos szárnycsapásaiért ajándékba kapta a szabadságot, az életet.

Szárnyak nélkül nem lehet élni, szárnyakra mindhalálig szükségünk van, mint az angyaloknak – gondolta eltűnődve. Ha ez a madárka nem használja a szárnyát, elpusztult volna. Ha olyan szűkös is az életünk, hogy már nem repülhetünk, szárnyakra akkor is szükségünk van, ha másért nem, hát azért, hogy verdessünk velük – bölcselkedett magában, miközben úgy érezte, mintha a hátán megmozdult volna valami.

Simon István
lelkész

 

 

2020-11-13

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks